KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/november
A 007-ES MODELL
• Huber Zoltán: A kém, akit szeretünk Bond-imázs
KRITIKA
• Alföldi Nóra: Nápoly felett az ég [FEBRUÁRTÓL] Matteo Garrone: Reality
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Bálint: Megtalálni a kulcsot [FEBRUÁRTÓL] Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Haneke poklai Michael Haneke: Szerelem
GENGSZTER-KÓD
• Varró Attila: Vad bandák [FEBRUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok [FEBRUÁRTÓL] Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
TONY SCOTT
• Varró Attila: Robotpilóták [FEBRUÁRTÓL] Kultuszmozi: Top Gun
KRITIKA
• Vincze Teréz: Vicces, de nem nevetünk [FEBRUÁRTÓL] Ulrich Seidl: Paradicsom: Szeretet
A 007-ES MODELL
• Szabó Ádám: Otthagyni a Nőt [FEBRUÁRTÓL] James Bond és a Kényelemhányados
CHRIS MARKER
• Bikácsy Gergely: Utópia-macskák [RÉSZLET] Chris Marker (1921-2012)
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok [FEBRUÁRTÓL] Vancsó Zoltán: Álomvölgy
PSZICHOTHRILLER
• Varga Zoltán: Lélekmélyi alvilág [RÉSZLET] A pszichothriller
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék [FEBRUÁRTÓL] urt Sutter: Kemény motorosok
A 007-ES MODELL
• Hirsch Tibor: Bond színeváltozásai A 007-es szabvány
• Hubai Gergely: Dum-di-di-dum-dum [FEBRUÁRTÓL] Bond-zenék
TONY SCOTT
• Sepsi László: Ellenőrzött vonatok Tony Scott (1944-2012)
CHRIS MARKER
• Bíró Yvette: Az idő spiráljában Chris Marker: Nap nélkül
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: A többi néma csend? Krúdy Gyula mozijában
PSZICHOTHRILLER
• Varró Attila: Kettős hatás Amíg alszol
• Csiger Ádám: A könyörtelen színház Az art-giallo
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A dózse rinocérosza Velence
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe 2. rész
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Motorizált gengszterék Kemény motorosok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Lombtalan álmok Álomvölgy

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az öltöztető

Csáki Judit

 

Amikor 1980 áprilisában a manchesteri Royal Exchange Theatre Co. bemutatta Ronald Harwood új művét, Az öltöztetőt, a kritikák nem túl látványos, de azért megbízható sikerszériát jósoltak a darabnak. Példátlanul gyorsan műsorra tűzte itthon is a Madách Színház – előbb, vagy egyidőben a színházi fővárosokkal, Londonnal, New Yorkkal, Párizzsal –, s bár a sikerszéria nálunk sem maradt el, a drámát inkább fanyalgás fogadta.

Pedig ez is:”ugyanaz hátulról”, azaz a színházzal egyidős hálás téma, a „backstage”. Mint népes családjának többi tagja, ez a mű ugyancsak abból indul ki, hogy kulisszatitkaival a színház maga is dráma, ám konfliktusokkal, valódi drámával nem pepecsel. Harwood némi melodrámával próbálja eltüntetni az űrt – nem túl nagy sikerrel. A történet filmen sem mutat jobban, mint a színpadon. Furcsamód legalább olyan hosszú, és egyébként is lefilmezett színházra emlékeztet. Kamarára.

Mindezek mellett Az öltöztető jutalomjáték, mindenestül. Teljes figyelmünket bízvást a két főszereplő játékának szentelhetjük, egyéb néznivaló úgysincs. A két főszereplőnek pedig igencsak ágaskodnia kell, hogy a játék színei pótolják a művet. S ha sikerül legalább elfogadható élvezetet nyújtaniuk, ha nem alszunk el a történeten – ezt hívjuk jutalom játéknak.

Peter Yates rendező legalább a szereposztással biztosra ment. Az idős színész szerepére Albert Finneyt, Normanéra pedig Tom Courtenay-t hívta meg, aki már az ősbemutatón és a New York-i előadáson is játszotta a szerepet, sikerrel. Albert Finney persze ragyogó színész. Igyekszik hitelesen megalomániás, cezaromániás, pszichopata, neurotikus, mániás depressziós és öregedő színészzsenit alakítani – arról kevéssé tehet, hogy a figurában annyi a patologikus elem, hogy bármit művel: egysíkú. Finney tehát túlozva, már-már karikírozva váltogatja a betegségeket, s a színészben a ripacsot, az emberben a vénembert mutatja, azaz „rátesz egy lapáttal”. Igazán emlékezetessé egyetlen jelenete válik, éppen csöndjével, visszafogottságával, már-már derűjével: a halála.

Mindettől tulajdonképpen könnyebb a Normant játszó Tom Courtenay dolga. Ő – Finney mellett és vele ellentétben – nyugodtan részletezhet, elbíbelődhet minden gesztussal, mérheti patikamérlegen a mimikát, minden pillanata biztosan megél. Kicsit homoszexuális, kicsit infantilis, kicsit komplexusos ez a Norman is, Courtenay játékában mégis elsősorban személyiség, és nem klinikai eset.

Akik emlékeznek még a Madách Színház előadására az Egyetemi Színpadon, főleg Mensáros László és Haumann Péter játékát idézhetik fel belőle. S a film után konstatálhatják: melodrámában egy picivel gyengébbek vagyunk. Azért nem sokkal...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5981