KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/június
BRIT BRIGANTIK
• Kovács Marcell: Véres hétköznapok Ben Wheatley
• Varró Attila: A világ tetején Brit bűnfilmek
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „A múltat kell megoldani” Kortárs történelmi filmek
• Schubert Gusztáv: Kísértet-história Kapa, Pepe és a történelem
• Huber Zoltán: Teambuilding a diktatúrában Magyar kult: Állami Áruház
• Kovács Kata: Látszik valami az arcán Beszélgetés Nagy Dénessel
• Bilsiczky Balázs: Spontán égés Beszélgetés Császi Ádámmal
INDIE AMERIKA
• Pernecker Dávid: Hö-hö-hö Mike Judge
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Horváth Eszter: Társas magány Indie Titanic
• Géczi Zoltán: Az Irgalmatlan Nővérek ultimátuma Beszélgetés Jen és Sylvia Soskával
• Sepsi László: Csak videóra Hatvani Balázs: Gingerclown 3D
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varga Dénes: Mindhalálig jazz Fitzgerald és Hollywood
BRIT BRIGANTIK
• Csiger Ádám: Milliók mozija Danny Boyle
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varró Attila: Előre a Múltba A nagy Gatsby
FILMISKOLA
• Geréb Anna: Balettbábszínházfilm Alekszandr Sirjajev, az ősfilmes
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Össze tudjuk rakni Budapestből a világot” Koltai Lajos Budapestje
FILM / REGÉNY
• Hegyi Zoltán: Újraolvasó Boris Vian: Tajtékos napok
• Horváth Eszter: Sandacsacsa és Szívtépő Michel Gondry: Tajtékos napok
KRITIKA
• Sepsi László: A legenda magányossága A nagymester
• Gelencsér Gábor: Pinceforradalom Én és te
• Barotányi Zoltán: A selejt bosszúja Elment az öszöd
BRIT BRIGANTIK
• Roboz Gábor: Antihipnózis Danny Boyle: Transz
• Kránicz Bence: Ölésre ítélve Hasfelmetsző Jack a moziban

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Császi Ádámmal

Spontán égés

Bilsiczky Balázs

Császi Ádám (1 hét, Undorgund, Gyengébb napok) leforgatta első nagyjátékfilmjét: a Viharsarok szerelmi négyszög-történet.

Császi Ádám nevével egy évtizede találkozhatott először a hazai filmes közönség, amikor első rövidfilmjének, a nyolcadik kerület kallódó fiataljainak mindennapjait bemutató 1 hétnek nyers és brutális őszinteségét, teljesen életszerű stílusát különdíjjal értékelte a 2004-es szemle zsűrije. Császi ott folytatta, ahol abbahagyta: a filmezést autodidakta módon elsajátító rendező leforgatta a piti drogdílerekről szóló Undorgrundot, majd sikeresen felvételizett az SZFE-re, aminek köszönhetően végre rendes stábbal, nem pedig az addigi gerilla-módszerekkel foghatott hozzá a külföldön is méltatott, itthon szemle-fődíjat hozó Gyengébb napokhoz. Az időközben lediplomázó, debreceni születésű rendezővel várva várt nagyjátékfilmjéről, a Viharsarokról, illetve az elmúlt tíz év eseményeiről, a filmhez való hozzáállásában bekövetkezett változásokról beszélgettünk.

*


2003-ban forgattad le az első kisfilmedet. Azóta további négy munkád készült el, mindegyik rövidfilm, ezek közül többet is díjaztak, vagyis egyértelműen pozitív visszajelzéseket kaptál a tehetségedet illetően. Miért csak most, tíz év elteltével vágtál bele az első nagyjátékfilmbe?

A rendezéshez vezető utam vargabetűkkel volt tele. Verseket írtam és publikáltam, festettem, majd grafikákat készítettem. Mindből hiányzott nekem valami: a szöveg és a vizualitás egységét kerestem. Eleinte fel sem merült bennem, hogy ezt a bizonyos egységet a film jelenthetné, sőt a filmben csak konzumterméket láttam. Aztán Tóth Zoltán Gábor kérésére (aki rendezőtársam az 1 hétben) írtam egy forgatókönyvet. Egy évre rá megcsináltam az 1 hét című filmem és kezdtem megsejteni valamit abból, hogy a mozgóképben micsoda hatalmas lehetőségek rejlenek: erős, tömör közlésre képes, és magába tudja olvasztani az összes művészeti ágat.

Ennek ellenére sokáig nem tudtam magam elkötelezni a rendezés mellett, mert nem mozogtam otthonosan a film közegében. Nem volt filmes tapasztalatom, mindent az 1 hét és az Undorgrund (2004) készítése közben tanultam, lépésről lépésre. Az 1 hét például saját gyártásban készült, olyannyira nulla költségvetéssel, hogy egyetlen forint sem volt rá. A szakmát nem ismertem, nem voltak körülöttem tanácsadók, profik, producerek. Légüres térben éreztem magam, de akkor már sejtettem, hogy rendezni szeretnék. Ekkor vettek fel az SZFE-re. Ez változtatott meg mindent, és két-három év múlva a következő kisfilmem, a Gyengébb napok már profi körülmények között készült. Ez volt a választóvonal, itt köteleződtem el teljesen a rendezés mellett. Ez 2008-ban volt. Mire azonban Szabó Ivánnal megírtuk első játékfilm könyvemet, addigra az MMKA megszűnt, és két évig semmi nem történt. Ahogy a Filmalap beindult, szinte egyből pályáztunk és forgattunk. Ha összeszámolod, meg is van a tíz év.

Hosszú ideje nem találkoztam ennyire hihető és hiteles karakterekkel, párbeszédekkel a hazai filmművészetben, mint a Te korábbi munkáidban. Honnan hoztad magaddal ezt az élményanyagot, vagy, ha nem saját anyagból dolgoztál, hogyan sikerült ennyire hajszálpontosan megismerned ezt az egész miliőt?

Borsodban nőttem fel, Miskolcon, lakótelepen laktunk. Nem messze az általános iskolámtól egy hatalmas cigánytelep volt, körülötte szétrohadt gyárudvarok, használaton kívüli teherpályaudvarok, hajléktalanokkal teli kiserdők, ipari senkiföldje. Miskolc olyan volt akkor, mint egy kommunista utópia csontváza. Ha valahol meg lehetett tanulni valamit a kallódásról és a társadalom peremén való létezésről, az a rendszerváltás utáni Borsod volt, tele leállt gyárakkal, széttört sorsokkal, szétesett álmokkal, és szociális problémákkal. Sok év múlva vettem csak észre, hogy egy életre a retinámra égett ez a kép és nem tudok tőle szabadulni. Ekkor kezdtem el filmezni.

A másik része az általad tapasztalt hitelességnek a kutatómunkán múlik. Ha belefogok egy témába, elmegyek abba a miliőbe, ahol az egész játszódik, elmerülök benne, interjúkat készítek. A hitelességet és a közlés őszinteségét elengedhetetlenül fontosnak tartom a filmezésben.

Azt elmondtad, hogy mi vezetett a filmkészítés felé, ugyanakkor az is érdekelne, hogy voltak-e konkrét munkák, rendezők vagy irányzatok, akik vagy amelyek megerősítették az elképzelésedet, hogy filmkészítéssel akarsz és fogsz foglalkozni. A hazai vonalról nekem Szomjas Roncsfilmje vagy Grunwalsky ’80-as évekbeli rendezései ugranak be elsőként, a nemzetközi mezőnyből pedig ott van például A gyűlölet Kassovitztól, vagy – jóval korábbról és más szempontból nézve – a Richardson-fémjelezte brit free cinema.

A filmes előképekkel hadilábon állok. Amikor elkezdtem rendezni, semmit nem tudtam a filmről, még a fentiek közül sem láttam egyet sem. A stílusom nagyon spontán módon alakult, az egyszerűségre és a közvetlenségre volt kihegyezve. A képiség másodlagos volt, mindenekelőtt a történet és a karakterek számítottak, hogy éljenek. Idegenkedtem a médium által kelthető illúziótól, természetességre törekedtem – ennyi volt az egész. Azóta végignéztem a filmtörténet klasszikusait és próbálok lépést tartani azzal is, ami kortárs film, de példakép most sincs. Vannak filmek, amelyeket igaznak és erősnek érzek, ilyen volt például az elmúlt évből a Paradies: Liebe (Szerelmet a feketepiacról) Ulrich Seidltől.

Most is elmondtad, hogy mindenekelőtt a társadalom peremvidékén élő, vagy inkább ott vegetáló sorsok bemutatása izgat. Dokumentumfilmben soha nem gondolkodtál? Témát szinte minden utcasarkon találnál – szó szerint, sajnos…

Gondolkodtam dokumentumfilmen többször is – miközben egy-egy filmtémámmal foglalkoztam, mindig felmerült bennem. Ám a játékfilm sokkal jobban érdekel, úgyhogy a végén mindig fikció lett a dologból.

A Filmszemle-fődíjas Gyengébb napok után végleg elengedted a rettentően erős dialógokkal és dokumentarista vagy épp széttöredezett képi világgal operáló stílust. A 2010-ben forgott Ünnep már egy jéghideg, szikár kamaradráma elharapott tőmondatokkal, ahol egyrészt szinte kizárólag a vizualitásra támaszkodsz a történet elmesélésében, másrészt szakítasz a korábbi drámák élét valamelyest csorbító groteszk humorral. Külső hatások is szerepet játszottak a váltásban, vagy egyszerűen kiaknáztad az 1 hét vagy az Undorgrund stílusában rejlő lehetőségeket?

Nem voltak külső hatások, és egyáltalán nem a stílus kifulladásáról van szó. Az első három kisfilmemben tudatosan leértékeltem a vizualitást. Most viszont azt érzem a legfontosabbnak, hogyan lehet vizuálisan megszólaltatni a témáimat. A film elsődleges síkja a képiség, nem a történet, vagy a dialóg. Minden a kép által történik, mert mindent az közvetít. Természetesség, egyszerűség, és a lehető legvizuálisabb fogalmazás: most ezt érzem a legnagyobb kihívásnak. Az anyag ellentmondásos érzelmeket mutasson meg, zsigeri hatásokkal dolgozzon. A groteszk humor elhagyása is teljesen tudatos: ma már erőltetettnek érzem. Ha ironizálok valakin, akkor nem akarom megismerni, hanem ítélkezni akarok – így rólam szól az anyag, nem róla. Én pedig ennek pont az ellenkezőjét akarom: a lehető legbensőségesebben megismerni, nem pedig megítélni.

Az Ünnep különleges helyet foglal el a kisfilmjeim között, mert nem önálló film: egy thriller-dráma könyvemhez (Szabó Ivánnal közösen írtuk) készült demóként. Az anyag hidegsége és sötétsége tehát a műfajiságból adódik, ráadásul annak a bizonyos forgatókönyvnek is a legkeményebb, legtragikusabb történetszálából egy fejezet.

Az első nagyjátékfilmed, a közeljövőben bemutatásra kerülő Viharsarok egy fiatalokról szóló, érzelmekkel teli dráma egy szerelmi négyszöggel, amelynek egy homoszexuális kapcsolat is a része. Utóbbi szál beemelésével az volt a célod, hogy belenyomd a néző arcába a nálunk sajnos még mindig tabunak számító témát?

Igen, erről van szó. A film arról szól, hogy egy kis faluban két srác hogyan szembesül melegségével. Hogyan tudnak ezzel szembenézni, a barátaik, a családjuk. Nagyon fontos számomra, hogy a film olyan dolgokról beszéljen, amiről egy társadalomban tabu beszélni – ez a művészet kötelessége.

A Filmalaptól 60 milliót kaptál, ami a költségeket tekintve szerintem a „hoztam is ajándékot meg nem is” kategóriába tartozik. Hogyan, miből egészítettétek ezt ki?

A Proton Cinema, Petrányi Viktória és Gyárfás Eszter, koproducerekre talált: a Café Film, az I'm Film és a német Unafilm szállt be – Hutlassa Tamásnak, Csernai Judithnak és Márk Ivánnak ezúton is nagyon köszönöm a segítséget. Ezen kívül a teljes stáb eszméletlen áldozatokat hozott a projekt megvalósulása érdekében, amiért elemi szinten vagyok hálás.

A Viharsarok operatőre Rév Marcell, akivel a hírek szerint azonnal létrejött a tökéletes egymásra hangoltságotok. Az előző filmjeidet (Másik) Szőke András és Szita János fényképezte, előbbi a Gyengébb napokban még íróként is részt vett. Minek köszönhető, hogy ennyire jól működsz együtt a különböző operatőrökkel?

A film vizuális világa alapvetően meghatározza a történetmesélés módját, ez pedig az anyag jelentését. Szóval a rendező-operatőr kapcsolat számomra mindig is fontos és nehéz viszony volt. Eleinte azért, mert a munkáim a vizualitás háttérbe szorítására épültek, tehát a kisfilmjeimben általában kihúztam a biztos talajt az operatőr lába alól. A Viharsarok stílusába pedig nagyon komolyan beleszóltam, minden egyes képet együtt hoztunk létre Marcival.

Groteszk humor ide vagy oda, már az első három munkádat követve is tettenérhető, hogy egyre drámaibb a történet, ahogy a világ sem előnyére változik körülöttünk. Többek között ez az attitűd is egy nagyon erős szerzőiséget jelez. El tudod képzelni egyáltalán, hogy valaha mondjuk vígjátékot forgass?

Hú, hát magamtól biztos, hogy nem. Talán felkérésre igen, ha jó a könyv. Egyébként a műfajiság és a szerzői film egymásba játszása nagyon érdekel, ebben nagy lehetőségeket látok, csak pont nem a vígjátékban, hanem például a horrorban. Egyre inkább azok a történetek érdekelnek, ahol véresen erős a dráma, és a horror természeténél fogva ilyen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11445