KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ember az űrben

Űrutazás és film

Hello, Spaceboy!

Géczi Zoltán

Az űrutazás lehetséges motivációjaként a velünk született dicsvágy mellett egyre gyakrabban bukkan fel a szükségszerűség. 

Ágyúgolyó-asztronauták

A mozgóképre vitt tudományos fantasztikum természeténél fogva látványorientált zsáner, így az űrutazás témája által megihletett alkotók a kezdetektől fogva komoly kihívásokkal szembesültek. Georges Méliès honfitársa, Jules Verne 1865-ös regénye alapján készítette el az Utazás a Holdba című filmet (1902), mely több szempontból is műfaji próféciának bizonyult. Méliès maga írta és rendezte a filmet, s miután rendelkezésére állt a szükséges tőke, a finanszírozást és a terjesztést is saját kezűleg intézte – a tudományos-fantasztikus mozik ükapja mai szóhasználattal élve teljes mértékben szerzői és független produkció volt. A kamera a korabeli szokásoknak megfelelően statikus, feliratozott dialógusok nincsenek; a 257 méternyi 35 mm-es filmszalag a századfordulós revük stíljében meséli el az űrexpedíciót, mely során a főhősök egy gigantikus ágyú segítségével utaznak a Holdra, ahol intelligens, de korántsem barátságos lényeket találnak.

Az Utazás a Holdba a csapongó fantázia terméke: a múlt század elején az űrrepülés csupán Ciolkovszkij merész jóslataiban létezett („A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben.”), empirikus tapasztalatok nem álltak rendelkezésre, így a tudomány nem kínálhatott stabil mankót a kreatív elme számára. A film realizmus helyett látvánnyal hódított: Méliès illuzionistaként szerzett magának egzisztenciát és ismeretséget, így kortársainál sokkalta jobban ismerte azokat a módszereket és eszközöket, amelyekkel ámulatba ejthette közönségét.

A filmtörténelem első asztronautái épségben visszatértek a Holdról, megpróbáltatásaik csak ezután kezdődtek: az Utazás a Holdba kópiái elvesztek vagy súlyosan megrongálódtak, így szenzációként hatott, amikor 1993-ban rábukkantak egy kézzel színezett változatra. Tíz évvel később egy vidéki pajtából előkerült egy újabb, minden ismertnél teljesebb, nemkülönben kiszínezett kópia, így 2011-ben a Cannes-i Filmfesztivál közönsége megtekinthette a teljes művet, melyhez az Air írt kísérőzenét – a mohazöld felöltőt és fehér parókát viselő bátor asztronauta (maga Méliès) immáron aprólékos figyelemmel restaurált képkockákon vív esernyője segítségével kelekótya, de eredményes közelharcot a rusnya holdlakókkal.

Méliès hősei röviddel később a Napot is meglátogatták (Lehetetlen utazás, 1904), az általa inspirált alkotók pedig a rákövetkező évtizedekben meghatározták zsáner alapjait. A Kirándulás a Holdba (Segundo de Chomón, 1908), az Első ember a Holdon (Bruce Gordon, 1919; sajnos egyetlen kópiája sem maradt fenn), az Aelita – A Mars királynője (Jakov Protazanov, 1924; ezt tekintik az első szovjet sci-finek), A Hold asszonya (Fritz Lang, 1929) az áradó fantázia és a technológiai extázis szerelemgyermekei. A legjózanabb darabot a német némafilm mestere jegyezte: az eredeti 200 perces játékidőről 156 percre megvágott mozi forgatókönyve szerint az első holdmisszió gazdasági célokat szolgál, az asztronauták ugyanis nem kalandozni, hanem aranyat bányászni mennek a szomszédos égitestre.

Az előember és a monolit

A NASA 1961-ben hirdette meg az Apollo-programot, amely a korábbi programok (Mercury, Gemini) korlátozott célkitűzéseivel szemben merészebb ambíció mentén fogant: Kennedy elnök megfontolatlan ígéretét beteljesítve embert kellett küldeni a Holdra. Az 1960-as években az űrkutatás volt a new black, a tömegkultúra legnagyobb szenzációja, miután a gazdasági fellendülés megteremtette az anyagi feltételeket, a hidegháborús fegyverkezési verseny pedig kellő motivációval szolgált a nagyhatalmak számára. A ponyvairodalom akciósztárjai, élükön Buck Rogers-szel, keresztbe-kasul bejárták az univerzumot, fajok és civilizációk ütköztek meg egymással, az amerikai nemzet kozmikus nagyköveteiként szolgáló hősök pedig papírforma szerint rendre bebizonyították az ember szupremáciáját. Ahhoz, hogy a mozivásznon is megmutatkozzon az űrutazás, mint tudományos vállalkozás monumentális mivolta, olyan rendező szükségeltetett, aki hasonló szakmai felkészültséget és technológiai innovációt állított kreatív fedezetként a film mögé, mint, amit a NASA tudósai az Apollo-programhoz társítottak.

Az Arthur C. Clarke azonos című regényéből forgatott 2001: Űrodisszeia a csillagok kedvező együttállása mellett is indokolatlanul nagyvonalú vállalkozás volt. Az MGM stúdió 12 millió dollárt költött a filmre (összehasonlításképpen a szintén 1968-ban bemutatott, rendkívüli díszlet- és kosztümigényt támasztó, Charlton Heston személyében nemzetközi sztárt is felvonultató Majmok bolygója feleekkora költségvetést sem követelt), a forgatás hat hónapig tartott, holott a hagyományos értelemben vett akciót mellőző, minimalista szkript korántsem kecsegtetett a kiadásokat indokoló mértékű anyagi sikerrel. Kubrick filmjének legfőbb erényei közé tartozik, hogy látványosan szakított a könnyedén meghódítható univerzum romantikus koncepciójával, és az irodalmi anyaghoz híven szigorúan tudományos alapokra helyezte a filmet. Aprólékosan megkonstruált képsorokban mutatja be az űrhajót és az asztronauták életét (még a nullgravitációs illemhely használati utasítását is precízen megszövegezték), miközben – a történet hiteles ábrázolásának kényszere miatt – a filmkészítés technikai eszköztárát is megújította. A 2001 trükkjei korszakalkotók (mai szemmel nézve különösen bámulatosak, hiszen az analóg technika nagyszerűségét hirdetik a lélektelen CGI-vel szemben), a valószerűtlenül csodálatos kameramunka elképesztő dimenzióit pedig otthoni körülmények között csak a Blu-ray változat képes visszaadni a maga teljességében.

Az 1968-ban bemutatott mozi gigantikus vállalkozás, meglepő magabiztossággal végrehajtva: a különcségéről híres direktor egy magfizikus rigorózus alaposságával konstruálta meg a sci-fi műfaj kortalan mesterművét. A 2001 iskolát nem teremtett (szenvtelensége és technikai körülményessége miatt nem bizonyult vonzó modellnek mások számára), de számos aspektusában szolgált mintaként a későbbi generációk számára (Napfény, Danny Boyle, 2007), az űrkutatás örök propagandafilmjévé nemesült, popkulturális hatása nemkülönben szerteágazó (például David Bowie Space Oddity lemeze). Kubrick zsenialitását mégis egy összeesküvés-elmélet példázza a legékesebben. A közismert teória szerint az Apollo-11 expedíció tagjai soha nem jártak a Holdon; a tévé által „élőben” sugárzott eseményt egy hollywoodi stúdióban rögzítették, és a világraszóló svindlit az amerikai titkosszolgálat által felbérelt Kubrick írta és dirigálta – ennél szebb, őszintébb bókot nemigen kaphat filmrendező.

A 2001-ben David Bowman asztronauta átlényegül, kozmikus csecsemőként születve újjá. A film metaforája szerint az űrutazás az eszközhasználatot követő következő evolúciós küszöb az emberi faj számára. Némi szkepticizmussal felmérve azonban a fenti tézis nem feltétlenül helytálló: hiszen egy faj fejlettségének nem feltétlen fokmérője, fennmaradásának nem kizárólagos záloga a technológia. Üzenete azonban mindmáig érvényes: az univerzum komplexitásához és kiterjedéséhez mérten a kozmosszal kacérkodó homo sapiens csekély értelmű előember, aki rettegő csodálkozással sandít rá a titokzatos monolitra.

110 év magány

Ritka eset, hogy egy tisztán elméleti kérdés egyforma mértékben stimulálja a tudományos elmét és a forgatókönyvírókat, a Földön kívüli intelligens élet azonban ezen dilemmák közé tartozik. A hivatásos álmodozók eleinte kozmikus mértékkel mérve karnyújtásnyi távolságra is idegeneket láttak (Hold, Mars, Jupiter), melyeket nem csupán szénalapú, hanem egyenesen antropomorf élőlényekként írtak le, de a tudomány fejlődésével az értelmes élet puszta lehetősége is felfoghatatlanul messzi határokig tolódott ki. Ma már tudjuk, hogy a kozmosz általában véve nem kedvez az élet számára; naprendszerünk kirívóan csendes zónának számít, miközben más, kevésbé barátságos galaxisokban oly turbulens folyamatok zajlanak, amelyek másodperces alatt elsöpörhetik a bimbózó életet. Habár a témában fogant tudományos értekezések könyvtárnyi irodalmat tesznek ki, az eddigi kutatások nem szolgáltattak semmiféle bizonyítékot (már az is szenzáció lenne, ha az Európa jégpáncélja alatt baktériumokra bukkanna egy űrszonda), így a kérdés immáron teoretikussá vált. Korántsem kézenfekvő, hogy a kozmosz bármelyik szegletében érvényesek a molekuláris szintű életfolyamatok, vagy ha léteznek, értelmet eredményeznek, ha pedig igen, úgy technológiai civilizáció épül erre az értelemre (az eukarióták hozzávetőlegesen 3 milliárd éve kitartanak bárminemű intelligencia nélkül, átvészelvén olyan földtörténeti kríziseket, amelyekben a magasabb rendű létformák rendre odavesztek). S ha netalántán mégis technogén az a civilizáció, egyáltalán nem biztos, hogy korlátozott erőforrásait a külső térrel való kommunikációra, a kapcsolatfelvételre pazarolja (az emberiség is nagyságrendekkel komolyabb erőforrásokat áldoz arra, hogy a kommunikációs műholdak sok ezer tévécsatornát sugározzanak a Föld változatos pontjaira, mint a Naprendszer külső szektorait kifürkészni hivatott űrexpedíciókra). Ugyanakkor a kozmosz tágasságánál fogva a legvalószerűtlenebb konstellációk is elképzelhetők – tehát e pillanatban mindez csupán hit kérdése.

Nincs bizsergetőbb téma a civilizációk összecsapásánál (melyet Stephen Hawking is a legvalószínűbb lehetőségként emleget), százszámra akadnak olyan filmek, amelyek erre a forgatókönyvre építenek. Maradva a közelmúlt bemutatóinál, a Támad a Mars (Tim Burton, 1996) anarchista humorral, a Csillagközi invázió (Paul Verhoeven, 1997) kíméletlen háborúként, a Föld inváziója (Jonathan Liebesman, 2011) nyílt offenzívaként, a Faculity – Az invázium (Robert Rodriguez, 1998) csendes megszállásként ábrázolja a sokak által várt, sokak által rettegett találkozást. Megint mások elutasítják a militáns hangnemet, ápolva a békés kontaktus hagyományát: Steven Spielberg korai, kirobbanóan sikeres rendezései (Harmadik típusú találkozások, 1977; E.T., 1982) a gyermeki rácsodálkozás családbarát matinéfilmjei. A fenti címek tükrében azonban a sci-fi farnehéz kifejezéssé válik; azok, akik az orránál fogva kívánják megragadni a kérdést, sokkalta masszívabb nyersanyagot vételeznek a tudományos-fantasztikus irodalom könyvtárából.

Az ismeretterjesztő munkásságával komoly hírnévre szert tett csillagász, Carl Sagan eredetileg szkriptnek szánta Kapcsolat című kéziratát, de a hollywoodi producerek megfilmesíthetetlennek minősítették a forgatókönyvet, így regény formájában került publikálásra; 12 évvel később a celluloidképtelen sztorik mestereként számon tartott Robert Zemeckis rendezésében, Jodie Foster főszereplésével mutatták be a mozik. A cselekmény a SETI programra épül: a fikcióban a főszereplő felfedez és visszafejt egy mesterséges rádiójel-szekvenciát, ami az idegen civilizációval való kapcsolatfelvétel technológiai hátterét határozza meg (a valóság némileg hervasztóbb, merthogy a rádióteleszkópos kutatás eddig még nem hozott értékelhető eredményt). Zemeckis filmje gondosan kerüli az elcsépelt közhelyeket, szakít az antropomorf földön kívüli intelligencia koncepciójával, az emberiség fejlettségi szintjét messze meghaladó idegeneket nem szén- vagy szilíciumalapú létformaként ábrázolja, így teret enged a néző fantáziájának – nagy kár, hogy hagyományos drámaként megmérve a szentimentalizmus túlzásába esik. Hasonló természetű Stanislav Lem Solarisa: a tudomány és fikció terén egyaránt kimagasló járatossággal rendelkező szerző sem kínál kézenfekvő kapaszkodókat az olvasó számára, sokkalta többet sejtet, mint amennyit ténylegesen megmutat. Andrej Tarkovszkij filmadaptációja (1972) éppolyan bravúros rendezői teljesítmény, mint Kubrick 2001: Űrodisszeiája, bár homlokegyenest különböző direktori habitus jellemzi: brit kollégájának szigorú tárgyilagosságával szemben Tarkovszkij az emberi pszichét állítja középpontba. A Solaris az emberi intelligenciát jóval meghaladó létformával való értelmes kommunikáció komplikációit mutatja meg, s bár Lem elégedetlen volt az adaptációval (csúnyán össze is rúgta a port a szovjet filmessel), az ínyencek a mai napig a legmívesebb és legokosabb sci-fik élbolyához sorolják a filmet. Sajnálatos módon az amerikai változatban (Steven Soderbergh, 2002) nem sikerült rekonstruálni az eredeti mű kötőszövetét adó misztikumot, ezt a metafizikai sötét anyagot; a kreatív és üzleti szempontból egyaránt kudarcba fulladt remake a legkevésbé sem igazolta a rendező lelkesedését. Bár földi környezetbe helyezi a cselekményt, hasonlóképpen ábrázolja a kapcsolatfelvétel bonyodalmait Barry Levinson 1992-es filmje (Gömb), a földön kívüli intelligenciával való találkozás témájában fogant mozik közül fájdalmasan hiányzik egy projektszinten tíz éve létező, ám a mai napig bizonytalan darab. Az Arthur C. Clarke regényén alapuló Randevú a Rámával egy, a Hynek-skála szerinti második típusú találkozást ír le, melyben az asztronauták egy elhagyott űrhajó felfedezése során, apró elemekből rekonstruálják a technológiai civilizációt építő idegenek fantomképét. A produceri feladatokat felvállaló Morgan Freeman eredetileg David Finchert kívánta beleültetni a direktori székbe, az időközben sztárrendezővé vált filmes nyilatkozatai szerint szívesen foglalkozna a történettel, ha biztosítottá válik a produkció finanszírozása.

Kirajzás a kozmoszba

Az űrutazás lehetséges motivációjaként a velünk született dicsvágy mellett egyre gyakrabban bukkan fel a szükségszerűség: széles körben ismert s elfogadott elmélet, miszerint az emberiség élettartam-kilátásai ön- és közveszélyes életvitelünk miatt is korlátozottak, fajunk túlélése az általunk szemérmetlenül kizsákmányolt Földön nem garantálható, így a kirajzás és az idegen bolygók kolonizálása nem csupán lehetőség, hanem természetes életösztönünk által diktált kényszer. A homo sapiens azonban eredendően földi életforma, a kozmosz nem az a közeg, amelyben komfortosan érzi magát (a Szárnyas fejvadász világában is replikánsokat küldenek a mélyűr meghódítására), így a galaxisok között utazó asztronauták és a távoli szuperkolóniák módfelett merész fantáziafutamok. Az 1966-ban bemutatkozott, jelen pillanatban fél tucat tévésorozatot és 11 mozifilmet felsorakoztató Star Trek-univerzum az űrkutatás hőskorszakát jellemző általános eufória mozgóképes kisülése: meglehetősen nagyvonalúan bánik a tudományos vetülettel, és következetesen használt technológiai hablattyal igyekszik tekintélyt kölcsönözni a fikciónak. Világképe minden konfliktusa ellenére is idillikus, jövővíziója az amerikai demokráciakép kozmikus kivetülése, népszerűségét ártatlan naivitásának és kisiskolás pedagógiai törekvéseinek köszönheti.

Gene Roddenberry csillagrendszerek között utaztatta hőseit, álmodozás iránti hajlamát nem fékezte a ráció, a józanabb rendezők azonban más célpontot választanak. A Mars, mint naprendszerünk biogén övezetének peremén elhelyezkedő bolygó a kirajzás-filmek kedvelt főszereplője, így az 1950-es évek óta rendszeresen visszajárnak az asztronauták a római hadistenről elnevezett planétára (Flight to Mars, Conquest of Space, Robinson Crusoe on Mars). A vörös bolygó (Antony Hoffman, 2000) és a Mars mentőakció (Brian De Palma, 2000) egyaránt a Naptól számított negyedik bolygó felfedezését és földiesítését teszi meg dramaturgiai kontextusnak, az emberiség előőrseként kiküldött kutatókontingens történetét bemutatva. A terraformálás problematikájáról sajnálatos módon nem készült még önálló film (pedig Kim Stanley Robinson Mars-trilógiája elsőrangú irodalmi alapanyagot szolgáltatna), de az Alien-filmekben vagy a tévésorozatokban (Outcasts, 2010) éppúgy fontos szerepet tölt be ez a motívum, mint a kortárs európai sci-fi figyelemre méltó darabjaiban (Dante 01, Marc Caro, 2008; Cargo, Ivan Engler, 2009). A kirajzás-filmek legérdekesebb képviselői mégis azok a perifériális művek, amelyek az embert állítják központba, és a fajunkra olyannyira jellemző örökös elvágyódás lélektani motivációit kívánják feltérképezni. Az űrutazással foglalkozó történetekben rendszerint elsikkad, vagy jelentéktelen aspektusként ábrázoltatik az egyén elhatározása, holott a dilemma önmagában is figyelemreméltó. Andrew Niccol méltatlanul mellőzött remekműve (Gattaca, 1997), vagy a tavalyi év talán legnagyobb csendes meglepetése, az Felettünk a Föld (Mike Cahill, 2011) veszi a fáradságot, és a kolonizációs célokat szolgáló űrexpedíciók pionírjainak lélektani motivációit firtatja.

Szép idea a kozmoszt kolonizáló emberiség víziója, büszkeséggel tölti el a mozilátogatót, de érvényességét tekintélyes tudósok cáfolják. John Richard Gott szilárd tudományos alapokra helyezett jóslata szerint az ember csupán az idő hiánya miatt sem fogja gyarmatosítani a galaxist, nem lehetséges a kirajzás: fajunk élettartama legfeljebb nyolcmillió évre rúg, ami mindent összevetve kevés egy hasonlóan grandiózus művelet megtervezésére és végrehajtására. A következő évtizedekben kétségkívül fogunk kalandozni a Naprendszerben, s valószínűleg fogunk embert küldeni a Marsra – ha másért nem is, csupán azért, mert alkatunkból fakadóan imádjuk a saját nagyszerűségünket igazoló, fellengzős és ésszerűtlenül költséges gesztusokat.

Realisztikus fikciók

Az űrutazás az emberiség legnagyobb vállalkozása, tárgyilagos krónikája mindennemű romantikus adalékanyag nélkül is fordulatos, zseniket és hősöket felvonultató eposz. Dokumentumfilmek tucatjai mutatják be az amerikai űrprogramokat, ám nagyszabású nagyjátékfilmből már jóval kevesebb akad, mintha a producerek és a stúdiók attól tartanának, hogy a publikum nem értékeli kellőképpen a realizmus igényével forgatott asztronauta-drámákat. Erre a feltételezésre cáfolt rá az Apollo-13 (Ron Howard, 1995) sikere: a produkció anatómiai precizitással mutatta be a balsikerű missziót, a sorozatos technikai problémákat és azok megoldásait, az űrhajósok élethalálharcát. Azonban a kilenc Oscar-díjra jelölt mozi nem előzmények nélküli film; bár ismeretség dolgában felülmúlja Philip Kaufman 1983-as filmjét, kreatív szempontból a The Right Stuff sokkalta megnyerőbb alkotás. A 27 millió dollárból forgatott szuperprodukció forgatókönyvét a New Journalism mozgalom kisistene, Tom Wolfe azonos című könyvére építették, mely párját ritkítóan nagyszerű riportregény. Wolfe kiterjedt interjúkat folytatott a Mercury-programban résztvevő asztronautákkal és hozzátartozóikkal, másokkal szemben nem a technológiai vagy tudományos háttérrel kívánt foglalkozni, hanem azokkal a férfiakkal, akik voltak olyan vakmerők, hogy meglovagoljanak egy irdatlan méretű folyékony hidrogén-tartályt. Ugyanakkor tárgyilagos hangvételben dokumentálja a hidegháborús paranoiát, a szereplőgárda pedig önmagában is elégséges ok a film megtekintésére (Dennis Quaid, Ed Harris, Scott Glenn, Sam Shepard, Lance Henriksen). A meglehetősen terebélyes, 193 perces mozi a westernfilmekre jellemző nyers patriotizmussal mutatja be az amerikai űrprogram pionír-korszakát, emléket állítva azoknak az őrülteknek, akik önként vállalták a legnagyobb kockázatot. Kevésbé tetszetős darab a Hold-expedíciók történetét pőre pénzügyi indíttatásból kiforgató, a Blair Witch Project genomjából klónozott, áldokumentum-horrorként szélhámoskodó Apollo-18 (Gonzalo López-Gallego, 2011), ellenben akaratán kívül sikerült fontos filmmé válnia: 110 év elmúltával is bizonyítja Méliès jövendölését, miszerint a publikum nem tudományra, hanem fantasztikumra vágyik, és a gravitációs csapdába esett zsáner soha nem fogja tudni teljes egészében levetkőzni a közönségigény kényszerét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11033