FesztiválGdyniaA megváltás nehézségeiSzíjártó Imre
A 31. Lengyel Játékfilmfesztiválon a regényadaptációk és a kifinomult stilizáció helyét a nyers valóság vette át.
Néhány évvel ezelőtt az egyik lengyel lap azt írta Gdyniáról, hogy az irodalmi adaptációk nélküli szemle „egy átlagos kelet-közép-európai ország átlagos filmszemléje volt”. A feldolgozások most is hiányoztak, ennek végső oka pedig egészen egyszerűen Sienkiewicz – elfogytak a nagyregények, többé nincs mit filmre adaptálni. Ebből a sajátosan lengyel szempontból tehát mindenképpen közepes mezőnyt láthattunk, de a jelző talán a szó további jelentéseiben is érvényes.
A társadalmilag elkötelezett mozi térhódítását jelzi a stilizáltabb, túlesztétizált filmek viszonylag alacsony száma. Közülük Piotr Uklański Nyári szerelem című filmjét érdemes felemlíteni. Az alkotói megjelölés szerint „allegorikus western” mintha az eredeti foglalkozása szerint fényképész Uklański egyik happeningjének mozgóképes kiterjesztése lenne – legutóbbi munkái közül a néhai lengyel pápa személyének élőképes megidézése keltette a legnagyobb figyelmet. A nemzetközi forgalmazásra készült filmből két különösen érdekes férfiszereplőt emeljünk ki: az egyik Bogusław Linda, aki a jelek szerint abba a korba ért, hogy elkezdheti saját szobrának ironikus átértelmezését (önparódiát játszik egyébként a Jázminum című filmben is), a másik pedig az Üldözött néma szerepében Val Kilmer. Furcsa és beszédes ellentmondás: a Lengyelországban hihetetlen nézőszámokat elérő regényfeldolgozások nem kapósak a világpiacon, mert valósággal kibuggyan belőlük a nagy lengyel jelleg.
A fesztivál nagy vesztese – és a díjak elmaradása ugyancsak a kortárs tematika előretörését jelzi – Jan Jakub Kolski Jázminumja. Kolski az atmoszférateremtés és a visszafogott hatások adagolásának mestere, a kifinomultságban odáig megy, hogy filmjét szinte teljes egészében az illatokra építi: varázslatos szerzetesrendjének tagjai különleges módon illatoznak, a jázminokkal beültetett kisvárosban egy restaurátornő különleges szerelmi ármánykodásának lehetünk tanúi. Két színészóriás jutalomjátékát említsük itt is: Janusz Gajost a kolostor zsémbes szakácsának szerepében, Franciszek Pieczkát pedig szent Rochként látjuk; valaha mindketten a Négy páncélos és a kutya harckocsizóiként tűntek fel. A kisvárosi idillt némi katolikus öniróniával vegyítő film nagy visszhangot keltett a fesztiválon, de a friss forgalmazási adatok szerint a közönség soraiban is, ez azonban nem volt elég a fontosabb díjak valamelyikének elnyeréséhez.
A szemle fő vonalát a társadalmi problémákat feldolgozó filmek képezték. A történetek a rendszerváltás utáni második évtized közepén immár nem az új berendezkedés veszteseiről, a lecsúszás vagy a kirekesztődés folyamatáról szólnak, hanem azokról az állapotokról, amelyekben a szereplőknek élni adatik. Nem elsősorban a szegénység áll tehát az ábrázolás középpontjában, noha persze erre is volt példa az elmúlt években, hanem az a szociális környezet, amely fogva tartja a hősöket: a kisközösség ugyan kétségtelenül nyújt bizonyos védelmet, de a szerepek le vannak osztva, és ez a beállt, a filmek sugallata szerint a rendszerváltással megmerevedett berendezkedés akadályozza a hősök érvényesülését. A filmek hősei így a viszonyok morális és fizikai szűkösségét kénytelenek elszenvedni. Ezeket a filmeket nem a kilencvenes évek elejének kegyetlenül sötét tónusa jellemzi, bár a czernucha, a „sötét hullám”; a rendszerváltás első éveiben megszaporodó szegénység-filmek tünetei nyilvánvaló módon jelen vannak a fesztivál filmjeiben. A „blok.pl” lakótelep-filmjeinek helyszíne tehát maradt, de hangsúlyok a szociális nyomorról áttevődtek az emberi viszonylatokra. Krzysztof Krauze így fogalmaz erről az egyik interjúban: „Hamarosan annak leszünk tanúi, hogy a lengyel mozi fő feladatává újra a hatalommal való párbeszéd válik. Megint politikai mozit kezdünk csinálni.” Ez az új elkötelezettség most keresi a helyét, hiszen a nyolcvanas évek eleji filmek radikalitása aligha térhet vissza. Az akkori ellenzéki mozi képviselői közül egyébként egyedül Wiesław Saniewski szerepelt munkájával az idei gdyniai fesztiválon. Az igazságon túl című filmje azonban meg sem közelíti az igazság kimondásának vágyától fűtött 1983-as Felügyelet izzását. Az igazságon túl Antonioni és Kie¶lowski ihlette esszé a valóság és az igazság mibenlétéről, amazok metafizikája nélkül, de további agnosztikus felhangokkal. A háromszor elmesélt történet (az eljárás Kie¶lowski Véletlenjéből lehet ismerős) megmarad a jogi esetismertetés és értelmezés szintjén, a három változatnak legfeljebb bírósági ítélkezéstechnikai tétje van, valódi lélektani súlya hiányzik.
Ha már említést tettünk a fesztivál nagy veszteséről, beszélnünk kell a díjazottakról is. Krzysztof Krauze és Joanna Kos-Krauze filmje, A Megváltó utcája minden szempontból kiemelkedik közülük. Varsó a címben szereplő ismert pontja (a várostérképeken és az eredeti címben tér) fontos helyszíne volt Krauze Adósság című előző munkájának is. Az Adósság megtörtént eseményeken alapult. Az a két fiatalember, aki a kétes forrásokból származó kölcsönök hálójába került két főszereplő prototípusa volt, mostanában tölti le a gyilkosságért járó börtönbüntetését. A lengyel mozinak ezt a forró nyomon járó ágát műveli a rendező házaspár a szemle-fődíjas filmben is, hiszen A Megváltó utcája történetét az alkotók ugyancsak újságcikkekből, esettanulmányokból, élő sorsok törmelékeiből rakták össze. A háromszereplős játszmát akár kamaradrámának nevezhetnénk, hiszen az anyós, a fia és a meny története vizuálisan beszorított közegben játszódik. Az ábrázolásnak ez a redukált módja egyrészt újrateremti a két gyerekkel együtt öttagú család lakáskörülményeit és az ezzel járó térviszonyokat, másrészt azt eredményezi, hogy a szereplők cselekedetei nem a – tulajdonképpen láthatatlan – nélkülözésben gyökereznek, hanem az egymás elleni felhalmozott indulatokban. A film ugyanakkor mégis társadalmi körképpé szélesedik: a házaspár társasház-építésbe befizetett pénzével a beruházó eltűnik, a férj cégalapítása nehézkesen halad, valamennyi szomszédnak és rokonnak megvan a maga mini tragédiája. Nem láthatjuk tehát a szociológiai ihletésű filmekben megszokott málladozó vakolatokat, valamennyi szereplő ugyan szűkösen, de csak-csak kijön valahogy a fizetéséből. Az emberi viszonyokat azonban a társadalmiak rombolják szét, mert ez utóbbiak megfosztják a hősöket a berendezett, nyugodt élet lehetőségétől. A film tehát nem a rendszerváltás áldozatairól, hanem az alsó középosztály állapotáról beszél.
Krauzéék filmje kapta a szemle fődíját, a legjobb rendezésért járó díjat pedig Marek Koterskinek adták át a Mindannyian Krisztusok vagyunk című munkájáért. Koterski különös köszönetet mondott a díj átvételekor: a filmet a fiának és saját magának ajánlotta azért, mert nekik kettejüknek volt bátorságuk végigmondani az alkoholista apa és fia történetét. (A filmbeli fiút a rendező fia játssza.) Nemzedékek egymásra rakódó párhuzamos monológjairól van szó, amennyiben valamennyi szereplő harcol azzal a mintával, amit maga előtt látott, miközben akarva-akaratlan maga is továbbadja ezt a mintát a következő nemzedéknek. Valamennyien megváltatlanok, hiszen nem hajlandóak átvenni az apjuk szenvedését, ugyanakkor életük végéig hordozzák ezt a keresztet.
A Tiszta haszon a Krauzénél húsz, Koterskinél harminc évvel fiatalabb Sławomir Fabicki (1970-ben született) filmje a fesztiválon fellépő tizenkét elsőfilmes munka egyike, valamennyi közül talán a legerősebb. Szilézia iparvidékének képét még a lengyel filmiskola és az utána következő „harmadik mozi” időszakában Kazimierz Kutz dolgozta ki. Férfias világ ez Fabickinél is, a szó fizikai és szociális értelmében egyaránt. Kenyérkeresetet a történet kisvárosában a bánya ad, de korunk hőse nem a három műszakban dolgozó fizikai munkás, hanem a biztonsági őr. Wojtek, a film főszereplője az őrző-védő céghez tehát a bányától jut el, illegális bokszmeccsek közbeiktatásával. A rendszerváltás utáni kelet-közép-európai történetek sémája játszódik le az egyébként apa nélkül nevelődő fiatalemberrel: választhat a rosszul fizető nehéz, de becsületesnek mondott munka és a boldogulás törvényen kívüli módjai között, amibe a pénzbehajtás ugyanúgy beletartozik, mint a kábítószerekkel való kereskedés. A Tiszta haszon történetét csupán a szemléletesség kedvéért egyszerűsítettük le a fenti képletre. Fabicki munkája igazán életes, szó szerint megszenvedett film.
A fesztivál legkellemesebb meglepetése és egyben érzékelhetően a legnagyobb közönségsiker-várományos a Statiszták, Michał Kwieciński rendezése. A legjobb forgatókönyv, valamint a legjobb női, illetve férfi mellékszereplő díjával kitüntetett történet „a lengyelek a kínaiak szemével” helyzetre épül: egy kínai forgatócsoport lengyel helyszíneken és szereplőkkel akar filmek készíteni, mert úgy hallották, hogy a Lengyelországban él a világon a legtöbb szomorú ember. A kisváros statisztákká előlépett lakóinak persze minden okuk meglenne az elkeseredésre, hiszen kinek a férjhezmenéssel, kinek a gyermekáldás hiányával, kinek az időskori magánnyal, másoknak pedig saját magukkal akadnak súlyos gondjai – ebben az értelemben tehát a kínaiak nem választottak rossz terepet kulisszahasogató melodrámájukhoz. A csoportos szereplők azonban éppen a filmfelvétel hatására kovácsolódnak közösséggé, és így megszabadulnak lelki terheiktől. A boldog vég aztán Kínában vár rájuk, ahova jutalomutazásra mehetnek a stáb jóvoltából.
A társadalmi szatíra műfajának térhódításának nem ez volt az egyetlen jele a fesztiválon. Sylvester Chęciński Megjöttek az ulánusok (a Lengyel ünnepek című sorozat újabb darabja) a történelmi hagyományok helyezkedési furcsaságáról beszél Zbygniew Zamachowski jutalomjátékával (a legjobb férfi főszereplő díja), Robert Krzempek magyar közönségnek is ajánlható Vár minket a világ című fekete komédiája egy munkanélküli kínos hétköznapjait mutatja be, az Alapítvány – a nálunk is ismert Filip Bajon munkája – pedig a rendszerváltás utáni korszak ügyeskedőiről szól.
A budapesti Lengyel Intézet és a Lengyel Köztársaság Külügyminisztériuma támogatásával.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1147 átlag: 5.44 |
 |
|
