KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/szeptember
FRANKENSTEIN VISSZATÉR
• Sepsi László: A legenda húsa Mary Shelley Frankensteinje
• Varró Attila: A tökéletlen trükk James Whale rémfilmjei
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Báron György: Szörnyek évadja Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv
NOLAN&NATALI
• Géczi Zoltán: A könyörtelenség színháza Új raj: Vincenzo Natali
• Schreiber András: Felhő a feje fölött Christopher Nolan
MAGYAR MŰHELY
• Deme Tamás: A szelíd lázadók Dárday István és Szalai Györgyi
• Dárday István: Hogyan kezdett új életet Préri János?
• Szalai Györgyi: Hogyan kezdett új életet Préri János?
KORDA ZOLTÁN
• Takács Ferenc: Az örök második Korda Zoltán
• Kriston László: A szerencse fiai? Beszélgetés David Kordával
FILMISKOLA: A MOZGÓKÉP
• Gelencsér Gábor: Kompozíciók sodrás(á)ban Az el-rendezés művészete
• Varró Attila: A négy mesterlövész Filmkép a tévében
• Margitházi Beja: Térzavarból képerő Fahrt és zoom
FRANCIA KÉPREGÉNYFILM
• Bayer Antal: Édes Adél Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye
• Nagy Krisztián: A Goscinny-örökség Új francia képregényfilmek
• Barkóczi Janka: Iráni hímzések Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Tarts Keletnek! Wiesbaden
KÖNYV
• Baski Sándor: Könnyed horrortánc Stephen King: Danse Macabre
SPORTMOZI
• Ardai Zoltán: Padlón mindannyian A bokszmúlt képei
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Szelíd motorok Groó Diana: Vespa
• Kolozsi László: Üdvözlégy Baarìa
MOZI
• Schreiber András: Mamut
• Barkóczi Janka: Örökifjak
• Varga Zoltán: Mary and Max
• Forgács Nóra Kinga: Kövéren szép az élet
• Schubert Gusztáv: Turné
• Gyenge Zsolt: Mese a szerelemről
• Varró Attila: Babylon AD
• Sepsi László: Varázslótanonc
• Baski Sándor: Salt ügynök
• Parádi Orsolya: Bogyó és Babóca
DVD
• Pápai Zsolt: Újraszámlálás
• Varga Zoltán: Földrengések zongorahangolója
• Sepsi László: Dante: Pokol
• Alföldi Nóra: Lódító hódító

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Korda Zoltán

Korda Zoltán

Az örök második

Takács Ferenc

A három Korda-testvér, akárcsak a mesében, alacsony sorból, egy kicsiny faluból indult el filmvilágot hódító útjára.

 

Van valami népmesei a történetben. Valamikor az ezernyolcszázkilencvenes évek derekán három fiú születik Pusztatúrpásztón, egy helybeli zsidó családban: Sándor, Zoltán és Vince. Erről a Túrkeve melletti pusztáról indulnak el, akárcsak a mesében, hódító útjukra a Kellner-fiúk. Először a nevüket változtatják meg a legidősebb fivér, Sándor példája nyomán, aki a Mester utcai Kereskedelmi Iskola jelmondatától, a mise latin szövegéből származó „sursum cordá”-tól („emeljétek fel a szíveteket!”) megihletve lesz „Kordá”-vá. Majd a film meghódítása következik: Sándor újságíró lesz, filmkritikákat ír, azután rendezni kezd, első filmje, A becsapott újságíró, 1914-ben készül el. Nem ő az első, aki filmet csinál Magyarországon – de ő az, akinek igyekezete – és cége, a Corvin Stúdió – révén létrejön a magyar filmgyártás. Huszonnégy filmet forgat le a háborús években – logikus, hogy a Tanácsköztársaság művészeti direktóriumában ő lesz a filmipar művészeti vezetője. Öccse, Zoltán operatőrként, vágóként és forgatókönyvíróként dolgozik mellette a Corvinban, de rendez is, például Pásztory M. Miklóssal, a Corvin ügyvezető igazgatójával társulva a Károly-bakákat 1918-ben, Beregi Oszkárral a főszerepben.

A Tanácsköztársaság bukása után követi Sándort az emigrációba és a nemzetközi filmiparba: Bécs, Berlin, Párizs, Hollywood következik, majd Anglia. (Vince – „a legkisebb fiú” népmesei szerepköréhez híven ­– ekkor még külön utakon jár. Festőnek tanult, Rippl-Rónai, Iványi Grünwald, Kernstock, majd Réti István voltak a mesterei. A húszas években a kecskeméti művésztelepen, később Nagybányán dolgozik. 1925-ben Párizsba költözik. 1931-ben áttelepül Londonba, és „megtér” a filmhez: ezután bátyja mellett működik díszlettervezőként, majd art directorként, a Korda-cég „művészeti igazgatójaként”.)

Ez már az újabb hódítás időszaka: most Anglia van soron. Sándor – két kevésbé jelentős filmvígjáték után – 1933-ban producerként-rendezőként páratlan sikert arat a VIII. Henrik magánéletével. A filmmel betör az amerikai piacra, Oscar-díjat kap érte. A kasszasikerre támaszkodva független életre galvanizálja a Hollywood árnyékában tengődő brit filmipart. 1932-ben létrehozott filmvállalata, a London Film Productions, hamarosan egyeduralkodóvá lesz a brit filmpiacon, s mivel a cég „bevásárolja magát” a United Artistba, Korda – a stúdió társtulajdonosaként – Hollywoodban is megveti a lábát. Odahaza – azaz Angliában – hollywoodi fazonú filmgyárat épít (Denham Studios), szórja (a befektetőktől kapott) pénzt, „filmmogulként”, a mozi császáraként, a film világhódítójaként él és viselkedik.

Öccse, Zoltán árnyékként követi mindenhová: országról országra, stúdióról stúdióra. Kívülről nézve világos a helyzet: Sándor a főnök, Zoltánnak a beosztottak között a helye – igaz, ezeknek az élvonalában, afféle első rendezőként a forgatókönyvekért felelős Bíró Lajos, a látványmester Korda Vince és a nagyszerű francia operatőr, Georges Périnal társaságában.

Viszonyuk – a főnöki-beosztotti munkakapcsolat – nem felhőtlen. Sándort mindenekfelett a hatás érdekli, a nézőt elkápráztató luxuskivitel, a főkönyvben számszerűleg is lecsapódó siker. Zoltánnak viszont nem mindegy, milyen filmet rendez: komolyabb művészi szándékai vannak, filmjei határozott tematikus érdeklődésről tanúskodnak, társadalmi problémákat érintenek. Hosszasan tervez, és átgondoltan alkot. Rendezői pályafutása során, 1932 és 1955 között mindössze tizenkét filmet forgat le – a rendezői tömegtermelés korszakában ez szokatlanul alacsony szám.

Kettőjük felfogásbeli különbsége gyakran vezet konfliktusokhoz. Zoltánnak meg kell vívnia a maga csendes szabadságharcát bátyjával, hogy filmjeiben érvényre juttathassa elképzeléseit. S van, amikor nem is olyan csendes ez a háborúság: a visszaemlékezések gyakran utalnak a főnök irodájából kiszűrődő emelt hangú (s természetesen magyar nyelven folyó) veszekedésekre, sőt ordibálásokra, bevágott ajtók dörrenésére és hasonlókra.

A konfliktus többnyire kompromisszumban oldódik fel. Ha feloldódik egyáltalán: Korda Zoltán első rendezői etapjának filmjei közül a „birodalmi trilógia” darabjai – A körzeti biztos (Sanders of the River, 1935), A dob (The Drum, 1938) és A négy toll (The Four Feathers, 1939) – kisebb-nagyobb mértékben mind magukon viselik a kompromisszum feloldatlanságának a jól látható jeleit. Közös az alapképletük, amely nyilvánvalóan Korda Sándor szabadalma: a film azonosuljon szellemében a brit birodalmi étosszal, fessen hízelgő képet a gyarmatokon (Indiában, Fekete Afrikában, az arab világban) a Kipling-vers szavaival „a fehér ember terhét” viselő, a bennszülötteket bölcs belátással kormányzó és a civilizációt terjesztő angolokról, s körítse mindezt a távoli tájak és emberek vonzóan egzotikus látványával. (Ezt az eszmeiséget nyilván az új hazával való azonosulási igyekezet neofita buzgalma is fűtötte – pedig a harmincas évek Nagy-Britanniájában az ilyesmi már legjobb esetben is kincstári naivságnak számított, ha nem volt egyenesen nevetség tárgya.)

A rendező kötelességtudóan kivitelezi a produceri elképzelést: A körzeti biztosban megrajzolja Sandersnek, a fair, bölcs és megfontolt gyarmati tisztviselőnek a portréját, aki békét és jólétet teremt a gondjaira bízott afrikai törzsek életében, elhárítja a véres konfliktusokat, és jó atya módjára kormányozza a civilizációs gyermekkorukat élő feketéket. Ám igazából egy sor más dolog érdekli. Fellépteti például Paul Robesont, a fekete amerikai énekest (későbbi békeharcos kommunista-szimpatizánst): Sanders mellett a másik pozitív hősként törzsfőnököt játszik. Időnként dalra fakad: munkadalokat, harci dalokat énekel, olyasféléket, mint az Ol’ Man River (Zúg a folyó…), amely az egy évvel később bemutatott Showboatban lesz világhírű énekszám. Harmadik elemként az afrikai hátteret a film anyagának jelentős részét kitevő természetfilm-részletek, illetve etnográfiai dokumentumfilm-felvételek rajzolják meg: a táj, az állatvilág és a zenés-táncos törzsi rítusok ábrázolásába feledkezik bele, mégpedig érezhető vonzalommal és szeretettel, a rendező, s vele együtt a néző is – mintha a National Geographic Channelt néznénk, persze fekete-fehérben.

A baj csupán az, hogy a film nem több ennek a három komponensnek valamiféle patchworkjénél, jól-rosszul összefércelt rongyszőnyeg csupán. Valamivel egységesebb munka A dob, mely Indiában játszódik, s a kompromisszum többé-kevésbé sikeres feloldása A négy toll, ez a tizenkilencedik század végi Egyiptomban és Szudánban játszódó történelmi kalandfilm, későbbi szuperprodukciókat, Ben Hur-kategóriás darabokat lefőző Technicolor-eposz.

A brit katonai erények dicsőségét zengő, a bátorság, helytállás és kötelességtudás mindenek feletti voltát dialógusaiban és cselekményében egyszerre hirdető történet, amelynek során a katonatiszt főhős bebizonyítja, hogy tiszttársaitól érdemtelenül kapta a gyávaságot hagyományosan jelképező fehér tollakat, remek alkalom Korda számára, hogy a mozgóképi látvány új lehetőségeivel kísérletezhessen. Valósággal tobzódik a sivatagi táj látványában, s igen hatásos montázs-technikával alkotja meg a film lélegzetelállító tömegjeleneteit, elsősorban a csatajeleneteket, a sivatagban vonuló lovasságot és a teveháton rohamozó bennszülötteket – de van egy gyönyörű nílusi hajóvontatás-szekvencia is a filmben, amelyet vizuálisan szemlátomást a Repin-festmény, zeneileg pedig a saljapini „Ehej uhnyem!” ihletett. A látvány önállósul: elszabadul a – mai szemmel – politikailag súlyosan inkorrekt históriától és már-már önmagában megálló absztrakt kinetikus festőiségként hat.

Közbevetőleg: tizenhat évvel később Korda – Terence Younggal, a korai James Bond filmek rendezőjével társulva – újra leforgatta a filmet. Az 1955-ös Vihar a Nílus felett (Storm over the Nile) – a rendező utolsó munkája, 1961-ben bekövetkezett haláláig már nem forgatott újabb filmet ­– különös „ön-remake”: dialógusai szó szerint megegyeznek az 1939-es eredeti párbeszédeivel, a cselekmény pontról pontra ugyanúgy pereg le, mint A négy tollban, és az első változat vizuálisan erős helyszíni felvételeit, a tömegjeleneteket is beleértve, változatlan formában, az eredeti anyagról bemásolva adja közre a film. Hogy miért volt erre szükség, csupán találgathatunk. Mindenesetre bizarr élmény, olyan, mint egy színielőadás, amit második szereposztásban is megnézünk.

Egyébként a „birodalmi trilógiában” kirajzolódnak – persze jórészt a kincstári mondanivaló ellenére – Korda érdeklődésének fókuszpontjai, (viszonylagos) alkotói függetlenségének kapaszkodói. A honi – angliai – terepen, az ottani társadalmi viszonyok és társasági szokások világában nem mozgott igazán otthonosan. Bár jelentősebb filmjei között akad jellegzetesen angol és jótársasági történet, például az Asszonyi bosszú (A Woman's Vengeance, 1947) című bűnügyi melodráma, Charles Boyer és Jessica Tandy jutalomjátéka, inkább a messzi tájak és távoli kultúrák érdekelték, a – későbbi szóhasználattal – „harmadik világ” élete ihlette meg filmalkotói fantáziáját, részben a táj (a sivatag és a dzsungel) varázsos fensége és kegyetlen szépsége, részben az ott élő népcsoportok – mondjuk így – etnográfiai egzotikuma.

Szép és viszonylag korai példája ennek az érdeklődésnek Az elefánt-fiú (Elephant Boy, 1937), melyet szakavatott társrendezővel, az ír-amerikai etno-dokumentarista Robert Flaherty-vel, a Nanuk, az eszkimó és Az arani ember rendezőjével közösen forgatott le Korda. Kipling varázslatos elbeszélése, A dzsungel könyvében olvasható Kis Tumáj és az elefántok tánca volt az irodalmi alapanyaga a részben Indiában, eredeti helyszínen forgatott filmnek, amelyet Flaherty számos, néprajzi szempontból is érdekes és a maga nemében egyedülálló dokumentum- (vagy kvázi-dokumentum-) felvétellel egészített ki az indiai falu életéről, az elefánthajcsárok munkájáról, munka utáni, tábortűz melletti éneklésükről. Flaherty fedezte fel a helybeliek között Sabut, az indiai kamaszfiút, akire Tumáj szerepét bízták, s aki azután más Korda-produkciókban is látható volt, például A bagdadi tolvaj (Thief of Baghdad, 1940) főszereplőjeként. Ő játszotta a főszerepet Korda Zoltán két másik indiai tárgyú rendezésében, A dobban és az Amerikában forgatott 1942-es világsikerben, A dzsungel könyvé-ben is. Ez a film azóta sem került le a filmvászonról – bár inkább Korda Sándor ízlése szerint való szintetikus varázslat, patikamérlegen kimért műtermi produktum. Ezúttal a legidősebb fivér győzött: Maugli történetében semmi sincs Az elefánt-fiú dokumentarizmusából és realizmusából, azaz a Korda Zoltán-i szabadságharc védjegyéből.

Pedig Zoltánnak ekkor sikerül – mint majd kiderül: végleg – elszakadni bátyjától: A bagdadi tolvaj forgatása után letelepszik Dél-Kalifornában, itt készíti el újabb filmjeit, s itt él 1961. október 13-án bekövetkezett haláláig.

Másféle egzotikus táj, az észak-afrikai sivatag a főszereplője a Szaharának (Sahara, 1943). Az éppen sztárrá avanzsáló Humphrey Bogart a főszereplő (a filmben elhangzik egy szó szerinti idézet az egy évvel korábban bemutatott Casablancából). Az izgalmasan és hatásosan előadott második világháborús történet a sivatagi oázisban bekerített katonákról voltaképpen többszörös remake: John Ford Az eltűnt őrjáratán (Lost Patrol, 1934) alapul, amely maga is egy 1929-es angol némafilm remake-je volt; ez az utóbbi feldolgozás egyébként Philip McDonald Őrjárat (Patrol, 1927) című regényéből készült. A dolgot bonyolítja, hogy Mihail Romm szovjet filmrendező munkájának, a Sivatagi tizenhármaknak (1937) is ugyanez a története, és Korda – amint ezt a főcímben is jelzi – ebből a filmből is átvesz egy epizódot.

Független, a Korda Sándor-formulával végképp szakító alkotás volt az Ernest Hemingway elbeszéléséből készült Francis Macomber rövid boldogsága (That Macomber Affair, 1947), Gregory Peck főszereplésével. A vadásztörténetbe oltott gyilkos pszichológiai drámához jól illeszkedik az afrikai vidék, a Kenyában felvett dokumentumanyag a vonuló antilop- és zsiráfcsordákról – a természetfilm-komponens szervesen együtt lélegzik a játékfilm-elemmel.

A csúcsra végül utolsó előtti filmjében, a Ha eljön a hajnal…-ban (Cry, the Beloved Country, 1951) ért fel. (Bár – a történet kereksége kedvéért – akár utolsó filmjének is tekinthetjük, hiszen utána már csupán a Vihar a Nílus felett „ön-remake-je” következett.) A film Alan Paton (dél-afrikai író (1903-1988) és apartheid-ellenes aktivista regényéből készült, amely1948-ban jelent meg az USÁ-ban. „Sírj, szeretett ország, a születendő gyermekért, aki félelmünket örökli majd” – a könyv címe, mint ahogy a filmé is, a regénynek erre a híres szövegrészére utal. A „birodalmi trilógia” hajdani rendezője erről a félelemről, feketék és fehérek szembenállásáról, kizsákmányolt és gyökértelenné vált feketékről, balsejtelmektől gyötört és lelkifurdalásos fehérekről készített filmet: a gyarmati uralom mindennapi tragikumáról. (A filmet a helyszínen forgatták, alig néhány hónappal az apartheid rendszerének hivatalos életbe lépése előtt.) Didaktikus és érzelmes a história, a fekete lelkész és a fehér farmer tragikusan összefonódó életének története (a lelkész elzüllött fia agyonlövi a farmer értelmiségi reformer fiát) olyan szomorú, hogy annál szomorúbb már nem is lehetne. A film mégis hat, mégpedig az olasz neorealizmust idéző őszinteségével és egyszerűségével, és tapintatos, noha egy percig sem palástolt keresztény-humanista szellemiségével.

Feleségemet idézem, akivel együtt néztük meg a filmet: „Nem igazán jó – de mégis nagyon jó film”. Talán a film rendezőjére is igaz ez a furcsán paradox megállapítás: Korda Zoltán nem volt igazán jó rendező – de mégiscsak nagyon jó rendező volt.


A miskolci Cinefest szeptemberben Korda Zoltán-konferenciát és életművetítést rendez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10380