KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/április
ISZLÁM HÁLÓ
• Baski Sándor: Nem lehet kihúzni Arab twitter
DVD
• Tosoki Gyula: Eden Lake – Gyilkos kilátások
• Nagy V. Gergő: A furcsa srác
• Czirják Pál: Ismeri a szandi-mandit?
• Teszár Dávid: Yona, a pingvinek királynője
• Varga Zoltán: Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró
• Pápai Zsolt: A Mephisto-keringő
MOZI
• Alföldi Nóra: A gyerekek jól vannak
• Forgács Nóra Kinga: A HR-menedzser
• Vajda Judit: Kedves szomszéd
• Tüske Zsuzsanna: Hajszál híján úriember
• Sepsi László: Sorsügynökség
• Baski Sándor: A belgrádi fantom
• Pápai Zsolt: Eljő a napunk
• Kovács Kata: Ébredj velünk!
• Kovács Marcell: Ismeretlen férfi
• Parádi Orsolya: Anyát a Marsra
DVD
• Gelencsér Gábor: Az én XX. századom
ALIEN-MOZI
• Sepsi László: Valakik odafent Látogatók az űrből
MAGYAR TABU
• Bori Erzsébet: A velünk élő spicli Magyar ügynökfilmek
TÓTH ÉS TOTH
• Ruprech Dániel: A kétarcú rendező Tóth Endre // André de Toth
ALIEN-MOZI
• Varró Attila: Elidegenedés Testrablók az űrből
• Orosdy Dániel: Figyeld az eget! A sci-fi horror két klasszikusa
KRITIKA
• Kolozsi László: Békaperspektíva A zöld sárkány gyermekei
AUSZTRÁL FILM
• Zalán Márk: A kenguru ugrani készül Ausztrál új hullám
• Szalay Dorottya: A vágy motorja Jane Campion
KRITIKA
• Pálos Máté: Az elcsábított naplója Chloe – A kísértés iskolája
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Empátia és absztrakció Beszélgetés Fillenz Ádám operatőrrel
FILMISKOLA: A ZENE
• Géczi Zoltán: Ördög bújt a partitúrába Alternatív összhangzattan
• Hubay Gergely: A jóltemperált futószalag Így készül a filmzene
MAGYAR TABU
• Barotányi Zoltán: Az ügynök halála és feltámadása Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: És mégis mozog Új magyar film
TÓTH ÉS TOTH
• Sólyom András: Kalandtúra ’39 Varsói gyors
AUSZTRÁL FILM
• Szabó Ádám: Kertvárosi holttér David Michod Ausztráliája
ALIEN-MOZI
• Vajda Judit: Twilight Zone Pittacus Lore: A negyedik
ISZLÁM HÁLÓ
• Schreiber András: Perzsa cenzor A Panahi-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MOZI
• Varró Attila: A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Alien-mozi

Testrablók az űrből

Elidegenedés

Varró Attila

A klasszikus testrabló-film az elidegenedés kifejezés kettős jelentésére épített nyomasztó drámai történeteket.

Amikor az ötvenes évek derekán a frissen jött ûrinváziós filmek szinte azonnal megteremtették saját dekonstrukciójukat, az ûrbõl támadó csápos szörnyeket kisvárosi átlagpolgárokra cserélve, az Egyesült Államok épp nyakig ült a hidegháborúban: szputnyik szelte át légterét, ötödik hadoszlop sorakozott fel gyáraiban és hivatalaiban, tömegpusztító rakéták leselkedtek rá a földgolyó túlfelérõl. A rhedoszauruszok és a Vörös Bolygóról jött lélektelen támadók tálcán kínálták az érdeklõdõ utókornak a nyilvánvaló értelmezést, amihez aztán a testrabló-verziók is csatlakoztak – mintha csak a kertvárosi lét egyetlen rémét a kommunista beszivárgás jelentette volna. Az ötvenes évek paranoid inváziós filmjei azonban már elsõ pillantásra is igen vegyes ellenségképet mutatnak és jóformán alig akad közülük kimondottan szovjetellenes darab (mint mondjuk a Red Planet Mars): az alapmûvet jelentõ Testrablók invázióját például legalább annyian (köztük magával a rendezõ Don Siegellel) tekintették a fogyasztói társadalom kíméletlen kritikájának, mint ahányan a sztálinista agymosó gépezet elleni felhívásnak. Politikai tekintetben az ûrinváziós filmnek is megvoltak a maga konzervatív és liberális propagandistái, amit akár már azon is le lehetett mérni, mennyire démonizálják az idegen civilizáció küldötteit. Míg Jack Arnold filmjeiben csak a pánik elkerülése érdekében bújnak bölcs elõrelátással emberbõrbe („A földlakók kizárólag erõszakkal tudnak válaszolni az ismeretlenre”, hangzik el az It Came from Outer Space végén), vagy akár egyenesen a globális önpusztítástól mentik meg az ûrfegyverkezõ emberiséget (The Space Children), addig Roger Corman agymosó, vérszívó beszivárgói (Not of this Earth, It Conquered the World) világos példákat kínáltak a vörös veszedelem mûfaji kontextusba helyezésére.

Az évtized színvonalasabb (és jobbára B-szériás) testrabló-filmjei a lehetõ legváltozatosabb lehetõségeket nyújtják politikamentes interpretációkra. Siegel testrabló-mûve legalább olyan szemléletes utalásokat rejt a kertvárosi férfi szexuális frusztrációira (az emlékezetes lágytojás-párbeszédtõl az átalakult Becky csábításáig), mint magára a kertvárosi életre vonatkozó ellenérzésekre (ahol a gázszerelõtõl a háziorvosig mindenki ugyanazt a beszabályozott életutat járja). Az Invaders from Mars a zsáner gyermekverziójaként az Oidipusz-konfliktusra kínál csinos sci-fi interpretációt (amelyet aztán a Tobe Hooper-féle remake egy bizarr õsjelenet-fináléval fejel meg 1985-ben), az I Married a Monster from Outer Space pedig következetesen végigvitt homoszexuális-olvasatot kölcsönöz alaptémájának (amelyben a nõgyûlölõ földönkívüliek saját gyerekeket szeretnének maguknak, hogy egynemûvé vált fajuk számára biztosítsák az utánpótlást). Mindemellett nem egy filmben találni elrettentõ televízió-szimbólumokat (a Világok hábrorúja színesképrögzítõ ûrszondáitól a Repülõ csészealjak támadásában szereplõ kémkameráktól a This Island Earth interplanetáris tévéadójáig), különös elõszeretettel kötik az idegen támadókat növényi eredethez (Thing from Another World, Testrablók inváziója, A triffidek napja), sõt a nyolcvanas években domináns betegségmetaforákra is (Nyolcadik utas a Halál és a rák, Dolog és az AIDS) akad korai példa a korszak gyógyszerindukált magzatkárosodásait tematizáló mutánsgyerek-filmekben (Az elátkozottak faluja, Az átkozottak). Mondhatni ahány UFO, annyi fóbia – mintha csak Bradbury marsbeli krónikáinak legszebb novellája elevenedett volna meg Hollywoodban, az utolsó marslakóról, akiben minden egyes földi telepes a saját elhibázott döntésére, eltékozolt lehetõségére, kínzó hiányára ismer rá.

Akad azonban ezekben az apró mûfaji remekmûvekben (amelyek mindegyikére minimum három érdektelen, kezdetleges trash-film jut) legalább egy erõteljes közös motívum: meglátásához elég néhány határozott lépéssel távolabb állni, máris felragyog az éldarabokból, sõt még a közepes filmekben is csillan belõle valami. Utóbbiak körébõl kerül ki a talán legszembetûnõbb példa: a Teenagers from Outer Space (amely akár az idei Negyedik õskori elõképének is tekinthetõ kegyetlen, gyarmatosító ûrtársai elõl rejtõzõ kozmikus kamaszhõsével, aki egy földi lány szerelmében talál rá élete értelmére) fõcíme elé az alkotók egy teljeséggel felesleges jelenetet biggyesztettek egy ifjú csillagászról, aki ufó-észlelése kapcsán váratlanul az alábbi melankolikus bölcsességet osztja meg professzorával: „Most döbbentem csak rá, milyen szörnyen magányos ez a céltalan sodródás itt az ûrben… arra várva, hogy elõbb utóbb elpusztítson egy másik utunkba sodródó életforma. Csupán az idõ dönti el, meddig kell várnunk, addig csak törhetjük a fejünket, miként következik majd be…”. Ha akad a korabeli Hollywoodban zsáner, ami saját mûfaji szimbolikájában világosan megfogalmazta a kortárs európai mûvészfilm egzisztencialista vívódásait, az elsõsorban a testrabló-film lehet, ami rendre az emberi létben megnyilvánuló, hétköznapi pokollal szembesíti közönségét. Fõhõse többnyire eleve a kisvárosi életben idegenül mozgó, sõt, akár kifejezetten elszigetelt értelmiségi figura (élen az It Came from Outer Space sivatagi otthonában meghúzódó írójával), aki a földönkívüli beszivárgás felismerésével mindössze konkretizálva láthatja viszont korábbi szorongását: a körülötte élõ emberek valóban idegenek számára, legyenek érzelemmentes túlélõgépek vagy magasabb rendû civilizáció képviselõi. A fordulat, amelytõl saját, unalomig ismert életünk hirtelen felfedi kilátástalan, értelmetlen vagy akár fenyegetõ mivoltát, minden testrabló filmben központi szerepet tölt be, függetlenül az idegen-jelenlét okától, tétjétõl vagy kiterjedésétõl – a történetek legfontosabb részét az a folyamat jelenti, amely során a fõhõs egyre inkább elveszti támpontjait, fokozatosan kiszorul környezetébõl (lásd még A hihetetlenül zsugorodó ember meséjét, ahol a radioaktív sugárzás teremt virtigli Antonioni-hõst a címszereplõbõl). „Munkám során naponta látom, hogyan veszítik el az emberek fokról fokra saját emberi mivoltukat, és még csak nem is zavarja õket…” – foglalja össze korábbi tapasztalatait a Siegel-film orvoshõse, hogy aztán teljesen magára maradjon az átváltozott Santa Mirában, ahol a szokásos szombat délelõtti fõtér a régóta ismert városlakók nyüzsgésével a legszörnyûbb rémálommá válik. A Jack Arnold-klasszikus emlékezetes sivatagi monológjában az íróhõs nem csupán a láthatatlan földönkívülirõl beszél, de saját félelmeit foglalja össze értetlen barátnõjének: „Itt ez a világ, ellenségesen prédára leselkedik körülöttünk, készen arra, hogy végezzen velünk, ha túl messzire merészkedünk…” – végül a barlangfináléban belenéz az ufót rejtõ sötét tárna mélyébe és a mélység visszanéz rá: az idegen megszólítja, elõbb saját félelmeit megfogalmazva az emberiségrõl, majd saját arcával szembesíti.

A klasszikus testrabló-film az elidegenedés kifejezés kettõs jelentésére épített nyomasztó drámai történeteket, amelyek még a kényszerû happy end-del vagy a szubjektivitást sugalló flashback-keretek jelenlétével sem tompítják lehangoló üzenetüket a közönség felé: a pokol mi vagyunk. Mûveiben szülõk és gyerekek (Invaders from Mars, The Space Children, Elátkozottak faluja), szerelmesek vagy élettársak (It Came from Outer Space, Testrablók inváziója, I married a Monster from Outer Space) idegenednek el egymástól – a föld jövõjét eldöntõ konfliktusok nem nagyvárosi csatatereken, látványos légiharcokban vagy fõhadiszállások irányítótermeiben zajlanak, hanem a hamisítatlan vidéki Amerika légkondicionált családi otthonaiban, a hûtõgéptõl és tévékészüléktõl balra. Szemben a mai opuszok markánsan körvonalazott, könnyen beazonosítható invázió-metaforáival (lásd a tinihorror Ragadozó csajok szexiszonyatát vagy az Invázió aktuálpolitikai üzenetét), az elõdök izolált fõhõseinek nem elsõsorban az emberiség globális pusztulásával kell szembenézniük, inkább a közönnyel, a Semmivel, a lét megfoghatatlan abszurditásával – konkrét fóbiák helyett egyetemes érvényû szorongás rémképe sejlik fel a mûfaj tükörképeiben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10454