KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/december
NŐI SZEREPEK
• Baski Sándor: Az üvegplafon alatt Nők a Fehér Házban
• Schubert Gusztáv: „Amerika királynője” Pablo Larraín: Jackie
• Barkóczi Janka: A harmadik hullám Asghar Farhadi hősnői
• Varró Attila: A hiány iszonyata Val Lewton és a női horror
• Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista A szobalány
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Védtelen ártatlanság (Bara Margit 1928-2016)
• Schubert Gusztáv: Csoóri Sándor, a filmes Parázson lépkedő
• Morsányi Bernadett: Makacs fiúk Beszélgetés Szomjas Györggyel
LENGYEL MÉRCE
• Báron György: A nemzet filmművésze Andrzej Wajda (1926-2016)
• Pörös Géza: Nincs alku Andrzej Wajda: Emlékképek
• Zalán Márk: Bedobozolt történelem Lengyel hadiállapot 1981
• Morsányi Bernadett: Bármi megtörténhet Marcel Łoziński dokumentumfilmjei
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: Gengszterből filmrendező José Giovanni
FESZTIVÁL
• Szabó Ádám: Undorból születnek Sitges
• Bartal Dóra: A hátunkon cipelt múlt Jihlava
• Csiger Ádám: Fiatalos kezdés Primanima
• Barkóczi Janka: Aki sosem látta Párizst Window Horses
KÖNYV
• Nagy V. Gergő: A nemzetközi Férfi Tarr 60
TELEVÍZÓ
• Várkonyi Benedek: A pokol másnapján Beszélgetés Olivier Wieviorkával
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rejtélyes bosszú Austin Wright: Tony and Susan
• Alföldi Nóra: Kárhozottak királya Tom Ford: Éjszakai ragadozók
KRITIKA
• Varga Zoltán: X elvtárs A martfűi rém
• Barkóczi Janka: Belső száműzetés Bereczki Csaba: Soul Exodus
• Andorka György: Bölcselmük álmodni képes Doctor Strange
MOZI
• Baski Sándor: Teljesen idegenek
• Gelencsér Gábor: Olli Mäki legboldogabb napja
• Pápai Zsolt: Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
• Forgács Nóra Kinga: Az állam Fritz Bauer ellen
• Kovács Kata: A mélység kalandora
• Vajda Judit: A könyvelő
• Barkóczi Janka: Hideg hegyek
• Huber Zoltán: Mentőakció
• Kránicz Bence: Creative Control
• Roboz Gábor: Az utolsó emberig
• Csiger Ádám: Jack Reacher: Nincs visszaút
• Sepsi László: Bezárva
• Varró Attila: Életem Cukkiniként
• Andorka György: Legendás állatok és megfigyelésük
DVD
• Barkóczi Janka: Magyar Filmhíradó Évfolyam 1956
• Kránicz Bence: Szerelem
• Gelencsér Gábor: Angi Vera
• Benke Attila: Menny és pokol
• Pápai Zsolt: Tripla kilences

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar sci-fi

Vranik Roland: Adás

Vételhiba

Schreiber András

Van magyar cyberpunk: az Adás jövő időben szól a jelenről. Látványos káosz helyett látszólagos beletörődéssel ábrázol egy kép nélküli világot.

 

Két festő beszélget. A nő politikus-portrékat készít, a férfi az ipari tájképek megszállottja. Szó esik művészetről, környezetvédelemről és politikáról – a diskurzus az ágy felé is mutathatna, ha közbe nem csengetne egy zaklatott szomszéd. „Van kép a tévéjén?” – kérdi a nőt. „Nem tudom, nincs tévém” – hárít amaz, majd a másik festőre mutat, a férfi az imént még kéménybélelőként jutott a lakásba, tán ő állított el valamit. „Akkor menjen fel, nézze meg!” – érkezik az ellentmondást nem tűrő felszólítás. A szomszédot két perc múlva tulajdon fia sántítja meg – az apa véletlenül kihúzta az internet-kábelt. És ha nem lenne elég a zeneletöltéstől megszédült kamasz-vadállat, a családi csetepaté végén a tévézsizsik előtt gubbasztó kislány jó nagyot harap a szülői kézbe. Nincs kép, nincs család, nincs idill – az Adás anti-utópiájának alaphelyzetét Vranik Roland már első játékfilmjében, a Fekete kefében felskiccelte. Persze a Fekete kefe parabola-antennás epizódjában szó sincs technikai megtorpanásról, általános monitor-meghibásodásról, csupán négy, tetőn matató fiatal elállította a vételt.

Kisreál és disztópia mégis egymásra rímel. Az utópiák természete, hogy a lehetséges jövő a jelen valóságára utal: az elképzelt időben, nevenincs térben (a pestiesnek fényképezett Konstancában) játszódó Adás nem magára a technológiai válságra (azaz, hogy egyszerre hibásodik meg minden monitor a glóbuszon), hanem a társadalmi krízisre (a képfüggő világra) fókuszál. Márpedig ez utóbbi – a Fekete kefe tanulsága szerint is – már bekövetkezett, vagy legalábbis kibontakozóban van.

Nem mintha a technológiai összeomlás nem lenne fenyegető lehetőség. Sőt! Az Adás feltételezett hardver-problémája, a képernyők egyidejű halála a jelenlegi számítógép-vezérelt élet halálát jelentené. Káosz, katasztrófa – micsoda akció-orientált sci-fit lehetne ebből csinálni! Az Adás ehelyett statikus állapotfilm. A technikai krízis ábrázolását tekintve kétségkívül következetlennek tűnik – ahogy ezt a Szemle-bemutatót követően technikatörténészek meg is jegyezték. Valóban, a monitor-képek eltűnése elsősorban és rövidtávon nem az általános elidegenedés miatt jelentene problémát, hanem mert a monitor-központú infrastruktúra összeomlásával pillanatok alatt száz éveket zuhannánk vissza a történelemben, miközben a múltbeli technikai környezet adaptálása számos akadályba ütközne. Ugyanakkor ezek a vélemények is magukban hordoznak némi következetlenséget, amennyiben sutba dobják az emberi találékonyságba vetett hitet, megkérdőjelezik a történelem alatt felhalmozott és dokumentált tudás: példának okáért a technikatörténeti múzeumok nyomtatott anyagainak, összegyűjtött eszközeinek létét. Vranik már inkább bízik az emberi elmében: a hardver-problémára nem találnak ugyan megoldást, de a filmbéli város lakói – a túlélők – alkalmazkodnak az új világhoz: fitnesz-gépekkel fejlesztenek áramot; nagyban megy a megmaradt javak felhalmozása és a csencselés; egyébként meg a kikötőváros bővelkedik halban, nem kell félni az éhhaláltól. Ráadásul az elidegenedés nem a technológiai krízis következménye: sokan szenvednek ugyan elvonási tünetektől (kígyózó sorok a feltámasztott mozi előtt), de a lélekrombolásért nem az adásszünet, hanem a képáradat okolható.

Az Adás az apokalipszis után játszódik, és mivel a kiégett lelkekre koncentrál, lényegtelen is mennyi idő telt el az összeomlás után – légyegében már csak az új világba kapunk bepillantást, nincsenek archív felvételek egymásnak feszülő embertömegekről, leállt gyárakról, zuhanó-becsapódó repülőkről, a tömegtájékoztatás és a távközlés összeomlása kiváltotta sokkról. Megváltozott a világ – kész tény. Ahogy Vranik az érzelmek elsorvadását is kész tényként kezeli – mi sem gondolhatunk másként a jelenben gyökerező, de a jövőt leromboló emocionális csődről. A film többször is utal rá, hogy a képernyők lefagyásakor szülők, gyerekek, férjek, feleségek tűntek el. Bármennyire is logikusnak látszik, nem az adáshiba az oka az eltűnéseknek, az csak nyilvánvalóvá teszi, ami már sokkal előbb megtörtént. Nincs többé tévé, a hősök már nem a képernyőre merednek, hanem a valóságra. És amit maguk körül látnak, az kész katasztrófa.

Kétszeresen is a krízis után járunk tehát: a képáradat agymosása szociológiai értelemben, a képek megszűnése technológiailag (civilizációs–infrastrukturális értelemben) jelent visszalépést. Az Adás szerint a két katasztrófa közül a monitorok halála előtti – a vetített kép és a valóság összemosódása – a veszélyesebb. Ha Vranik bízik is a találékonyságban, sokkal kevésbé bizakodó a média-formálta érzelmeket, az általános emberi reakciókat, a deszenzualizált társadalmat illetően. Ezért a cyberpunk-ötletet felülíró thriller: az Adás közelebbről három testvér története, Vilmos (Rátóti Zoltán) véletlenül megöli a feleségét (Kerekes Éva), az erősen képfüggő Henrik (Terhes Sándor) és a filozofálgató Ottó (Hajduk Károly – nem mellékesen ő alakította a Fekete kefe festőművész kéményseprőjét is) segít eltüntetni a holttestet. Látszat-thriller ez, csalóka, akár a tévé-valóság: a lassan kibontakozó, halállal induló, halállal végződő családi tragédia olyan, mint a régi (’80-as évekbeli) televíziós oktatóműsorok, közelebbről a Családi kör valamelyik kisfilmje, épp csak a szakvélemény hiányzik a végéről. Vranik kész tények elé állítja nézőjét, a tények elfogadtatásához pedig egy közhelyes krimit választott szemléltetőeszközül. Csakhogy a közhelyek is a tévéből jönnek, a filléres klisék alkalmazása tulajdonképpen kettős mintakövetés: a Vranik-Barta forgatókönyvíró-páros és hőseik is olcsó tévéfilmekből lesték el, mit kell tenni, ha meghal valaki: el kell ásni a kert végébe, vagy éppenséggel bosszút kell érte állni, nem vitás.

Egy olcsó bűnügyi mesét persze nehéz lenne sci-fiként kezelni, Vranik filmjében a zárókép billenti helyre a címet, egyszersmind visszakanyarodik a cyberpunkhoz. Mi valóságos? Adás és valóság összemosódik, akár egy Philip K. Dick-sztoriban. A kamera kitolat Henrik képernyőt (tengerre irányított képkivágatot) imitáló tengerparti tégla-kerítéséből, majd hirtelen kikapcsolják a filmet – a három testvér története idézőjelbe kerül.

Vranik atmoszféra-teremtő ereje már a Fekete kefénél megmutatkozott – az Adást is az atmoszféra viszi a hátán. Pohárnok Gergely operatőri munkája, a Realistic Crew metsző muzsikája, a Zányi Tamás vezényletével megteremtett hangkulissza – egytől-egyig erősítik az apokalipszis utáni hangulatot. És ha létezik cyberpunk a honi moziban (Pater Sparrow és Vranik filmjei ebbe az irányba mutatnak), az Adás közvetlen gyökere, hangulati elődje Monori-Mész András húsz éves példabeszéde, a Meteo. 1989-ben, egy akkor elképzelt lehetséges közeljövőben, apokalipszis után, apokalipszis előtt járunk, egy felgyorsult, zaklatott világban, talán épp az Adás összeomlása előtt. Szétrobban a világ – és ahogy Verő, Berlioz és Felhőcske, úgy az Adás három testvére sem tud tenni a változás ellen. Három vérmérséklet, három különböző reakció a megváltozott valóságra, de a lényeget illetően nincs különbség, mindannyian elvesztek egy összefolyt, egykedvű világban. Az Adásban és a Meteoban is megáll az idő – a különbség legfeljebb annyi, hogy Henrik nem Felhőcske, réveteg melankóliájuk hasonló, de Henrik nem angyali figura: az ő ötlete, hogy elássák a hullát. Bűn van, igazi gonoszság mégsincs, a tévé-valóság átírta a normákat, a bűnös őszíntén követi a valóságosnak elfogadott mintákat. Ártatlanok sincsenek, nyugodtan le lehet szúrni valakit fényes nappal az utcán, senki nem siet a segítségére. Még akkor sem, ha erkölcsi érzéke ezt diktálná. A képfüggő ember ugyanis képtelen a cselekvésre, mert beszippantotta a látvány. Elvégre a tévét is csak bámuljuk, de nem lehetünk igazán részesei a képernyőn pergő cselekménynek. Nincs interakció, befogadás van, semmi több.

Emberi tulajdonság ez, nézni, elraktározni az élményt. Korábban is így volt, a képek csak ráerősítettek, érzéktelenebbé tették a világot a látvány-erőszakra. Egy vízparti fulladásos balesethez sokan odasereglenek, a legtöbben csak bámészkodnak, páran a tömeget nézik undorodva – micsoda világ ez! A lényeget illetően azonban nincs különbség.

Vétkesek közt cinkos, aki csak bámul.

ADÁS – magyar, 2009. Rendezte: Vranik Roland. Írta: Vranik Roland és Barta András. Kép: Pohárnok Gergely. Zene: Vranik Krisztián és Kalotás Csaba. Vágó: Kiss Wanda. Hang: Zányi Tamás. Producer: Kovács Gábor. Szereplők: Hajduk Károly (Ottó), Rátóti Zoltán (Vilmos), Terhes Sándor (Henrik), Wéber Kata (Júlia), Kerekes Éva (Nóra), Becker Hanna (Tinike), Lengyel Ferenc (Walter), Kóródi Boróka (Nórika). Gyártó: Filmpartners Kft. Forgalmazó:??????? . 90 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/10 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9881