KritikaWoody-zeneA klarinétosFáy Miklós
Vénségére minden elhagyja az embert. A tehetségből rutin lesz, film követ filmet, a humorból marad egy-két vicc, talán valami napsugaras kedély. Elvész az önirónia, eltűnik a realitásérzék, a csetlő-botló kisemberből sármór lesz, a vézna öregfiúba beleszeret egy szőke bombázó. Semmi sem maradt mára a régi Woody Allenből, csak a szemüvege és a zenei ízlése. Most is, mint mindig, hibátlanul válogatott. A Hatalmas Aphrodité zenéje ugyanaz a színvonal, mint a többié. New York, kultúra, enyhe sznobizmus, jófajta görög zene, szving, dzsessz-zongora. Régebben is használt muzsikusok, mint Dick Hyman és a kórusa, standardok, mint Dave Brubecktől a Take Five. Szép, régimódi világ. El az ocsmány hétköznapoktól! Punk és pornófilm itt valóságos egzotikum, aminek sokkal kevesebb köze van a hétköznapokhoz, mint a taorminai színház romjainak.
Jöhet a happy end, egyre halványabb idézőjelek között. Húsz éve, ha minden jóra fordult, még úgy végződött a film: „Most mit bámulnak? Ez az első darabom.” Ma – tavalyelőtt – mindenki elnyeri jutalmát, akár rossz, akár jó volt, és a Hyman kórus azt énekli: „When you’re smiling...”
Nem vagyok igazságos. A film nem az utolsó jelenetig tart, hanem a stáblistáig. Új a zene, és én annál hepibb endet el képzelni sem tudok, mint amikor Benny Goodman játssza a Whisperinget. Szép, régi világ ez is, csak valahogy mégsem hazugság. Van egy képeskönyvem Benny Goodmanről, még az NDK-centrumban lehetett kapni, olcsó pénzért. Fantasztikus képek, egy egész életút. Hogyan lesz az elálló fülű, szemüveges (ugye? ugye?) kis pikulásból a szving királya. Szerepel benne mindenki, Goodmannel parolázik Hruscsov és a japán trónörökös, sportolók, színészek, muzsikusok, de a legnagyobbak, Armstrongtól Sztravinszkijig. Egy fénykép erejéig mi is érintettek vagyunk, Goodman a stúdióban játssza Bartóktól a Kontrasztokat, a hegedűs Szigeti József és a szerző társaságában. A legtöbb embert valószínűleg a Bartók arcáról, egész fejéről sugárzó fény ragadja meg. Engem Benny Goodman nadrágja. Könnyű, fényes szövet, kicsit vadul kockás, de pompás a szabása. Ez a nadrág arról beszél, hogy valaha az életet le lehetett élni így is. Munkával, tehetséggel kikapaszkodni a semmiből, híressé és gazdaggá válni anélkül, hogy bárkinek is ártott volna közben az ember. Régi, szép világ.
Ugyanebben a könyvben látható egy levélnek a másolata. A feladó Woody Allen. Dear Benny, itt küldöm a fényképét két nagyon szép hangszernek, kíváncsi vagyok a véleményedre, hogy megvegyem-e valamelyiket. Köszönettel, stb. Woody Allen – sokan tudják róla – klarinétos is. Tizenévesen elkezdett játszani a hangszeren, hogy szédítse kicsit a lányokat, és a dolog komolyra, vagy legalábbis félkomolyra fordult, hetenként fellépett egy klubban, és ilyenkor a bejárat előtt a következő utca sarkáig ért a sor, mégha nem is elsősorban a zene miatt. Az Allen-filmek szinte kivétel nélkül jól kezdődnek, de talán egyik sem annyira hatásos, mint a Manhattan, amely a Rhapsody in Blue égig visító klarinétszólójával indít. Most meg itt van ez a kedves, jelentéktelen film, s a néző mégis jókedvűen megy ki a moziból, mert a stáblista alatt Benny Goodman játszik. Lehet, hogy minden elhagy minket vénségünkre. A klarinét azonban velünk marad.
(Mighty Aphrodite; Sony)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1232 átlag: 5.49 |
 |
|
