KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember az űrben

Beszélgetés Almár Iván csillagásszal

Ember az űrben

Várkonyi Benedek

A Holdra-szállás óriási szenzáció volt, mára az űrhajózás iránti érdeklődés alábbhagyott. A következő nagy kihívás, a Mars-utazás talán fordulópontot hozhat.

Mai nézőpontunkból úgy tetszik, hogy az űrkutatás egyik nagy csúcspontja negyvenhárom évvel ezelőtt, az 1969-es Holdra-szállás volt. A következő Hold-utazásokra, már nem is figyeltünk annyira, kivéve az Apolló 13 drámai útját, amelyről film is készült. Eltompultak az érzékeink az űrszenzációk iránt, a médiumok nem figyelnek rájuk annyira, mint korábban, vagy tényleg háttérbe szorult az űrkutatás?

Az utóbbira rögtön azt mondhatom, hogy nem, de a többi kérdésre bonyolultabb a válasz. Az igaz, hogy e témának csökkent a jelenléte. De itt egy nagyon rövid időszakról volt szó: 1957-től 1969-ig, 12 évről a hidegháborús időszak kellős közepén, amikor ez nem elsősorban tudományos, hanem politikai kérdés volt. A Szovjetunió olyan területen mutatott technikai fölényt, ahol ezt senki sem várta, és az első szputnyik fölbocsátására az egész világ odafigyelt. Amerika válasza is nagyon csattanós volt: az Apolló-program. Csak utólag derült ki – mert az oroszok nagyon titkolóztak –, hogy a Szovjetunió is igencsak versenyben volt a Holdra jutásban.

Volt arra esélyük, hogy följussanak a Holdra?

Volt, csakhogy az a rakéta, amely a Saturn V-nek felelt meg, kétszer fölrobbant. Az oroszok akkor adták föl a versenyt, amikor 1968 karácsonyán három amerikai űrhajós megkerülte a Holdat az Apollo 8-cal. Ez óriási teljesítmény volt. Azért, mert addig 300 km magasan keringett az ember, a Hold pedig 360.000 kilométerre van. Mint amikor valaki egy sportversenyen három méter után egyszer csak háromezer métert ugrik. És látványos is volt, mert először látták a Földet égitestként. A második Holdra-szállás, az Apolló 12 útja is szenzáció volt még, a harmadik, az Apolló 13-é már csak azért, mert ott baj történt. Túl gyorsan követték egymást ezek az utak, és nem változott annyira a program, hogy az felkeltette volna az emberek érdeklődését. És ennyi idő alatt nem tudtak új, egymásra épülő tudományos programokat kidolgozni.

Politikai jelentősége volt annak, hogy mindig „rátettek egy lapáttal”, vagy azért volt mögöttük új tudományos program?

Mindegyiknek volt tudományos programja, csak túl rövid idő telt el az egyes repülések között. Az emberek egy idő után ezt elkezdték unni, és azt kérdezték, hogy mi ebből a hasznunk. 1969-ig a sajtó sem tette föl azt a kérdést, hogy mibe került mindez. Hazahoztak 400 kg holdkőzetet, és akkor elkezdtek osztani: ha az egész 24 milliárd dollárba került, akkor mennyibe került egy kg holdkőzet. Miközben a szovjetek, akik soha nem vallották be, hogy a Holdra készülnek, egy-két szép lépéssel előrukkoltak. Például egy automatával hoztak holdkőzetet, másrészt fölküldték az első űrállomásokat. Döntő lépés volt az amerikai űrrepülőgép is. De ezt is meg lehetett unni, mígnem történt két katasztrófa, a Challenger és a Columbia tragédiája. Közben épült a nagy Nemzetközi Űrállomás. Ez rendkívül komplex terv volt, de nem látványos. Hetekig, hónapokig keringenek a Föld körül, és látszólag nem történik semmi. Ez is az oka lehetett annak, hogy a 80-as, 90-es években nagyon csökkent az érdeklődés az űrkutatás iránt.

Most a Mars utazás áll a figyelem középpontjában, a film persze már ebben is megelőzte a valóságot: több mint tíz éve készült el A Mars mentőakció. De az is inkább a bajokra épül. A katasztrófák vonzók mindig a filmen?

Valójában nem figyelnek eléggé a Mars-utazásra. Sajnos ez a kérdés nemigen került közelebb hozzánk az elmúlt évtizedekben, bár technikailag megoldható lenne. Ennek egyik oka a politikai döntés hiánya. Ezt csak nemzetközi együttműködésben lehetne megvalósítani, és a Nemzetközi Űrállomás bebizonyította, hogy az bonyolult, nehézkes, lassú és drága ügy.

Éppen azért, mert nemzetközi? Vagyis nehezebb összhangba hozni a dolgokat?

Azért is, mert nemzetközi. Ugyanakkor a Mars automata eszközökkel való földerítése évtizedek óta folyik. A Mars felszínét már úgy föltérképeztük, hogy szinte jobban ismerjük, mint a Földét.

Ez azt jelenti, hogy ma sokkal többet tudunk a Marsról, mint akkor tudtunk a Holdról?

Sokkal többet tudunk. 2007-ben jelent megy Galántai Zoltánnal közösen egy könyvünk: Ha jövő, akkor világűr. Ebben arról írtam, hogy miért olyan kevéssé vonzó a Mars-repülés. Az egyik oka ennek az, hogy vajon meg tudják-e a nézők különböztetni a Marson lévő űrhajóst attól, aki a Holdon volt.

Ha valamilyen űrlényről volt szó, akkor régebben mindig marslakókat emlegettük.

Ez azért már a múlt. A marslakó már nem úgy értendő, ahogyan Wells korában értették. Az akkori érdeklődés csúcspontja az 1900-as évek volt, amikor azt hitték, hogy a Marson egy civilizáció létezik. Ma már nyilvánvaló, hogy nem így van.

A Holdra-szállást is abszurdumnak tartottuk néhány évtizeddel ezelőtt, de ma már nem úgy gondolunk a Mars-utazásra, mint valami lehetetlenségre, mert komoly apparátus dolgozik rajta. Tudományos nézőpontból mekkora mindennek a realitása?

Leszállhatna egy expedíció, és megteremthetné az önfenntartás lehetőségét. Tehát nem függne a nagyon távoli Földtől. A Hold esetében az a szerencsés körülmény, hogy közel van, így baj esetén egy nap alatt haza lehet jönni. A Mars esetében akkor is majdnem 100 millió kilométerre van, amikor a legközelebb van, ezért fél évig tart egy út.

Egy ismeretterjesztő tévécsatornán a Mars utazásról szóló film azzal kezdődött, hogy ha a Földdel valami baj történik – akár az ember csinál vele valamit, akár egy kozmikus történés miatt a Föld tönkremegy –, akkor a Mars az egyetlen hely, ahová áttelepülhetünk. Ez merő fantázia, vagy pedig van komoly lehetősége?

Lehet emberi életkörülményeket teremteni a Marson. De van ennek egy érdekes erkölcsi oldala is. Lehetséges, hogy van primitív életforma a Marson, és egy emberi expedícióval nagyon könnyen megfertőzhetnénk ezt az életet. De úgy, hogy soha többé nem derülne ki az, hogy ez a földi élettől független, vagy nem. Ez a kérdés határeset, amiről lehet akár komoly sci-fit is írni.

Igen, mert a filmeknél már komoly tudósok, szakemberek dolgoznak. De van ennek egy másik oldala is, ami már kevésbé csillagászati kérdés, inkább valamiféle filozófiai megközelítés: nem véletlen, hogy a Földön alakult ki élet. Megteheti-e az ember, hogy ezt az életet kiterjeszti?

Vaskos könyveket írtak erről, és nagyon függ ez az adott ember nézőpontjától. Attól, hogyan tekinti a világot: vannak olyanok, akik mint meghódítandó területet látják, és vannak olyanok – én is közéjük tartozom –, akik úgy gondolkodnak, hogy azért óvatosaknak kell lennünk, mielőtt visszavonhatatlanul elrontunk valamit. A Földön nagyon sok mindent visszavonhatatlanul elrontottunk. Ezt nem szabad megismételnünk más égitestekkel.

Van itt egy lélektani kérdés is – amit a filmeken jól ki lehet használni, ezért ki is használják –, hogy fél évig csak utaznak a Marsra. Vagyis egy idegen, ellenséges világ veszi körül az utazót, aki egészen magányos az űrben, még ha többen utaznak is. Mennyire lényeges mozzanat ez?

Ez lényeges dolog, és szerintem filozófiai ugrás is. Mert ez lenne az első csapat, amely ténylegesen független a Földtől, és esetleg rájöhet arra, hogy az emberiség nem csak egy szó, hanem jelent valamit. És fölveti azt a kérdést is, hogyha valaki a Marson él, akkor tagja-e még az emberiségnek. Ezek nagyon mély kérdések, sokan foglalkoznak vele. De még nincs rájuk válasz. Ciolkovszkij annak idején azt mondta, hogy az emberiség bölcsője ugyan a Föld, de mi ne maradjunk a bölcsőben. Ez ma már elképzelhető.

Van még egy különös jelenség, ami a filmek kedvence: a földön kívüli értelem. Ez kimeríthetetlen téma a film számára?

Igen, mert az igazán ravasz filmszerzők ezt rendszerint úgy oldják meg, hogy ne is lehessen látni a földön kívülit. Közismert és általam nagyon kedvelt példa a 2001:Űrodisszeia, amelynek egyébként véletlenül jelen voltam az európai bemutatóján. Ez a film ragyogóan oldja meg azt a problémát, hogy az idegent soha nem látjuk, miközben ő belenyúl az emberi történelembe.

Emögött is vannak tudományos kutatások: a SETI, vagyis a földön kívüli értelem kutatása. Két nézet van ezzel kapcsolatban: az egyik azt mondja, hogy a világűr végtelen, és kell lennie valahol valami értelemnek, a másik pedig azt, hogy az élet egyszeri jelenség a végtelenben. A tudomány tud kezdeni valamit ezzel a dilemmával?

Erről órákig lehetne beszélni, de egy szót ki kell javítanom: ennek semmi köze a végtelenséghez. A világűr nagyon nagy. Az a csillagváros, aminek a mi Napunk egy szerény csillaga, a Tejútrendszer,100 milliárd csillagból áll. Ezeknek nagyjából a fele körül bolygók keringenek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a közelünkben, ebben az egyetlen Tejútrendszerben legalább100 milliárdnyi bolygó van. Tehát nem kell végtelennek lennie ahhoz, hogy az ember beleszédüljön abba, hogy miért éppen itt van élet, máshol meg nincs. Nehéz elképzelni, vagy legalább is nem értjük az okokat, hogy ebből a szempontból a Föld miért lenne kitüntetett szerepű, amikor tudjuk, hogy a Nap nem egy különleges csillag. Az utóbbi évek eredményei alapján már azt is ki lehet mondani, hogy a Föld sem egy különleges bolygó. Egyre több olyan bolygót fedeznek föl, amely hasonlít a Földünkre. De nincs egyértelmű válasz arra a nagyon nehéz kérdésre, hogy mik az elégséges feltételei annak, hogy az élettelenből élet legyen. A Naprendszerünkön belül egyelőre a Föld az egyetlen, ahol nyüzsög az élet, és fogalmunk sincs, hogy mi az oka ennek. Nagyon sokan fölteszik nekem a kérdést, hogy mi hasznunk lehet abból, ha tudjuk, hogy van egy hozzánk hasonló civilizáció, mikor úgysem tudunk velük beszélgetni. Nagyon sok hasznunk lenne ebből. A régi görögökkel sem lehet beszélgetni, de azért nagyon sok hasznos dolgot tudtunk meg a múltról a régészet nyomán.

Eddig arról beszélgettünk, hogy a tudomány és a fantázia hogyan hathat a művészetre, a filmre. De ha ezt a kérdést megfordítjuk, akkor a film hatott-e a tudományra? A tudomány merített-e ötletet a filmkészítők képzeletéből?

Volt egy némafilm: A Hold asszonya (Fritz Lang, 1929) Ennek nagyon érdekes története van. Hermann Oberth még a Monarchia-beli Magyarországon volt tanár, aki a világon az első rakétakísérletek egyikét végezte, és kidolgozta a rakétameghajtás elvét. Nagyszeben környékén kísérletezett rakétákkal, még a húszas években. Az Ufa, a német filmgyár pedig kitalált egy olyan forgatókönyvet, amelyben a Holdra repülnek. Kellett hozzá egy szakértő, és megtalálták Oberthet. Ő a film révén annyi pénzhez jutott, hogy egy viszonylag nagy rakétát tudott építeni. Az efféle filmek nagyon alkalmasak a közvélemény befolyásolására. Az ’50-es, ’60-as években például az volt a fő gondolat, hogy az emberiségnek valami feladata van a Földön túl. Űrhajó, űrutazás, kalandok. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a tudományos programok elindulhassanak. És ezek érdeklik az embereket. Az űrfilmek – a jobbak – nagyon népszerűek, nemzedékek nőttek föl rajtuk. És mivel az ember inkább vizuális, ezeknek a filmeknek nagyobb a hatásuk, mint a sci-fi irodalomnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10867