KritikaÜvegfalEgészség-ügyKolozsi László
Erdőss Pál ismét „egyszerű történetet” forgatott, és újra bebizonyosodott, hogy az egyszerűség a legnehezebb.
Bájos kislány lépdel fáradtnak tűnő édesanyja kezét fogva, egy kevéssé forgalmas pesti utcán. Délután öt óra felé járhat. Enyhe az idő. Felülről látjuk őket, már-már egy angyal szemszögéből. Már-már abból a kameraállásból, amit annyira szerettek azok a rendezők, akiknek minden képkockájáról süt, hogy hittek, ha nem is Istenben, de valamiben, ha másban nem, hát abban, hogy a film művészet, és minden beállítás fontos, hogy minden beállítást érdemes megfontolni, végiggondolni, és újra és újra elpróbálni. A kislány váratlanul összeesik, egyetlen zokszó nélkül, csöndesen. Az anya kétségbeesetten emeli fel. Tudja, hogy nagy baj van. Ahogy a néző is hamar megérzi, nem csak a kislánnyal van baj, hanem a filmmel is. Tudja, már az első percben, hogy mindkettő menthetetlen és csak egy vérátömlesztés mentheti meg, ha megmentheti egyáltalán valaki, vagy valami.
Pedig épp az ilyesfajta csöndes dráma, az ilyen egyszerű történetmesélős filmzsáner az, ami a rendező, Erdőss Pál erőssége (Adj, király, katonát!), másrészt ez az irány amerre érdemes lenne elindulnunk. Ilyen filmeket kellene csinálni, ilyen csöndes filmeket, hétköznapi emberek drámáiról, mert ezek nem drága filmek, és boldogabb helyeken, Angliában, Dániában, ahol nem csak divatja, hanem hagyománya is van az ilyen filmeknek, remekművek is lesznek az efféle kisköltségvetésű munkákból. Nagyon hiányoznak a magyar filmgyártásból az ilyen fajsúlyos, hétköznapi drámák, a magyar kenloach-ok, mert ritka kivételektől eltekintve nem arról szólnak a filmjeink, hogy mi a fene történik velünk, hogy szabadság, rendszerváltás, gazdasági növekedés ellenére, miért is csőd az életünk, hogy miért nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, hogy mit lehetne, kellene kezdeni az életünkkel, hogy miért esznek bennünket a nyavalyák, vagy ha nem bennünket, a szüleinket, hogy miért kell a szomszédok méltatlankodására, vagy részeg óbégatására ébredni.
De hiába a jószándék, és a hiányzó zsáner megkísértése, az Üvegfal nem sikerült, ahhoz még sok minden kellett volna. Elsősorban: színészek. Sajnos sem Szalay Mariann, sem László Zsolt nem volt jó választás, ráadásul egyikük sem tudja magára hagyva, vagyis a karakter felé vezető utasítások hiányában kibontani a papírból a figurát, ez a két kiváló színpadi színész – mindvégig érezhetően, küzd a szöveggel. Szalay Mariann sem nem elég megrendült, sem nem elég kemény, nem illik rá a szerep. És talán azért, mert érzi, hogy ez a szerep nem neki való, mindvégig bátortalan, és nem meri drasztikussá tenni az anya figuráját. Az Üvegfal forgatókönyve összecsapott, nem egy jelenet felesleges benne, így például a kórházban játszódó jelenetek többsége is. (A kislányról kiderül, hogy fehérvérűségben szenved, és donort kell találni: az apa – László Zsolt – nem alkalmas rá, csak az anya testvére, a lerobbant másodosztályú focista.) Bár Fullajtár Andrea az egyetlen, aki még a mostoha körülmények ellenére is remek alakítást nyújt – ezzel is bizonyítva milyen nagy színésznő – a volt férj új feleségeként, a jeleneteiben mindégig szól egy hamis hang. Nem világos, miért is gyűlöli az exfeleséget. Miért tartja riválisnak. A karakterek nincsenek egymáshoz igazítva. Ha az egyik ilyen – lágy, kedves, langyos – , akkor nem érthető miért olyan – gyűlölködő, harcias – a másik. Az Üvegfal előtt nem sokkal játszották a mozik egy hasonló filmet. Az élet nélkülem majdnem olyan film, amilyet jó lenne csinálni, ráadásul nem szól semmiről, csak egy élettől búcsúzó fiatal nőről: látunk egy vizsgálatot, majd a következő jelenetben már közli a szégyenlős orvos a felettébb szimpatikus hősnővel, halálos beteg. A jelenetnek olyan súlya van, hogy efelé a jelenet felé lejt az egész film. Az Üvegfal története sokkal bonyolultabb, mégis hiányoznak belőle a jelentős szcénák, amelyekre emlékezni lehet, amelyek miatt volt értelme elmesélni a kislány kálváriáját. De a legalapvetőbb különbség mégis az, hogy Erdőss filmje, ha már egyszer fontosnak tartja és szóba hozza a magyar egészségügyet, nem mond róla semmi igazán eredetit (sajnos nem meglepő a film állítása: vannak velejéig romlott, korrupt orvosok is), sem az életről, sem a szenvedésről. A magyar Ken Loach-ra még várni kell.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2178 átlag: 5.44 |
 |
|
