KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2013/november
KENNEDY-FILMEK
• Andorka György: Camelot legendái Kennedy-filmek
SVÉD ZSÁNER
• Roboz Gábor: Testkereskedelem Call Girl
• Vajda Judit: Hideg nyomon Camilla Läckberg krimik
• Hegedüs Márk Sebestyén: Vörösben, sárgában, feketében A svéd giallo
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Lépéshátrányból lépéshátrányba Horvát film
TRENDVÁLTÓK
• Csiger Ádám: Stáb nélkül lázadó Robert Rodriguez
• Pernecker Dávid: Egyetemi évek Don Hertzfeldt
WEB-MOZI
• Karkus Zsolt: Csatornaváltók nemzedéke YouTube vs. Televízió
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Tapasztalat és emlékezet között Krónika – újranézve
WEB-MOZI
• Kránicz Bence: Reformkonyha Chili vagy Mango
KLIPMÁNIA
• Szabó Dénes: Robot a kamera mögött Daft Punk klipek
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Tabuk Cinefest
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Budapest retró Beszélgetés Papp Gábor Zsigmonddal
MAGYAR MŰHELY
• Sárközy Réka: A krónikás humánuma Sára Sándor: Krónika
TELEVÍZÓ
• Margitházi Beja: Menekülő (út)vonalak Felsőbb parancs
KRITIKA
• Baski Sándor: Greta és a város Frances Ha
• Nevelős Zoltán: Egy nehéz nap odafenn Gravitáció
DVD
• Pápai Zsolt: A Kelet
• Géczi Zoltán: Onibaba
• Pápai Zsolt: Gyula vitéz télen-nyáron
• Czirják Pál: Brazil
• Soós Tamás Dénes: Élni és meghalni Los Angelesben

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kennedy-filmek

Kennedy-filmek

Camelot legendái

Andorka György

A dallasi elnökgyilkosság rejtélye fél évszázad múltán is megoldatlan, John Fitzgerald Kennedy személye körül azonban nincs bizonytalanság, szobra sziklaszilárdan áll.

John Fitzgerald Kennedyt az amerikai elnökök sorában különleges viszony fűzi a mozgóképhez: a korosodó elődeihez képest már kiállásával is képernyőre termett ifjú titán az első volt, aki az egyre befolyásosabb tömegmédiát professzionális módon tudta saját szolgálatába állítani, úgy, ahogyan Ronald Reaganig senki más, és az egyetlen, akinek a sors kegyetlen iróniájaként meggyilkolását is celluloidszalagok konzerválták, amelyek a nemzeti emlékezetbe 9/11 képeihez hasonlítható billogként égtek bele. Kevés huszadik századi politikust találunk, akinek nevéhez több nagy horderejű, szimbolikus tett és jelmondat lenne köthető – ha kell, már soroljuk is a „berlini vagyok” mottójától az Apollo-program meghirdetéséig a Kennedy-éra attribútumait: az átokverte família sarja valódi emblémája volt a reményteli évtizednek, amelynek koporsójába Malcolm X és Martin Luther King után jelképesen a kisebbik fivér Bobby meggyilkolása ütötte be az utolsó szöget. „Jack” Kennedy tragikus véget ért, lezáratlan elnökségével egyfajta Rorschach-tesztet hagyott hátra híveinek és ellenlábasainak, amelybe saját torzító lencséjén keresztül ki-ki egy el nem jött Kánaánt vagy éppen annak ellenkezőjét látja bele – bárhogyan is viszonyulunk azonban hozzá, egy dolog nem kétséges: az Egyesült Államok harmincötödik elnökének története „sztori” a javából.

 

 

Tűzkeresztség

 

Kennedy fehér házi asztalán a legkülönösebb kellék minden bizonnyal egy nagyra nőtt levélnehezék volt: a műanyag búrába foglalt kókuszdió héj a legendárium kiindulópontját jelentő, nem mindennapi történetre emlékeztette a csendes-óceáni frontot megjárt elnököt. „Nem rajtam múlt, csak épp elsüllyesztették a hajómat” – jegyezte meg később ironikusan az incidenssel kapcsolatban. 1943 augusztus 2-án az akkor 26 éves Kennedy parancsnoksága alatt álló torpedónaszád az éjszakai őrjárat során elszakadt a többiektől, és egy útjukat keresztező japán romboló a rossz látási viszonyok miatt szó szerint kettészelte a hajót. A nyílt tengeren rekedt legénység úszva jutott el egy néhány mérföldre fekvő, lakatlan szigetre, ahol néhány kilátástalannak tetsző nap után végül benszülötteken keresztül sikerült segélykérő üzenetet eljuttatniuk a szövetséges erőkhöz. Kennedy bátorsága és higgadtsága a szituáció kezelésében elvitathatatlan, ám abban, hogy a kaland hadbíróság helyett végül kitüntetéssel végződött, valószínűleg nagy szerepe lehetett idősebb Joe Kennedynek is: a „papa” keze messzire elért, így az egyébként két ember halálával járó baleset és megmenekülés makulátlan hőstörténetként csapódott le a médiában. Az amerikaiak imádták a sztorit, Kennedy pedig a tömegek szemében egyre inkább összeolvadt az esetet a személye köré kerekített izgalmas elbeszélésként tálaló Reader’s Digest-cikk figurájával. A család Jack politikai karrierjének kezdetétől megragadta a sztoriban rejlő propaganda-lehetőséget, elnökké választása után pedig apja, aki az 1920-30-as években a hollywoodi filmipar szereplője volt, újabb köveket mozgatott meg, hogy a történet filmvászonra kerüljön. Hollywood első Kennedy-filmje így példátlan módon már akkor elkészült, amikor ő maga még elnöki minőségében volt a tévéképernyő állandó szereplője, Reagan pedig a gyöngyvászonról mosolygott leendő szavazóira. Az 1963 nyarán, mindössze öt hónappal a dallasi merénylet előtt bemutatott PT 109 hamisítatlan hősmítoszt fabrikál: a harci tapasztalattal nem rendelkező Kennedy a 22-es csapdájának őrültje, aki a családi befolyást latba vetve helyeztette magát a frontra – egy jelenetben a kétségbeesett közlegényt biztató színészalteregó egyenesen a „ne azt kérdezd...” parafrázisával emlékezteti a nézőket az elnök szállóigévé vált mondatára. A karakán alhadnagy az első pillanattól genetikailag vezetésre termett figuraként áll előttünk, aki derűs magabiztossággal és sajátos öntudattal viszonyul feletteseihez is: elvárja, hogy az egyenlő bánásmód jegyében „árva gyerekként” kezeljék, de sugárzik róla a klán sarjaként örökölt tartása is. Az imázstudatos elnök belső énképéről sokat elárul, hogy a főszereplő Cliff Robertsonra személyesen adta az áldását, olyan jelöltek közül, mint Warren Beatty vagy Peter Fonda. A Warner 2011-ben dvd-n elérhetővé tette a ritkán látható filmet, így színes-szélesvásznú formában élvezhető az ínyenceknek való fogás: amennyiben sikerül elvonatkoztatni attól, hogy valójában a ’64-es választásokra készült egészestés kampányfilmet nézünk, a jól ismert sémára felfűzött, saját jogán is szórakoztató déltengeri háborús kalandot kapunk, ahol a szedett-vedett legénység végül összetartó, bajtársias csapattá kovácsolódik a fizikai megpróbáltatások és a megtörhetetlen parancsnok kettős présében. A JFK: Az ifjúság évei (1993) későbbi coming-of-age sztorija árnyaltabban dolgozza fel az eseményeket: a parancsnoki hídon szivarral a szájában pózoló Kennedy számára a háború eleinte bátorságpróba, veszélyes, de végső soron férfiaknak való kaland, ám ezzel párhuzamosan kidomborodik az életében először felelősséget vállaló suhanc fejlődéstörténete is – a film továbbá nem hallgatja el Kennedy lelkifurdalását emberei halála miatt, ahogyan apja szerepét sem a média későbbi manipulálásában. Hiányérzetet legfeljebb az hagyhat, hogy sűrítettebb cselekménye miatt Patrick Dempsey itt nem véshette kókuszba az életmentő üzenetet: „Nauro szig... parancsnok... benszülöttek elvezetnek... 11-en életben... küldjenek kis hajót... Kennedy”.

     A valaha megválasztott legfiatalabb amerikai elnöknek az óceániai hadszíntéren bizonyított minden hidegvérére szüksége lehetett, amikor két évtized múltán az Egyesült Államok kormánykereke mögött is átesett a tűzkeresztségen, egy olyan krízist élve túl, amely vitán felül a hidegháború négy évtizedének legveszélyesebb pillanata volt. Utólag csak elképzelni tudjuk, mekkora pánikot kelthettek 1962 októberében a Washingtonba érkezett kubai kémfelvételek, amelyeken középhatótávolságú ballisztikus rakéták telepítése volt látható, így a szovjetek mindössze néhány perc alatt elérhették volna atomtölteteikkel a keleti partot, esélyt sem hagyva az amerikai válaszreakcióra. A végül teljes diplomáciai diadallal végződő kubai rakétaválság hektikus napjait mutatja be a Tizenhárom nap – Az idegháború (2000), amely, noha csak egy pillanatot ragad ki a mitológiából, talán a valaha készült egyik legjobb Kennedy-film: az akkurátus és hiteles, mégis kitűnően dramatizált mű iskolapéldája a jól megcsinált dokumentumdrámának, és remekül példázza, hogy a legizgalmasabb sztorikért nem kell feltétlenül az írói képzelethez fordulni. A film legnagyobb erénye mindenekelőtt a kiváló szereposztás – a Kennedy-fivérek hollywoodiasan elfogult portréja ellenére Jack és Bobby egyaránt plasztikus, hús-vér karakterek, Bruce Greenwood pedig ugyan alkatilag is inkább a PT 109 Cliff Robertson-féle figurájához áll közel, mégis JFK egyik leghitelesebb megformálója volt a filmvásznon. A Tizenhárom nap előképe a Robert Kennedy memoárjára is támaszkodó The Missiles of October (1974), amely a kubai rakétaválságnak a történészek által máig agyonelemzett eseménysorozatát már a hetvenes években feldolgozta virtigli „beszélő fejes”, ám szintén izgalmas dokumentumdráma formájában. A válság kezelésében kulcsszerepet játszó Robertet ebben a filmben egyébként éppen az a Martin Sheen alakítja, aki később maga JFK bőrébe bújik az 1983-as Kennedy című minisorozatban, amely Kennedy elnöki éveinek első átfogó filmes feldolgozása volt, és az eseményeket a Nixonnal vívott hihetetlenül szoros választási hajrától egészen a dallasi merénylet végzetes délutánjáig követte.

 

 

Ha békét akarsz, készülj a háborúra

 

Nem egy filmművész adná a fél karját érte, ha művét olyan mérvű érdeklődés övezné még évtizedek múltán is, mint Abraham Zapruder nyolc milliméteres anyagra vett amatőrfelvételének 486 képkockáját, melyet 1963 november 22-én rögzített a dallasi Elm Streeten. Zapruder filmje a Kennedy-merénylet legteljesebb képi dokumentumaként a merénylet körülményeit vizsgáló Warren-bizottság egyik központi tárgyi bizonyítéka volt, és máig az önjelölt nyomozók ereklyéje. A Kennedy-gyilkosság és a Zapruder-film esete a későbbi évtizedek paranoiafilmjeire is egyértelműen hatással volt, és áttételesen olyan, a Nagyításból leszármazott művekben köszön vissza, mint a Magánbeszélgetés vagy a De Palma-féle Halál a hídon. A dallasi merénylet máig megoldatlan rejtélye körüli kételyek és kérdések sokaságát azonban explicit módon csak az 1991-es JFK – A nyitott dosszié hozta vissza a köztudatba – miközben kevesen tudják, hogy már egy évtizeddel az események után megjelent egy a merénylet mögött magasabb szintű összeesküvést ábrázoló, utóbb többé-kevésbé elfeledett alkotás, aminek köszönhetően Oliver Stone filmje később bombaként robbanhatott. Az Executive Action (1973) ötlete eredetileg a majdani Stone-film egyik fontos szerepét alakító Donald Sutherland fejéből pattant ki, és első verziója szerint a szálak egészen a CIA-ig vezettek volna (a film tervezett alcíme – Conspiracy In America – a kezdőbetűk kiemelésével szerepelt volna a plakátokon). Az alkotók azonban végül nem merték meglépni ezt, így a filmben texasi mágnások által megbízott profi bérgyilkosok lettek a kivitelezők – mindenesetre így is éppen elég felkavaró látványt nyújthatott, ahogyan a filmben az Oswaldot magányos őrültként beállító hivatalos verzióval szemben karosszékekben füstölő, decens úriemberek tervelik ki az évszázad merényletét. Míg a filmben teljes mértékben az antagonisták nézőpontjával azonosulunk, Kennedy, akárcsak a későbbi Stone-műben, pusztán „szellemként”, emblematikus televíziós szereplésein keresztül van jelen: a cselekményt archív felvételek központozzák, amelyek az elnök „eredendő bűneit” sorolják: nukleáris leszerelés, a feketék jogaiért vívott harc, és utolsó cseppként a pohárban, a ’65-ös vietnami csapatkivonás tervének bejelentése – Rober Ryan szociáldarwinista főgonosza egyenesen a harmadik világbeliek tömegeivel szemben kisebbségbe kerülő fehérek érdekéről beszél Vietnam kapcsán, amelynek megtartása elengedhetetlen az Ázsia feletti irányításhoz. A lineárisan előrehaladó, szinte kimért tempójú filmben a végkifejlet ismeretében a perverz izgalmat az jelentheti, ha beszállunk a játékba, és egyfajta küldetésnarratívaként követjük – zavarbaejtően tudatosítja az elbeszélés hatalmát, amikor egy-egy pillanatban azon kapjunk magunkat, hogy a cselekménybe éppen úgy belemerültünk, mintha csak a Hitler elleni merénylet sikeres kivitelezésén izgulnánk egy második világháborús kalandfilmben.

     A nyolcvanas években a Gyulladáspont című film (1984) elevenítette fel az összeesküvés-teóriát, bár a texasi határőrök történetében a Kennedy-gyilkosság csak a film végén leleplezett MacGuffinként funkcionál, egyfajta csattanóként. A Reagan-korszak levegőjét árasztó kellemes akcióthriller (egyébiránt az HBO első saját gyártású filmje) számunkra egyetlen momentuma miatt érdekes: az antagonistát alakító Kurtwood Smith egy ponton arról értekezik bűnözés és rendfenntartó apparátus kontextusában, hogy mindent a kereslet és kínálat törvénye határoz meg – ha pedig valamelyikből hiány állna fenn, egyszerűen kreálni kell. A Gyulladáspont csak ködösen utal arra, amit a Kennedy elleni merénylettel foglalkozó játékfilmek legfontosabbika, a JFK – A nyitott dosszié már nyitóképein az arcunkba vág: Oliver Stone, a politikailag elkötelezett filmkészítők balszárnyának oszlopos tagja filmjét a hadiipari és katonai elit befolyásától óva intő „Ike” Eisenhower leköszönő beszédével indítja, a főcím alatti gyorstalpaló montázst pedig Kennedy 1963. június 10-i „békebeszédére” futtatja ki, mindezzel már a cselekmény kezdete előtt szájbarágósan felvázolva alaptézisét. A filmben a Donald Sutherland által alakított Mr. X titokzatos figurája hajmeresztő, a legmagasabb kormányzati szintekig elérő összeesküvésről beszél, azt sugallva, hogy még magának Lyndon B. Johnsonnak a személye is kapcsolatba hozható a merénylettel és annak eltusolásával. A Kennedyt a hadiipari komplexum hidráját felbőszítő tragikus hősnek beállító teória azonban a valóságban hasonlóképpen gyenge lábakon áll, mint amennyire meghaladott, hitelesen nem képviselhető álláspont, hogy Oswald magányos merénylő lett volna – egyes források még a filmben Kevin Costner által játszott Jim Garrison államügyész alvilági kapcsolatát is felvetik, az egész nyomozást voltaképpen a maffia szerepét elfedő színjátékként láttatva. A film igazi tétje mégsem a Kennedy-gyilkosság rejtélyének megoldása – nézőként többet nyerünk, ha egy Dan Brown-kaliberű bombasztikus konspirációs thrillerként állunk hozzá. A JFK maradandó voltát a mélyén húzódó univerzális történet biztosítja, amennyiben a film a paradigmaváltások esettanulmánya, fikciós szinten egy modern Galilei-per krónikája: az esküdtszék inkvizítorai előtt eretnek tanait megvédeni készülő Garrisonnal egy ponton túl még saját kollégái közül is szembefordulnak, amikor tudatuk már képtelen megbírkózni a körülöttük lévő kizökkent világgal. A formailag bravúrosan vezetett film egymásba ágyazódó visszatekintései és archív felvételeket utólag forgatott képekkel kombináló montázssekvenciáinak tűzijátéka a Warren-jelentés körül felhalmozott fals és valós bizonyítékok, vad és még vadabb teóriák káoszának adekvát leképezésévé állnak össze. Tűzoltás tűzzel: a nézőt letaglózó információ- és képözönnel Stone célja saját bevallása szerint nem más volt, mint hogy a meggyökeresedett mítosz megingatása végett saját ellen-mítoszt teremtsen. Az már vérmérsékletünkön múlik, hogy a filmet ezek után alattomosan manipulatív, vagy éppen zseniális, öntükröző építménynek látjuk – mai nézőjének mindenesetre annyit és nem többet üzen: nyisd ki a szemed, kérdőjelezz meg mindent, ne fogadd el a hivatalos verziót – a történelem végeredményben nem más, mint konstruált illúzió.

 

 

Vagy hősként halsz meg…

 

A dallasi merénylet kézenfekvő „mi lett volna, ha?”-elágazás Amerika huszadik századi történetében, JFK egyik legbizarrabb filmes vendégszereplése pedig éppen egy alternatív idősíkokkal játszó fikcióhoz kapcsolódik: a nyolcvanas években újraindított Alkonyzóna sorozat egyik epizódjában (Profile in Silver, 1986) Fitzgerald professzor, a kései leszármazott két évszázadot repül vissza az időben, hogy történészként tanulmányozza felmenője elnökségét és meggyilkolását, de a végzetes napon elgyengül, és a halálos lövések eldördülte előtt közbelép. A játékelmélet történelmi vonatkozásairól publikáló professzor tettével azonban helyrehozhatatlan károkat okoz, és az eseményeket olyan pályára állítja, amely végül elkerülhetetlenül az emberiség pusztulásához vezet. Miután a jövőből jött rokon szembesíti az elnököt a helyzettel, majd fátyolos szemmel ecseteli a köbüki majdan valósággá váló álmait – az emberiség megszabadult zsarnokságtól, háborútól, szegénységtől, és kilépett a csillagok közé – Kennedy a bolygó megmentéséért immáron tudatosan tér vissza és vállalja a mártírhalált, így krisztusi áldozatával egyenesen megváltó hőssé nő – az epizód persze tartogat egy végső csavart, amelyet e helyütt nem árulunk el.

Ha nem lenne túlzottan morbid párhuzam, azt mondhatnánk, a kampánykörútjain „rocksztárként” ünnepelt Obamát is egy golyó választotta el, hogy az utókor szemében hasonló módon váljon halhatatlanná. Míg azonban az első afroamerikai elnök arra ítéltetett, hogy végignézze, mint foszlanak szét második ciklusára a személyével kapcsolatos illúziók, a tragikus halála nyomán bálvánnyá kövült Kennedy mindössze ezer napos elnökségét máig is divat a valamikori First Lady nyomán „Camelot-éraként” emlegetni, az emlékezet megszépítő tükrében egy rövid, ragyogó pillanataként a történelemnek, amikor a Fehér Ház nagy tettek helyszíne volt. A 24 alkotóinak nevével fémjelzett legutóbbi, 2011-es minisorozat mintha azt a pontot jelezné, amikor a tömegfilm törvényszerű ellenreakcióként immáron megpróbálná lebontani a szilárdan álló piedesztált: A Kennedy-család Jack egészségi problémáival is összefüggő csillapíthatatlan szexuális éhségétől a saját magát fiaiban kiteljesítő Joe Kennedy zsarnoki, manipulatív patriarchafigurájának ügyleteiig minden vélt és valós családi szennyest kitereget, ám a sorozat láttán nehéz szabadulni az érzéstől, hogy a tét új és merész nézőpont bemutatása helyett csupán a családnév bulvárszellemű kizsákmányolása egy történelmi díszletek között játszódó szappanoperához. Két emberöltő elmúltával a Kennedy-klán ugyanúgy a tömegkultúra szabad prédája lett, írta a Washington Post egy kritikusa, akár Artúr király és „bandája”, akiknek történetét évszázadok óta át-és újraértelmezik. Ahogyan azonban a kerekasztal lovagjait is feddhetetlen hősök szinonimájaként ismerjük meg, John F. Kennedy mítoszán is nehezen fognak az ilyen deheroizáló gesztusok: tetszik vagy sem, a néhai elnök a hétköznapi ember számára kevésbé kézzelfogható történelmi személyt, mintsem ideák és beváltatlan ígéretek szimbólumát jelenti. Végtére is saját magunkról vall, elhisszük-e, hogy Kennedy arcai közül éppen az egyszerű jelszavak köré font legenda láttatja az igazat, nem csak a valódit: az esendő, hús-vér emberben egy sok kortársánál messzebbre tekintő humanistát, aki a „miért?” helyett a „miért ne?” kérdését tette fel – jenkik közt egy amerikait.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11648