KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/szeptember
KÉPHATALOM
• Szilágyi Anna: Csivitelő forradalom Újmédia
• Deák Dániel: Egyenes adás a jövőbe Interaktív televíziózás
• Várkonyi Benedek: Rendszerváltás videóval Beszélgetés Elbert Mártával
• Örkény Antal: Polgári szolgálat Válságjelek-kiállítás
GŐZPUNK
• Beregi Tamás: Etűdök gőzturbinára Steampunk történelem
• Teszár Dávid: Teljes gőzzel hátra Steampunk-anime
• Kovács „Tücsi” Mihály: Az ostrom Budavár, 1849
• Vajda Judit: Felcsavart Potterméter Harry Potter és a Félvér Herceg
ROMCOM
• Darab Zsuzsa: Szerelem a négyzeten Romantikus komédiák
• Varró Attila: Két világ közt Római vakáció
• Szabó Noémi: Cukormáz George Cukor és a romkom
PRESSBURGER
• Takács Ferenc: Egy angol úr Miskolcról Emeric Pressburger és a forgatókönyvírás dicsősége
• Vincze Teréz: Expresszionizmus lábujjhegyen Vörös cipellők
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 1.rész
• Báron György: Forman kísértetei Fordulatok
FESZTIVÁL
• Muhi Klára: Animálunk, ergo vagyunk Kecskemét: Kaff 2009
HATÁRSÁV
• Szíjártó Imre: Nagy mennyország A határon túli magyar film
KRITIKA
• Csillag Márton: Francia illatok Rózsaszín sajt
MOZI
• Roboz Gábor: Egy kis gubanc
• Varró Attila: Hajsza a föld alatt
• Galambos K. Attila: Kiságyúk
• Tüske Zsuzsanna: Férj és feleség
• Vajda Judit: Két szerető
• Forgács Nóra Kinga: Vénasszonyok nyara
• Vajda Judit: Karate kölyök
• Gyenge Zsolt: Gyors meló
• Sepsi László: GI Joe : A kobra árnyéka
• Kovács Marcell: Kísértetjárás Connecticutban
• Schreiber András: Fanboys – Rajongók háborúja
DVD
• Pápai Zsolt: Fennsíkok csavargója
• Pápai Zsolt: Kínai történet I–III (Volt egyszer egy Kína)
• Klág Dávid: Időbűnök
• Tosoki Gyula: Példátlan példaképek

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képhatalom

Interaktív televíziózás

Egyenes adás a jövőbe

Deák Dániel

A televízió jövője az élőadásban rejlik – az egyenesben sugárzott műsor fenntartja az aktivitás illúzióját.

 

Bár mi, magyarok egyelőre tartjuk magunkat, s világszinten is toplistásak vagyunk a napi majd' ötórás tévézésünkkel, azért lassan ideje észrevennünk, hogy a televíziózás mint szórakozási tevékenység, ha nem is vész el, de teljes mértékben átalakul. A végeredményről ugyan – ha egyáltalán bármikor is végetérhet egy ilyen folyamat – még vajmi keveset lehet tudni, ám az optimistább jövőkép szerint joggal bízhatunk abban, hogy a változás mindenki javára válik. Szép lassan megszűnik a televíziózás egyik legtöbbet ostorozott eleme: az agytekervényeinket sorvasztó passzív befogadás.

A pozitív forgatókönyv szerint tehát előbb-utóbb mindenkinek úgy vág majd az agya, hogy a Legyen Ön is milliomos-szerű vetélkedőkben meg sem áll a nyolcszámjegyű kérdésnél (euróban persze). Éljen az interaktív tévézés! Rendíthetetlen optimizmusunk dacára meg kell említenünk, hogy rejlik némi ellentmondás a tévé aktivizálásának serény munkájában. Joggal vetődik fel a kérdés: nem annak köszönheti-e több évtizedes népszerűségét a tévénézés, hogy a napi nyolc órás műszak után lerogyunk elé, és kikapcsolódunk (pontosabban: kikapcsolunk)? Ehelyett az interaktivitás éppenséggel bekapcsolódást: folyamatos készenlétet feltételez.

A legnagyobb fejtörést akarva-akaratlanul éppen az a tény okozza a tévéműsor-készítőknek, hogy ha a nézők (beszédes elnevezés) valamilyen interakcióba szeretnének bekapcsolódni, arra a tévénél sokkal alkalmasabb eszközök is rendelkezésükre állnak. Természetesen a közösségi internetre gondolok elsősorban, ám kivételesen most kihagynám a szokásos dicsőítő szólamokat; kétlem, hogy van bárki, aki erről még ne hallott volna – aki esetleg mégsem, annak reménytelenül korlátozott lenne ez a terjedelem a „webkettő” megértésére. Tehát az interaktív, avagy az internetezést mímelő tévézés éppannyira ellentmondásokkal teli, mint amennyire nehezen kivitelezhető – ennek dacára sorra születnek nem is feltétlenül sikertelen kísérletek a megvalósításra. Sőt, vannak olyan műsorok, amelyek fittyet hánynak az interaktivitásra, csak szeretnék a webes tartalmakat valahogy kínkeservesen beletuszkolni a tévédobozba. Ilyen például a Viasat3 kínálatában az az összeállítás, amely hétről hétre mutat be internetről összeszedett vicces videókat. Kiscica legurul a lépcsőn, egy vicces kedvű és gyorsléptű fiú lehúzza az utcán gyanútlanul flangáló lányok szoknyáját – ilyen és ehhez hasonló, az interneten roppant népszerű mozgóképes tartalmak jelennek meg a képernyőn. Persze a házi kandikamera műfaja még az internet előtt megszületett, ráadásul a nyolcvanas-kilencvenes években divatos „küldje be vicces házifelvételét” jellegű műsorokban annak idején több interaktivitás, nézői szerkesztés valósult meg, mint manapság. Ma már az ilyesmi kudarcra van ítélve. De mégis, mitől sikeres az egyik felületen, és miért csak töltelékanyag a másikon? Jóllehet az ilyen műsoroknál a tévés szerkesztőknek nem célja a nézők bevonása, a válasz mégis az interaktivitással függ össze. Míg a neten egy dinamikus közegben találkozunk ezekkel a videókkal – általában egy jóbarátunk küldeményeként, aki rögtön kommentálja is az anyagot –, s olvasgathatjuk a hozzászólásokat, bármikor elkattinthatunk, beletekerhetünk, addig a tévében egy szerkesztett műsorfolyam részeként egész másként zúdulnak ránk, kiszolgáltatott nézőre ezek a videók.

Szofisztikáltabb formában ugyan, de hasonló jelenség a Magyar Televízió sorozata, a Mobilvers, amely azt az illúziót kelti, mintha spontán módon, mobiltelefonunkkal vennénk fel az éppen spontán módon verset mondó színészt. Mindenképp üdvözlendő, hogy a Vers mindenkinek elsárgult falevelek között ballonkabátban sétáló színészeit új környezetbe helyezve, valamit ismét kezdeni kíván költészeti örökségünkkel és a kortárs magyar versekkel a közszolgálati tévé – nem kis feladat, ám a koncepció itt is annyi, hogy újfajta médiák eszköztárát utánozva próbálunk valami újat alkotni a régi eszközökkel.

A klasszikus televíziózás legnagyobb kötöttsége, ugyanakkor túlélésének legnagyobb esélye az idő múlásához való viszonyában mutatkozik meg. Több mint ötven éve a tévéműsor osztja be a modern társadalomban élő ember mindennapjait. A kibeszélő-show-k házigazdái, a szappanoperák hősei, a hírolvasók nappalink visszatérő vendégei, nagyon is ismert ismerősök. Sok jel mutat arra, hogy mindez lassan megváltozik, hogy az ember megtanul önmaga által, tévémankó nélkül is bánni az idejével – az időbeosztás-iskolába lassan bárki beiratkozhat: már hazánkban is elérhetőek a rögzíthető, digitális műsorok. Ez már csak azért is üdvözlendő, mert végre kiderülne: valójában mire használható a televízió? Filmeket, sorozatokat egyre kevesebbet nézünk a tévében – egyszerűen kényelmesebb DVD-n, vagy esetleg számítógépen keresztül, a reklámok által nem szétszabdalt alkotásokat nézni. Híreket sem a televízióban érdemes fogyasztani; gyorsabb és alaposabb tájékoztatást kapunk az internetes hírportálok segítségével. Maradnak tehát a magazinműsorok és a kibeszélő-show-k amelyeket csak nem akarnak megunni a nézők, bár nem vesztenének sokat, ha ezeket felvételről néznék, ám annyira nem érdekesek, hogy megérje velük ily módon bíbelődni. Ezek jobbára háttérzajként funkcionálnak házimunkához és keresztrejtvény-fejtéshez – van pár elvetemült ismerősöm, akik tanuláshoz is segédeszközként használják, zene helyett. A televízió tehát gyakorta kullog az internet után – sok esetben átemeli a tartalmat a világhálóról. De közben próbálja bekapcsolni az újmédiát a hagyományos televíziózás vérkeringésébe. Azonban korai lenne még a tévékészülékek sírgödrét kiásni; a több évtizeden át belénk nevelt befogadói reflexek még sokáig irányítanak bennünket, másrészt a televíziózás kiterjedt iparága meg fogja találni a kiutat (avagy éppen az internet világába bevezető helyes utat).

Az egyenes adás – az interaktivitás, az ottlét illúziója például a tévézés egyik sajátossága, így hosszú ideig életben tarthatja a tévéket az élő sportközvetítés. A gigászinál is gigászibb sportesemények egyben a televíziózás nagy ünnepei – a képernyők elé ragasztják az egész világot. Az élő közvetítés kiszakít a profán mindennapok idejéből és egy szakrális időbe repít, ahogyan a stadionok tere a szurkolókat egy elvonatkoztatott térbe helyezi. A gólokat megnézhetjük másnap az interneten, de a meccs élménye – a többség számára – az egyenes adáson keresztül élvezhető. És ahogy szurkolni, kommentálni is csak élőben érdemes – az interaktivitás igazi lehetőségét is az egyenesben sugárzott műsorok biztosíthatják. A néző azzal a reménnyel kapcsolhatja be készülékét, hogy egyszeri és megismételhetetlen pillanatokban lehet része.

Az élő adás előfeltétel: csak így lehetséges a nézők bevonása a műsorfolyam alakításába. Ha belenézünk például a VIVA tiniknek szóló, délutáni pörgős beszélgetős műsorába, rögtön bizonyossá válik az élő adás varázsa. Azt látjuk, hogy a máskor oly magabiztosra maszkírozott tinisztárok gyakran zavart körmondatokba bonyolódnak, hogy aztán az erre nyilván rá is játszó műsorvezetővel együtt a nézők jól kinevessék őket. Nincs vágás – ha hibázol, ciki vagy. Bármilyen csatornán keresztül hozzá lehet szólni a műsorhoz, kevesen telefonálnak, annál többen dobálják az sms-eket és az emaileket, a képernyő alján futó színes szövegsorokat gazdagítva.

Hasonló recept alapján dolgozik – a hétköznap iskola után hazatérő fiatalokat megcélzó – Cool Live. A VIVÁ-s konkurenciához képest itt erény, hogy külső helyszíneken is forgatnak, változatos riportalanyokkal – ez sokkal életszerűbbé teszi a műsort, mint a másik szappanbuborék díszlete. Az egyik műsorvezető, Zimány Linda, inkább szexszimbólum, mint riporter, persze időnként egész szórakoztatóak félrefogalmazott kérdései is. A műsorvezetők általában igyekeznek a jó haver szerepébe bújni, hogy minél bizalmasabb válaszokat szedjenek ki a riportalanyokból – hogy aztán bratyizós módon összekacagjanak vendégükkel és a nézővel. Ugyanakkor úgy tűnik az interaktivitás is előfelvétel: a fiatal nézők, az internetet legaktívabb módon használó, netes fórumokon és SMS-párbajokon edződött tinédzserek megszokták, hogy rögvest hozzászólnak az őket érintő-érdeklő témákhoz – megszólításuk kulcsa tehát az interaktivitás, a kommentálás lehetőségének biztosítása. És ez a folyamat a digitális televíziózás megjelenésével egyre csak erősödni fog, hiszen ezáltal a néző választási lehetőségeinek száma elvileg végtelenné válhat, sokkal inkább saját igényeink által vezérelhetjük a műsorokat (illetve egyelőre vezérelni, szerkeszteni még nem mi fogunk, egy darabig még az elvileg sokkal differenciáltabb lehetőségekkel bíró szerkesztőkben kell bíznunk). A kereskedelmi televíziózás szempontjából egyáltalán nem mellékesen ez a korosztály jelenti az egyik legfontosabb fogyasztói célcsoportot, és ők azok, akik a legkönnyebben elpártolnak a tévétől, ha ott nem kapják meg, amit akarnak. Jelen esetben a hozzászólás lehetőségét. Mert náluk ez elemi igény. Hogy van-e mondanivalójuk, az már egy másik kérdés.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/09 07-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9916