KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember az űrben

Kataklizmamozik és tudomány

Égből hullott mesék

Barotányi Zoltán

A Föld és a Galaxis kapcsolata nem az emberiségen múlik, bolygónk sorsa a kozmikus biliárd-játszma függvénye.

A bolygóléptékű katasztrófákat taglaló filmeket végignézve könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy a készítők mindenekelőtt afféle virtuális katalógust tekintettek át, amiben planetáris szintű pusztulási szcenáriók sorakoznak, majd ráböktek egyikre-másikra – a mohóbbja mindjárt többre is. Sokáig persze az antropogén-forgatókönyvek voltak a legnépszerűbbek, azon belül is a felhalmozott nukleáris arzenál okozta világvége ihletett meg megannyi filmkészítőt (hogy most ne is szaladjunk a Terminátor-szériánál messzebbre). Az alábbiakban, merő logikai okoknál fogva, félre kell tennünk az idegen-inváziós szcenáriókat is – ezen esetekben többnyire amúgy sem pusztul el a Föld, legfeljebb új albérlőket kap. Az utóbbi másfél évtized katasztrófafilmjei ehhez képest közvetítenek egy szemléleti váltást: mindenféle gonosz, vagy csupán nemtörődöm intelligencia (a miénk, vagy a hipotetikus idegeneké) beavatkozása nélkül is véget érhet világunk – pusztán a számunkra még mindig nem kellő mélységében ismert természeti hatások révén. Ehhez első lépésben csak azt kell elfogadnunk, hogy a Föld is kozmikus objektum, maga is részt vesz a folytonosan zajló, valós idejű galaktikus játékokban, ahol az egyik alapsportág a biliárd. Arról, hogy Földünk is különböző méretű égi objektumok folyamatos bombatámadásainak van kitéve, igazából az utóbbi évtizedekben tudtunk meg mind többet: sokat köszönhet az emberiség az olyan áldozatos munkát végző csillagászoknak, mint Eugene Merle Shoemaker. Az ilyen, úgynevezett (az angol „impact event” nyomán) impakt események bolygószintű hatásának tekintetében a legszebb vizuális illusztrációt az általa (is) felfedezett Shoemaker-Levy 9 üstökös produkálta, amikor 18 évvel ezelőtt nemes egyszerűséggel belecsapódott a Jupiterbe. A kolosszális következmények érezhetően beépültek az impakt-mozik képeibe, ami azért abból a szempontból becsapós, hogy a Jupiter egy gigantikus gázbolygó, míg a Föld alapvetően kőzetből álló planéta, a felszínén mondjuk derekas vízborítással. Az aszteroida/üstökös mozik számára az ágyazott meg, hogy a szélesebb nagyközönség számára is nyilvánvaló lett: a földi élet fejlődése korántsem a folytonos gyarapodás jegyében zajlott. Az alapvetően diadalmas folyamatot rendre megszakították olyan kihalási események, melyek során az élők egész osztályai hullottak ki a létezés nagy hálójából. A rendre (egyelőre megerősítetlen periodicitással) bekövetkező tömeges fajpusztulási periódusok közül a kréta kor végén, úgy jó 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett, az állatok számos osztálya mellett a filmipar másik kedvencei, a dinoszauruszok pusztulását hozó, tragikus epizód ragadta meg a nagyközönség figyelmét. A Yucatán-félsziget térségében megtalált gigantikus (180 kilométer átmérőjű) Chicxulub-kráterről mind többen gondolták úgy (mindenekelőtt egy bizonyos Alvarez család: fizikus apa és geológus fia) hogy ez egy körülbelül tíz kilométer átmérőjű aszteroida sírja, mely becsapódása nyomán nem kis kellemetlenséget okozott a Föld akkori élővilágának – hogy csak a vélelmezhetően több kilométer magas „megacunamit” említsük.

Amikor 1998 nyarán egymástól függetlenül két konkurens filmstúdió is előállt a maga impakt-mozijával (a Michael Bay rendezte Armageddon, illetve Mimi Leder Deep Impactje), nyilvánvaló lett, hogy a legfrissebb tudományos felfedezések sikerrel termékenyítették meg az alkotók fantáziáját. Csak zárójelben említenénk meg, hogy mindkét film egy két évtizeddel korábbi munka, a sztárszereposztással forgatott és orbitális bukással zárult (azóta persze kultfilmmé nemesült) Meteor (1979) sztoriját hasznosítja újra. A két film szcenárióját tekintve olyannyira párhuzamos, mintha ugyanarról az íróasztalról kerültek volna ki. Mindkettőben kellőképpen freaknek ábrázolt, s részben amatőr csillagászok fedezik fel a közeledő objektumot – mely az Armageddonban egy kisbolygó, a Deep Impactben üstökös, azután a kor sztárjárműve, az űrsikló segítségével küldenek egy-egy expedíciót a gonosz impaktorok felszínére, s a küldetés vagy teljes sikerrel jár (Armageddon), vagy csak részlegessel (Deep Impact).

A kudarc az utóbbi esetben tiszta főnyeremény: a kevésbé erős szereposztás, no meg az unalmasabb felvezetés miatt döcögősebb alkotás filmkockái semmi mást sem szolgálnak, mint a mega-kolosszális cunami felvezetését, ami remek előképül szolgálhatott későbbi szökőáras mozik számára. Az ilyesféle, voltaképpen sosem látott események ábrázolásában nehéz is számonkérni a tudományosságot: bár remek modelljeink vannak nagy tömegű égitestek bolygónkba csapódásának fizikai hatásairól, ám ilyen esetben (is) a puding próbája az evés volna, s ezt az uzsonnát inkább, köszönnénk, kihagynánk. Összességében azt mondhatjuk, hogy ez a két impakt-mozi voltaképpen jól összefoglalta mindazt, amit a maga korában (másfél évtizede) tudni lehetett a becsapódásos eseményekről. Mi több, a filmekben felvázolt katasztrófa-elhárítási, kármentési kísérletek sem állnak távol a magukban is szürreális mentőötletektől – akkoriban a NASA-nak sem volt sokkal több jó écája arra, mi a fenét lehetne kezdeni a Földünk felé közeledő veszedelmes égitestekkel (reméljük, ma már kicsit előrébb járnak – még ha nem kötik is az orrunkra). Annyit azért hozzátennénk, hogy a szőrösszívű tudósok igenis párhuzamba állították a két filmet és csillagász-szemmel a Deep Impact került ki győztesként – az erre szakosodott portálokon minuciózus alapossággal felsorolt rengeteg tudományos-szakmai hibát felvonultató Armageddonnal szemben. Ez utóbbit most is felhasználja saját belső képzési programjában a NASA: lehetetlen, abszurd dolgokat kell keresni a filmkockákon – állítólag 168 ilyen akad (hogy csak az űrben, oxigén hiányában is tomboló tüzet említsük).

Az pedig már csak a mozi kivételes hatását jelzi, hogy az ilyen filmek hatására még a laikus publikum is érdeklődni kezd egy esetleges kozmikus becsapódás valószínűsége iránt.

Ezt amúgy az úgynevezett tízes fokozatú Torino-skálán mérik, csak jeleznénk, hogy pillanatnyilag mindössze két olyan nem földi objektumról (NEO) tudunk, amelyek kockázata legalább a legminimálisabb egyes értéket eléri: a 2011 AG5 nevű, mintegy 140 méter átmérőjű potenciális impaktor becsapódásai esélyeit jelenleg egy a 625-höz adják a kozmikus fogadóirodákban és ez is csak 2040-ben lenne esedékes.

*

Egy jó katasztrófafilm persze nem szerelmes történet – nem is kell hozzá két égitest, elég hozzá a mi Földünk is.

John Amiel 2003-as mozijában, A magban (The Core) például a Föld (az érvényes geodinamó-elmélet szerint valóban) állandó forgásban lévő külső, fémes magja áll le, s a mágneses pajzs gyengülése (lassú megszűnése) vezet majdnem egy globális léptékű katasztrófához, amit csupán bátor kutatók vernegyulai léptékű mélybemerülése állít meg egy jól irányzott robbantás révén. Mellesleg a nukleáris fegyver szinte minden katasztrófafilmben előkerül, mint afféle panacea, s afféle „tudtuk, hogy egyszer ez is jó lesz valamire” hangulatban vetik be – ezúttal a jó ügy érdekében. A mozinézőt ennél a filmnél kezdetektől kínozza a kétely: vajon nem teljes marhaság-e, amit lát? Megnyugtathatjuk: de, az. Legalábbis a szakirányú kutatók kevéssé tartják valószínűnek, hogy a Föld magja csak úgy leállhasson – igaz, momentán arról sincs pontos képünk, miként zajlottak le a múltban a mágneses pólusváltások, s mennyire voltak ezek zökkenőmentesek a földi élővilág szempontjából. Egyben azonban biztosak korunk tudósai: a filmben ábrázolt módon a büdös életben nem jutunk le a Föld magjáig. Még ennél is valószínűtlenebb, hogy a föld külső magjának rotációját pont egy szuperfegyver állítsa le – igaz, erre az apróbb momentumra már csak a film második felében derül fény, amikor is kiderül, hogy már megint felelőtlen emberek állnak a háttérben, ezzel pedig A mag ki is esett a nem antropogén katasztrófafilmek nemes versengéséből.

Roland Emmerich nyilvánvalóan humortalan filmszakmai és tudományos kritikusok hajtépésétől kísért vizuális ámokfutása remek példa arra, hogy egy hatásvadász filmkészítőnek kisebb dolga is nagyobb, mint hogy piszlicsáré, úgymond tudományos részletekre figyeljen. Két jeles kataklizma-filmje közül még a Holnapután (2004) a visszafogottabb darab. Emmerich itt egy ember-provokálta, de már tisztán a bosszúálló természet által szcenírozott katasztrófát vázol fel: mindenért az „elmúltpárszázév” a hibás, a modern ipari civilizáció, mely nem is szimpla klímaválsághoz, de szinte misztikus mértékű, kataklizmikus taroláshoz vezet.

Filmünk rögtön a Golf-áramlat (némely meredek, s aligha alaposan alátámasztott klímaforgatókönyvekben előforduló) leállásával indít, majd némi szuperviharos átmenet után (ahol sor kerül mind a tornádós, mind a szökőáras filmek képi patronjainak ellövöldözésére) következik a pillanatszerűen bekövetkező jégkorszak. A ki tudja, milyen erők által táplált, magjukban szuperhideg levegőt lefelé áramoltató és útjukban mindent megfagyasztó, inverz hurrikánok (?) láttán valószínűleg ma is csuklanak a meteorológusok. A Holnapután nem véletlenül került a YahooMovies!-on a legtudománytalanabb filmek tízes listájára, William Hyde paleoklimatológus pedig egy szórakoztató cikkben külön is összeszedte a film tudománytalan hülyeségeit, nagylelkűen megemlítve azt a pár momentumot is, amikor éppen értelmes dolgokról esik szó.

A 2012 (2009) szcenáriója már nem is törekszik, hogy legalább a napi klíma-armageddonizmustól tüzelt fantáziára építsen. Egy ürügye van: a 2012-ben, a maja naptár szerint állítólag bekövetkező világvége – alkalmasint már ez is téves interpretáció, de ebben a kontextusban ez a legkevesebb (különben is: hamarosan meglátjuk!). A gyors leltár: egy masszív napkitörés nyomán mutálódott neutrínók hatolnak be a föld magjába, amelyet felmelegítenek, ez pedig a földkéreg lemezeinek hirtelen áthelyeződéséhez vezet. És itt következnek a hihetetlen, egymásra tromfoló eye candy-k: előbb Los Angeles kockánként, (háztömbönkénti) belecsúszása az óceánba, a Yellowstone-kaldera brutális törmelék-áradatokkal kísért szupervulkáni kitörése, majd végül gigantikus cunamik, melyek átcsapnak a Himalája hegyláncán is. Mint látható, a jeles mester végre enciklopédikus gazdagsággal foglalta össze és egyben vitte ad absurdum a kataklizmafilmek egyenként kötelező képi kellékeit. Van itt minden, mint a cirkuszban – s mivel a tudományos fantasztikumból legfeljebb az utóbbi maradt, így legalább senki nem keres filmjében tudományt. Persze az is lehet, hogy Emmerich tud valamit, amit a világ legokosabb fői még csak nem is sejtenek: csak nehogy neki legyen igaza a végén!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11027