KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/február
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Filmben az igazság Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Kolozsi László: A metaforagyártó Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Reményi József Tamás: Hiszen béke van Hajónapló ’89 – ’09
HANEKE
• Földényi F. László: A lélek kulisszái Michael Haneke: A fehér szalag
• Pálos Máté: Sokkterápia Haneke trilógiája
OLASZ POLISZ
• Pintér Judit: Távol Rómától Ermanno Olmi: Valóság és utópia
• Bikácsy Gergely: Isteni kajmánok Olasz elnökfilmek
SHERLOCK HOLMES
• Takács Ferenc: A detektív és a dandy Sherlock Holmes a moziban
• N. N.: Sherlock Holmes filmen
• Baski Sándor: Sherlock, a spíler Guy Ritchie: Sherlock Holmes
MESEDIMENZIÓK
• Géczi Zoltán: Kreatív káosz, áldott zűrzavar Mai amerikai animáció
• Szabó Noémi: Újratöltve Klasszikus gyerekmesék
• Klág Dávid: A bábok élete Anilogue
• Hámori György: Lengyel hardkor Beszélgetés Tomek Baginskival
• Sepsi László: Nextgen Avatar
• Varró Attila: Végtelen történetek Égenjárók
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Langyosabb napok Verzió: Húsz év demokrácia
NETMOZI
• Baski Sándor: Csalfa remények A filmelőzetesek története 2
KÖNYV
• Kelecsényi László: Senki sem tökéletes 303 magyar filmszínész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: A lúzer utolsó éjszakája Köntörfalak
• Barotányi Zoltán: Tizenhat tonna Kapitalizmus – Egy szerelmi történet
MOZI
• Klág Dávid: Egek ura
• Vajda Judit: Mások vagyunk
• Kolozsi László: Dot.com
• Sepsi László: Pandorum
• Schreiber András: Báthory – A legenda másik arca
• Alföldi Nóra: Vén csontok
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá Bliss!
• Kovács Marcell: Az áruló szív
• Varró Attila: Szállítmány
• Pápai Zsolt: Kádár
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaru
DVD
• Nagy V. Gergő: Spagetti-western kollekció 2.
• Pápai Zsolt: Zsebtolvaj
• Alföldi Nóra: 9-es terv a világűrből
• Varró Attila: Az utolsó cowboy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesedimenziók

Anilogue

A bábok élete

Klág Dávid

A 7. Anilogue animációs filmfesztiválon a bábokban volt a legtöbb élet és ötlet, a zsűri azonban a rajzfilmes hagyományőrzést bőkezűbben honorálta a kísérletező szellemnél.

A zsűri döntése kompromisszum. Mint általában.— így kommentálta a díjkiosztó ünnepségén a fődíjat a zsűri egyik tagja, az orosz származású, de Magyarországon tevékenykedő, nem mellesleg tavaly különdíjra érdemesített Alekszej Alekszejev. Igaza volt. Tomek Baginski, az önálló blokkal szereplő lengyel animációs cég, a Platige Image egyik rendezője, Hitoshi Suzuki, a Tokyo Anime Fair igazgatója és Alekszejev a fődíjjal nem extrém módon egyéni munkát díjaztak, mint a tavalyi Muto, hanem egy minden ízében tradicionális, sőt, klasszicista animációt, a lett Szárnyak és evezőket. Nem mintha bármilyen komoly gond lenne Vlagyimir Leszkjov filmjével, de pontosan olyan, mint az animációs rövidfilm ideája – húsz évvel ezelőttről. Ceruzarajzos, ezoterikus, néma. Egy pilótáról szól, aki visszatekint az életére, Leszkjov szándékosan keveri a valóságot és a fantáziát, de annyira, hogy semmilyen stílusbeli különbség nincsen a két sík között. Így csak mintha szép, karakteres kivonatokat kapnánk egy történetről.

Idén a fődíj mellett a zsűri minden tagja rendelkezhetett egy különdíjról is, az orosz Ivan Makszimov ugyancsak idejétmúlt kinézetű filmjét (Az emelt szintű orrhasználat) meglepő módon a technokrata benyomását keltő Baginski választotta magának. Az emelt szintű orrhasználat esetében végképp nem lehet történetről beszélni. Szürreális alakú lények szürreális kalandjai, kis jelenetek poénokkal, láncreakciókkal, mindkettővel vagy éppen egyikkel sem. Makszimov munkája struktúrájában leginkább a kilencvenes évek bizarrabb francia számítógépes játékaira emlékeztet (Gobliiins, Woodruff), mintha minden egyes beállítása egy öntörvényű és teljesen agyament feladvány megoldása lenne, persze minden racionális logika nélkül. A mulatságos képzeletbeli állatok, a répaszarvú szarvas vagy a nagyhasú nyulak látványa szerencsére kárpótol valamelyest a követhetetlen történetért.

Ellenkező véglet A kis bábfiú története. A svéd Johannes Nyholm szándékoltan rossz minőségű stop-motion bábfilmje annyira szedett-vedett, koszos és mocskos, hogy a nézőnek kedve lenne egy tollseprűvel végigmenni a képeken. Elsőre legalábbis. Mert aztán nyilvánvaló lesz, hogy Nyholm a címszereplőjéhez igazította a kellemetlen vizuális összhatást. A kis bábfiú ugyanis egy kétbalkezes, szerencsétlen, sőt, gusztustalan figura. Háromrészes története arról szól, hogyan vár egy hasonló finesszel megalkotott nőfigurát randira magához, hogyan takarítja ki a lakást és hogyan képes szisztematikusan tönkretenni az estét. Az író-rendező amúgy is szokatlan filmjét bőségesen megszórta kizökkentő pillanatokkal: a lakásban él egy apró, neonfényekben pompázó nyakkendős manó, aki a lehető legkínosabb pillanatokban bukkan fel, a bábfiú randiprogramja abból állna, hogy a lánnyal megnézik együtt az Ivanhoe-t. A történet végére sikerül becsempészni egy miniatűr bábpéniszt is.

Mintha a négyből három díjazott film tudatosan a számítógépes animáció térnyerésével szembehelyezkedve készült volna. Hitoshi Suzuki választottja azonban épp ezt a technikát használja, épp csak az volt a kérdés – ahogy a zsűritag is mondta –, hogy amit láttunk, nevezhetjük-e egyáltalán animációnak. Ez a film nem más, mint a Mama, M. Tóth Géza filmje. Amiért pedig vitatható: élőszereplős rövidfilmről van szó. Török-Illyés Orsolya egy belvárosi tetőn tereget, de a háttér, azaz a város maga animált. A mama nekiáll kihúzni a szárítókötelet, elindul jobbra, aztán a hurkot ugyanarra az oszlopra teszi, ahonnan a kötél elindult. Majd elkezdi kiteríteni a ruhákat némán, azonban ő nem mozdul, csak a madzagot húzza – és ahogy azt megrántja, a városkép is megy vele. Nagyjából ennyi a csavar M. Tóth filmjében, ami az első pillanatok után lenyűgöző, meglepő vizuális geg, de ahogy megértjük, hogy az anya itt most tényleg az egész szennyest ugyanúgy fogja teregetni – fárasztó. A rendező érezhette is, mert egy idő után a Mama hangjátékba fordul, a város zúgását, az autódudák szinkópált zaját átveszi Török-Illyés zihálása, majd a csend. A Mama egy ötlet tökéletes megvalósítása. De nehéz vele animációként foglalkozni.

Egy filmfesztivált nem csak a díjazottai határoznak meg: a 2009-es Anilogue versenyprogramjában (és azon kívül is) akadtak olyanok, amelyek elkerülték a zsűri és a közönség figyelmét. Az előbbiek közül a legjobb a beszédes című Madagaszkár: Útinapló, ami a francia rendező madagaszkári utazását örökítette meg mozgó képeskönyv formájában, különböző, rajzolt animációs technikák keveredésével. Olyan, mintha egy turista felvételeit a Kamera által homályosan stábja vette volna kezelésbe, színpompás képsorokban elevenednek meg az útszéli földművesek, a zsibvásár eladói és az ismerős rokonai, akik beavatták a film készítőjét a famadihana („halottak átforgatása”) szertartásába. A Madagaszkár: Útinapló a számunkra kulturálisan idegen elemek ellenére csak úgy zubog az élettől, az invenciótól, a kreativitástól, féktelen a ritmusa és nem utolsósorban informatív.

A versenyen kívül bemutatott legjobb filmet a lehető legváratlanabb válogatásban lehetett megtalálni: ez a lengyel Platige Image bábáskodásával készített Chick volt. Jelenléte azért volt teljesen váratlan, mert amennyire egységes volt a Baginski jelenlétében prezentált blokk, Michal Socha filmje annyira nem illeszkedett a gyártóstúdió profiljába. A Platige Image főleg számítógépes animációban utazik és a lengyel rendező bemutatott filmjei (az Oscar-díjas Katedrális, a pár évvel ezelőtti Titanic-szpotnak használt Hanyatló művészet vagy az idei nagyobb Oscar-merítésbe kerülő Kinematográf) fotorealisztikus világot használnak, csupán minimálisan (főleg a figurák kinézetében) stilizáltat. Olyan világot, ahol minden levél, ablakpárkány, csavar, árnyék és egyéb részlet a lehető legtökéletesebben lett renderelve, csak a főszereplők arca elnagyoltabb a valóságnál. Ennek a blokknak – ahol rövidfilmek mellett számítógépes játékok animációs betétei és hosszabb reklámok is szerepeltek – a kellős közepén volt a Chick, ami olyan érzést keltett, mintha egy Pixar showreel közepére bekerült volna egy Gilliam-munka. Vagy egy Saul Bass-főcím, mert leginkább arra hasonlít, durva vörös és fekete színek között, rengeteg vonallal, sarokkal, éllel mondja el egy faalakú nő és egy deszkaformájú férfi randevúját. Öt perce alatt többet, jobban és élvezetesebben mond el, mint a végtelenségig kimunkált, de sokszor dagályos Platige Image filmek többsége.


*


Ha azAnilogue idén osztott volna fődíjat a legjobb nagyjátékfilm kategóriában, azt egészen biztosan teljesen jogosan a Mary és Max kapta volna. Adam Elliot (Harvey Krumpet) első nagyfilmje egy antiszociális ausztrál kislány és egy amerikai Asperger-szindrómás férfi levelezésének ironikus, keserű, felváltva humoros és szívszorító története, de a meglehetősen eseménytelen cselekmény ellenére annyira tempós, mintha szüntelen, meg nem álló montázsokat néznénk Woody Allen és Larry David gyurmából formázott pszichéjéből. Ha a Fel! nem őserdei kalandokkal próbált volna megbirkózni a középkor és az öregedés traumájával, hanem megmaradt volna a szürke nagyvárosban, nagyban hasonlítana a Mary és Maxre.

Hasonló antropológiai munka az ausztrál-izraeli koprodukcióban készült 9.99. Tatia Rosenthal filmje ugyancsak bábokkal próbálja vizsgálni, két ember kapcsolata helyett egy egész ház mikrokörnyezetét (egy csalódott üzletember, egy szupermodell, egy behajtó, egy özvegy, egy kisgyerek, valamint egy angyal játsszák a megosztott főszerepet), mérsékelt sikerrel. Rosenthal forgatókönyve a Te és én és minden ismerősünk egyre szürreálisabbra váltó dramaturgiáját használja, de a történetszálak kiszámíthatóak és furcsa módon zavaró a filmkészítés technikája is: a szereplők bábok ugyan, de a plánozás, a mélységélesség, a svenkek mind egy élőszereplős munkára emlékeztetnek, a Mary és Max felszabadult és szabálytalan nézőpontjaihoz képest.

Az animék az idei Anilogue-ról sem hiányoztak, de a kínálat gyengébb volt a szokásosnál, a fent említett bábfilmekkel a japánok semmiképp sem versenyezhettek. A Gurren Lagann akár a 2008-as fesztiválon a Neon Genesis Evangelion – egy anime-sorozat moziváltozata, a két remake-et szakadék választotta el. Míg az NGE sikeresen kerülte el a japán anime-sorozatok gyakori közhelyeit (kínos humor, elnagyolt karakterek, nevetséges konfliktusok), a Gurren Lagan valóságos katyvasz. Mivel sűrített változata a tévésorozatnak, ezért felépítése is nagyon esetleges, kényszeresen betoldott reklámszünetekkel, zenés montázsokkal, hirtelen fel-, és eltűnő karakterekkel. Ugyanilyen zűrzavaros az Előörs is, amely a második világháborút okkult tudománnyal vegyítő fantasy-k tematikáját dobta fel orosz túlélők és szakértők beszélő fejes kommentárjával. Az 1942-ben, az orosz fronton játszódó anime ugyan japán–orosz együttműködés eredménye, de a két kultúra ütközésének nem kellett volna ilyen látványos balesetként végződnie. Az Anilogue rangját emelte, hogy a Tövisek urának Budapesten volt a világpremierje, de sajnos a jól megmunkált képeken túl Kazuyoshi Katayama animéje nem nyújtott többet közhelyes túlélőhorrornál, amely végül zavaros miszticizmusba torkollik. Panaszra végül is így sincs ok, egy zseniális és egy jó játékfilmmel, valamint megannyi értékes kisfilmmel így is jó átlaggal zárt Budapest legnagyobb animációs fesztiválja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 39-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10064