KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/február
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Filmben az igazság Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Kolozsi László: A metaforagyártó Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Reményi József Tamás: Hiszen béke van Hajónapló ’89 – ’09
HANEKE
• Földényi F. László: A lélek kulisszái Michael Haneke: A fehér szalag
• Pálos Máté: Sokkterápia Haneke trilógiája
OLASZ POLISZ
• Pintér Judit: Távol Rómától Ermanno Olmi: Valóság és utópia
• Bikácsy Gergely: Isteni kajmánok Olasz elnökfilmek
SHERLOCK HOLMES
• Takács Ferenc: A detektív és a dandy Sherlock Holmes a moziban
• N. N.: Sherlock Holmes filmen
• Baski Sándor: Sherlock, a spíler Guy Ritchie: Sherlock Holmes
MESEDIMENZIÓK
• Géczi Zoltán: Kreatív káosz, áldott zűrzavar Mai amerikai animáció
• Szabó Noémi: Újratöltve Klasszikus gyerekmesék
• Klág Dávid: A bábok élete Anilogue
• Hámori György: Lengyel hardkor Beszélgetés Tomek Baginskival
• Sepsi László: Nextgen Avatar
• Varró Attila: Végtelen történetek Égenjárók
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Langyosabb napok Verzió: Húsz év demokrácia
NETMOZI
• Baski Sándor: Csalfa remények A filmelőzetesek története 2
KÖNYV
• Kelecsényi László: Senki sem tökéletes 303 magyar filmszínész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: A lúzer utolsó éjszakája Köntörfalak
• Barotányi Zoltán: Tizenhat tonna Kapitalizmus – Egy szerelmi történet
MOZI
• Klág Dávid: Egek ura
• Vajda Judit: Mások vagyunk
• Kolozsi László: Dot.com
• Sepsi László: Pandorum
• Schreiber András: Báthory – A legenda másik arca
• Alföldi Nóra: Vén csontok
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá Bliss!
• Kovács Marcell: Az áruló szív
• Varró Attila: Szállítmány
• Pápai Zsolt: Kádár
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaru
DVD
• Nagy V. Gergő: Spagetti-western kollekció 2.
• Pápai Zsolt: Zsebtolvaj
• Alföldi Nóra: 9-es terv a világűrből
• Varró Attila: Az utolsó cowboy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Olasz Polisz

Olasz elnökfilmek

Isteni kajmánok

Bikácsy Gergely

Elnökök, politikus-vezérek élete és tettei játékfilmekben. Az amerikai fimgyártásban régóta sikeres műfaj, európai tájakon ritka: mérges növény.

Duce a horizonton


Mussoliniről nemrég titkos adatok kerültek napvilágra, melyek bizonyítják, hogy az első világháború kezdetekor, szocialista lapszerkesztő korában fizetett angol ügynök volt. Azzal a jól pénzelt feladattal, hogy Itáliát a németek és Ausztria ellen hadba uszítsa, és ő ezt 1915-re kiválóan teljesítette. (Kis kitekintés: nemcsak perc-zizzenésű bértollnokok, hanem a mindig halk Ambrus Zoltán is írt a semleges olaszok hadbalépéséről haragvó cikket a Nyugatba. Pedig még nem tudta, hogy tizenegy Isonzó-csatát fizettek meg pénzelői az elő-diktátornak.) Valódi izgalmat a „szélesebb közvéleményben” nem keltett a rút leleplezés, pedig hazájában a Duce még nem igazán befejezett múlt, indulóit éneklik, portréját stadionban lobogtatják, és szőke unokája maga is politikus. Alessandra M. most ősszel élesen tiltakozott, hogy egy velencei román fesztivál-filmben őt, az unokát név szerint szidalmazzák bevándorlás-elleni nézetei miatt.

Kíváncsi lennék egy Mussolini, a brit ügynök című játékfilmre. Ki játszaná vajon? A figura nagyon hálás szerep. Chaplin Diktátorában a két hétpróbás ripacs, Hynkel és Napoloni találkozása a film legjobb jelenete. Később a nálunk is becsült Mario Adorf vezette sokáig a Duce-rangsort, Florestano Vancini A Matteotti-gyilkosság című nálunk is vetített filmjével (1973). Nemsokára Rod Steiger halványította el. Rod Steiger hagymázos hatást keltve formálta meg a bukása előtti figurát: máig az amerikai színész e szerep legjobbja a neorealista-képzésű Carlo Lizzani igényes opusában (Mussolini végnapjai).

Ennek is volt vagy harminc éve… Közben az olasz politikai film sikeres műfajjá vált, de mindig típusokat, szinte soha nem felismerhető politikusokat ábrázolt. Ilyesmi Európában nem divat, az amerikai „elnök-filmek” nálunk nem teremtettek iskolát. Pedig a Ducére meghökkentően hasonlító, ráadásul jó olasz színész ma is akadna: Luca Zingaretti, a Montalban-felügyelő tévésorozat aranyszívű hőse. Zingaretti 1968-as hithű kisfasisztát már játszott, Daniele Luchetti Cannes-ban díjazott szellemes filmjében (A bátyám egyedüli gyerek). Eddig azonban olasz Duce-filmben nem nyílt alkalma a diktátorhoz megvesztegetően hasonló küllemét a szokott értelmes játékkal ötvözni. Ki hinné, de Banderas játszotta már A fiatal Mussolinit, külsőre József Attilára (!) emlékeztetve, nagy hajjal, kis bajusszal. Játszotta a csak majdnem-hasonmás Claude Brasseur A lázadó Edda M. című tévéfilmben, és játszotta finn színész finn mozivásznon., Akire viszont a színészet istennője a szerepet kitalálta, Luca Zingaretti még nem. Talán méltó rendezőre vár.



Régi és új Belzebubok


A nagy Griffith hanyatló hangosfilm-periódusában gyűlöletteli karikatúrát kreált Abraham Lincoln alakjából. Tehette történelmi távlatból, hinnénk. De a film nem „távlatos”: az északiakat gyűlölő Griffith számára Lincoln megbuktatandó-megutálandó élő kortárs figura. Indulata elfújja magát a filmjét: érdekes, és nagyon gyenge – tán így szolgálhat tanulsággal mai politikus („elnök”) filmek alkotói számára.

Chaplin után is hálás szerep a diktátoré, főleg komédiákban. Hadd emlékezzünk meg, – talán először a filmszakirodalomban (!) – egy teljesen elfeledett extra-statisztáról. Bizonyos Carl Ekberg öt filmben is felvillantotta Hitler alakját, és névtelen specialistaként egyszer sem tüntették fel a nevét. Orson Welles is őt választotta Az aranypolgár két másodperces Führer-szerepére, de a nevét nála sem írták ki. Csak természetes, hogy halála évében utolsó szerepe megintcsak Hitler volt: akkor három másodpercre.

Az aranypolgár egy politikusoknál nagyobb hatalmú laptulajdonost állított pusztító fénybe. (A lapcézár-Belzebub el is akarta koboztatni az összes kópiát.) Átléptünk egy fontos határt: Az aranypolgár modellje még élt, maga is beülhetett a vetítésre, mint Hitler a Chaplin-filmre. Dzsingisz kán vagy Napóleon – ők nem szólhatnak vissza. Királyok, hercegek, grófok? Persze, ha már megbuktak. Viszont nem holt, még élő elnökök: az ő történetükhöz kell érzék, óvatosság és bátorság. Hinnénk, itt nem lehet behozni az amerikai szemlélet előnyét – Amerikában nem törődnek az élő személy ábrázolási kegyességével: ott csak a pénz, az ügyvédek és nem a kegyelet szokása dönt majd a cenzúráról.

Johnson, Nixon, Kissinger? Butábbak és ellenszenvesebbek a mozivásznon mint tán a valóságban. Godard-nál MacNamara pusztán a nevével és egy statiszta fejére húzott hírlap-fotóval taszítóbb-röhejesebb lett bárkinél. Nemrég a kiváló Nixon-Watergate film főszereplője külsőleg alig hasonlított modelljére, mégis igazabb lett, mint sok dokumentum-Nixon a tévéből. Az amerikai film és főként az utóbbi évtizedek Hollywoodjának nagy érdeme, hogy talán „iskolát csinál” az elnök-filmekkel. Legalábbis példát, lehetőséget a teljesen más hagyományú európai mozinak.

Parlamentáris demokráciában nehezebb a pártvezérek élete – és nehezebb az életüket filmre vevő rendezők dolga is. Van azért az olasz politikai filmnek ide tartozó hagyománya. Elio Petri a hatvanas-hetvenes évek egyik legérdekesebb filmjét kreálta a Todo modo politikusképző fikciójával. Inkább érhette áramütésként a korabeli nézőt, mint az alapjául szolgáló spekulatív Leonardo Sciascia-regény. Kereszténydemokrata főpolitikusok zártkörű kastélybeli lelkigyakorlatán több gyilkosság történik. A gyilkosságok csak háttérül szolgálnak némely vallásfilozófiai vitához. Elio Petri filmje a politikai filozófiát és Sciascia könyvének bűnügyi találós kérdéseit, krimi-fordulatait lidérces-szürrealisztikus szereplőmozgatással, furcsa kolostor-folyosói rituáléval dúsítja. Főpapok és világi hatalmak vonulgatnak karonfogva, egymást zsarolva. Fekete ruhások bíborban, és bíborosok feketében. Görcsösen fegyelmezett rángómozgások, profán gyűlölet-balett. Az intrikák centrumában Aldo Moro színészi hasonmása áll. Ez a figura hiába öltözik feketébe, ő sem menekülhet meg.

A film még a Moro-gyilkosság előtt készült, tehát megelőzte a történelmet. Gian Maria Volonte már modellje életében mintha csak Moro reinkarnációja volna – amúgyis hasonlítottak, de a színjátékos tudatosan utánozta, stilizálta Moro beszédmódját, járását, külsejét. Végül túlvilági szemszögből elevenítette meg: halálos színész-politikai teljesítmény… nem tudja az ember, melyiküket illeti inkább az ijesztő dicséret. (Kuriózumok ijedt kedvelőinek: Moro után Volonte és Elio Petri is váratlanul halt meg, öregkoruk előtt.)



Még jó, hogy itt van Silvio!”


Volonte példája mutatja, hogy élő, hatalomban levő politikus fikciós ábrázolata izgalmasabb, mint a holtaké. Európában 1990-re kifogyni látszottak a cézárok. Ceauşescu? Bacsó Péter próbálkozott, hogy fikciós filmbe emelje: félsikerrel. Mussolinikben azóta is hiány van, bár újabban sok kis országban igény mutatkozik rá. Akaratlan Duce-paródia volna például az olasz politikát rég meghatározó Silvio Berlusconi?

Mussolini óta ötven évnek kellett eltelnie, hogy hasonlóan fotogenetikus ripacs tűnjön fel az olasz politikában, mint a lovagi címmel rendelkező kalandor. Pedig egyik elődje, a mereven hórihorgas Craxi is kínálhatna figurát: ő volt az „új ember” a kereszténydemokrácia utáni olasz politikában: meg sem várva a pápát, előbb ült le székébe egy fontos tárgyaláson a Vatikánban, mint a Szentatya. Még az is lehet, szándékosan csinálta. Nemhogy az örök ministránsfiú, „Divo”, de még a ripacs és modortalan Berlusconi sem tett ilyesmit, és más sem. A hetvenes-nyolcvanas évek nagy olasz politikai filmhagyományát teljesen megújítja két nemrégi film: Moretti Kajmánja és Paolo Sorrentino friss meglepetése, az Il Divo. Egyikben sem érintik, kerülik Craxi alakját. Okkal, mert Bettino Craxi élete, gyanúba kerülése, menekülése, tuniszi emigrációja és halála önálló Belzebub-film témája lehet. Sem jelentős dokumentumfilm, sem bármilyen, akár jelentéktelen fikciós mozi nem próbálta vászonra hívni – holott egy tuniszi menekülés, tuniszi temetés képsora csábító lehetne. A jövendő játékfilm rendezője addig is nézegetheti a YouTube-on Craxi futását újfasiszta diáktüntetők elől a híres Phoenix Hotel bejáratánál – miközben dobogva jönnek már Guantanamerát dalolva a szintén ellene felvonuló balosok. Akár erre a szcénára is lehetne filmet építeni…

Maradjunk a Lovagnál, aki politikai pályáját épp Craxi árnyékában kezdte. Már 1996-ban is filmcímben szerepelt (Bye bye Berlusconi), de korai volt a gúnyteli búcsúkomédia. Sokfordulós a politika, s a jövő bizonyára több Berlusconi-filmet tartogat még. A Kajmán, Nanni Moretti opusa, azért kiemelkedően érdekes, mert a rendező érti a tragikomédia reguláit, érzi a szabadságát. Nem remekmű, tele esetlegességgel, túlcsavart szövevénnyel, de eleven benne a komikum és a szörnyűség két sziámi ikre. Berlusconi alakja benne mindvégig röhögtető… és félelmetes. Megnyerően hazug és fröcsögően undorító. Bukása előtt győzelemre van ítélve: nagy politikus! Vagy törpe? Ezért játszathatja a rendező a figurát több színésszel, mintegy megosztva, szétszórva, rútul szivárványt festve fölébe. A végén maga Moretti lép elő, aki semennyire, csöppet sem hasonlít Berlusconira. Kevésbé, mintha Bud Spencer játszaná. De mivel a rendező addigra valamiképp belebújt negatív figurájának, ha nem is bőrébe, de inkább agyába – hideglelősen hiteles.

Egy másik politikus. Negyven évig a porondon, valahogy mégis mindig háttérben. A láthatatlan doktor. A bábjátékos bábu. Ezerarcú antihős, mimika és érzelmek nélkül. Ilyen is van Itáliában: Giulio Andreotti, a legtöbbszörös kormányfő 1960 óta. A „Divo” klasszisokkal jobb intrikus a „Kajmánnál”. Gumiarc, grimaszok nélkül. Hüllő-fegyelmű kis arc, udvarias fenyegetéssel. Isten és Belzebub krampusznak álcázva? Hétszer miniszterelnök, többször belügy, nyolcszor hadügyér, és mellesleg gyaníthatóan a Moro-gyilkosság legfőbb erkölcsi felelőse, aki a Pápának is rosszat súgott. Alacsony, enyhén púpos, nagy, elálló fülekkel. Mégsem a híradófilmekben vagy a tévéműsorokban nevetséges, hanem Paolo Sorrentino fikciós történetében. A népszerű és gyűlölt Silvio ellentét-párja. A populizmust nem az ő politikájával illusztrálják tankönyvekben; idegen tőle mind a tömeggyűlések világa, mind a nyílt cselekvés: kis sarokszobák intrikusa. Magánlényként is megfoghatatlan. Nem iszik, nem nőzik, csak gondolatban pókerezik: az imaterem és az esti aszpirin híve. „Belzebub, vagy nagy államférfi?” – kérdezte a Corriere della Sera, „Il Divo” kilencvenedik születésnapjára készült idén tavaszi különszámában. Legközelebbi Belzebub-társától, Cossiga ex-elnöktől kérdezte. A tartalékjátékos udvarias: „Kiváló pókerjátékos, engem mindig legyőzött”. Ez, főleg a film fényében, csak metafora. Aztán váratlanul és szellemesebben így folytatja: „Andreotti nagy vatikáni államférfi volt”... E jóbarát, e vesztes pókerező, Cossiga ex-elnök a Divo-film egyik mellékfigurájaként ott látható a vásznon. Riválisan baráti szemüvege vádlón villan: csak nem őt, „az Istent” tartja vétkesnek Aldo Moro haláláért? E ki nem mondott vád elviseléséhez valóban újabb aszpirin kell.

Ha van ellentéte a harsogó ripacs, alpárian tréfálkozó Berlusconinak, akkor a rejtélyes, halk és besorolhatatlan Andreotti az. Kilencven éves korában olasz politikai társalgóműsorok kedvelt meghívottja. Évtizedekre ítélték első fokon, és az a komolyan soha nem vett ítélet meg nagy vénsége jót tett neki: jóságos, élénkszemű kis dédnagypapa alakja bekapcsoltatja nézőmilliókkal a buta esti showműsorok után érdeklődni maradókat. Ő vezeti a nem-buták hazugság-showját. Máshogy hazudik, mint mindenki más.

Ez a „Divo” éjszakai lény, mintegy a homály szülötte. Nem maffiózó, valahogy nem olyan. Valami civilizációba fajzott, megszelidült Murnau-szereplő a nagy fülével. A polgárosult Itália vakcinával szeliditett polgári Draculája. Mini-Dracula aszpirin-dobozzal. Eleme ugyan a számára megnyugtató sötétség, de munkaeszköznek tekinti, nem mint a bűn vizeiben fickándozó gazemberek. Irtózik a vértől, fél a testőreitől, vadászaton a nyúlnál is gyávább. Róma elhagyott belvárosi éjszakai utcája. Sötét és halk elegáns autók, éjjel is napszemüveges testőrök. Nincs nála magányosabb lakója ennek az elhagyott, csendes Rómának. Megnyugvást csak mindenesti aszpirinje hoz, ő is úgy pezseg, olyan szorgos csendben, mint egy aszpirin.

Akit taszít a Vatikán-iskola szürke, demokratikus eminenciása, csak az énekli (egyre többen vannak), hogy „Még jó, hogy itt van Silvio…”A demokratikus államrend szülötte, és élmunkása, Andreotti sötét intrikáival együtt is jelképe maradt negyven éven át az olasz demokráciának. A Divo egyik jelenetében vadászatra indul. Vállán alakjához semmiképp nem illő nagy puska. Kísérőitől lemarad a ködös erdőben. Lövés dörren: most botlik kicsit, és nagyon megrémül. Gyorsan szemüveget igazít. Pillanat csak, de a humor nagy pillanata egy unalmasnak hitt politikus-filmben.

Moro is különbözött a többi olasz politikustól, és ezért is egyedül Andreotti értette mélyen, aki szintén zsigerileg különbözött a többiektől. Valahogy egymásnak voltak rokon-színei. Kettő sok volt belőlük – véletlen, hogy közvélekedés szerint csak Andreotti menthette volna meg?

Az európai film szerencséjére játékfilmbe került át alakjuk, ezzel ördög tudja, jobbak vagy rosszabbak lettek-e. De innen kezdve az esztétika törvényei vonatkoznak rájuk, alakjuk már nem az Istené vagy a Sátáné.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 25-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10062