A szamuráj – alighogy a japán kosztümös kalandfilmek ismertté tették – bevonult az amerikai mitológiába. Hollywood – akárcsak az ókori Róma – türelmes az idegen istenekkel és héroszokkal. Kezdetben ugyan még illett „lefordítani” a távol-keleti mítoszt: Kuroszawa hét szamurája Sturges filmjében hét vadnyugati mesterlövésszé változott. Később viszont a szamuráj már személyesen siethetett a halódó western segítségére: Tosiro Mifune Charles Bronson oldalán szállt szembe a betyárbecsület megszegőivel. A japán heroizmus iránti érdeklődés akkor sem szűnt meg, amikor a vadnyugati múlt teljesen kimerített legendáriumától a jövő fantasztikus kalandjai felé fordult a hollywoodi képzelet. Darth Vader és páncélos legényei a marcona szamurájaitól körülvett gonosz sógun képét idézik fel, s természetesen a szamurájfilmek férfias „őszintesége” sem ment feledésbe: a nyolcvanas évek amerikai mesehősei a jó példa nyomán, minden feszélyezettség nélkül (és a lehető leglátványosabban) aprítják egymást miszlikbe.
S hogy mit kapott mindezért cserébe a japán filmgyártás? A fentebb leírt módon japanizálódott új-hollywoodi alkotásokat utánozhatja, visszavéve valamit Amerikától. Csakhogy az évezredes művészeti hagyományokat kiérlelő Japánban a kultúrabehozatal nem ugyanúgy hat, mint a népek olvasztótégelyének számító Egyesült Államokban. Az egykor igényesebbnek ismert Fukazaku Kinji a bosszúállásnak bölcsebb módját is választhatta volna, semhogy a Csillagok háborújából ismerős szörnyeket vonultasson fel szamurájfilmjében. Csak remélni lehet, hogy némi önirónia azért bujkál abban, hogy a Kuroszava filmjéből már ismert hősködő ifjú és a hercegnő szerelmét kibontó képeket angol nyelvű popsláger dallamaival festi alá: „Don’t say Good by…!”, így téve teljessé a „kultúrák” keveredését.
