Film / RegényWolfgang Becker: Én és KaminskiA múltam helyett a múltadbanForgács Nóra Kinga
Az Én és Kaminski abszurdba hajló párhuzamos
éréstörténet.
Wolfgang
Becker 2003-ban a Good bye Lenin!-nel
robbant be a köztudatba. A különös humorú és hangulatú mozi egyszerre
búcsúztatta a fiúgyermek anyjához és gyermekkorához való szoros kötődését és az
NDK-t. Bizonyos szempontból ugyanúgy generációs élménnyé vált, mint két évvel
korábban Török Ferenc Moszkva tere,
csak sokkal szélesebb körben és időtállóbb módon. Éppen 2003-ban jelent meg a
német könyvpiacon Daniel Kehlmann Én és
Kaminski című regénye. Becker és korábbi filmjének főszereplője, Daniel
Brühl sok évvel későbbi visszatérése ennek a vékonyka kötetnek köszönhető.
Sebastian
Zöllner (Brühl) ifjú évei legvégén járó újságíró, esztéta. A nagy dobás
reményében vetődik rá a hírneves festő, Manuel Kaminski életművére és
élettörténetére, aki valószínűleg nemsokára meghal, így még értékesebb. A vak
festő a sikerét megágyazó szenzációval ellentétben talán nem is volt vak,
viszont Matisse tanítványa volt és Picasso is elismerte. Zöllner először
arrogánsan és agresszíven keresi saját anyagi és szakmai érdekeit a sztoriban,
érvényesülni vágyik. Az események azonban kibújnak a kezei közül, nem csak egy
másik, a fakó tenger partjára meghalni igyekvő ember portréjává válnak, hanem
Zöllner nyugtalan tükörképévé is.
Becker
filmje fürge és mohó, pergő dikcióval és a nézőtől nagy összpontosítást
követelő képekkel mesél. Ha csak a nyitószekvenciát nézzük, archív, fiktív
archív és fiktív képsorok, fekete-fehér és színes film, a realista
elbeszélésből kibomló képzelt elbeszélés, majd a képzelt elbeszélésre is
rálicitáló rajzolt elbeszélés sorjázik gyors tempóban, a néző csak kapkodja a
fejét. A főcím után sem higgad le a film, a történet pedig címzett fejezetekre
bomlik; stilizáció ez is.
Míg a
könyv rövidke 160 oldalon közli kérdéseit és állításait, addig a film csaknem
két órán keresztül tobzódik bennük, pedig az, amit el akar mondani, tényleg
elfér az ember tenyerében.
A
stilizáció, az elrajzolás, az átképzelés, az átrajzolás, az álló képek
megmozgatása azonban mégsem elhagyható, de ez már nem technikai kérdés. Ha a
játékos stilizációt erőszaknak vesszük, Zöllner személyisége arrogáns
kitüremkedésének, akkor járunk jó nyomon. És ebben az értelemben ez a túlzott
stilizáció szükségszerű, hiszen ennek és a konok öreg festő, Kaminski alig
megvillanni engedett belső világának ütközése teremti meg az Én és Kaminski lényegét. Az ifjú kor
mindent bekebelező becsvágya és az időskor makacs és minden szeretett személyt
a hatalmában tartó eltökéltsége kerül szembe. Zöllner és Kaminski megküzd
egymással, hogy azután az utolsó átrajzolt kép, a „Halál a fakó tengernél” már minden tapasztalatával együtt a
film utolsó képe lehessen.
Mind a
regényben, mind a filmben gyilkolja egymást a szatirikus és a drámai vonal.
Becker filmje e tekintetben nem mutat újat Kehlmann regénye után, de mégis
plasztikusan kitapogatja a szövegből a lényeget, talán erre kell az az áradó
anyag, amit filmre vesz, hogy azzal töltse ki a formát. Két fontos kérdés van
ugyanis: hogyan lehetett megöregedni ennyire; hogyan bánik az idő a képpel,
hogyan lehet leképezni az emlékezés formáit.
Kehlmann
regénye és Becker filmje két emberről mesél. Nagyon hasonlítanak, csak jelentős
időeltolódással élnek. A saját múltjuk helyett egymás múltjában tapogatóznak.
Az egyik megtanulja elfogadni, hogy most már felnőtt, valamit önállóan kell
kezdenie magával, a másik megtanulja elfogadni, hogy már soha többet nem kell
magával kezdenie semmit.
ÉN ÉS KAMINSKI (Ich und Kaminski) – német, 2015. Rendezte:
Wolfgang Becker. Írta: Daniel Kehlmann regényéből Wolfgang Becker. Kép: Jürgen
Jürgens. Zene: Lorenz Dangel. Szereplők: Daniel Brühl (Zöllner), Jesper
Christensen (Kaminski), Amira Casar (Miriam), Geraldine Chaplin (Therese),
Denis Lavant (Karl-Ludwig). Gyártó: X-Filme Creative Pool / Potemkino.
Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos.
124 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 24 átlag: 5.21 |
 |
|
