KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
   2016/június
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A csábítás és a halál játékai Kamondi Zoltán (1960-2016)
• Hirsch Tibor: Múltunk a szemfedél alatt Magyar film, magyar idő – 2. rész
• Schubert Gusztáv: apa/anya Liliom ösvény
• Kővári Orsolya: Egy rítus története Beszélgetés Fliegauf Bencével
ETTORE SCOLA
• Bárdos Judit: A világ változtatott meg minket A világ változtatott meg minket
BRIT BŰNÖK
• Schubert Gusztáv: Alávaló úriemberek Top Secret Anglia
• Varró Attila: A vászon határtalan geometriája J. G. Ballard filmadaptációk
• Győri Zsolt: „Nem fröcsög a vér” Beszélgetés Mike Hodges-szal – 2. rész
SZOCIO+FANTASY
• Kránicz Bence: „Az Európai Unióban nincsenek jedik” BeszélgetésTóth Csabával
• Schubert Gusztáv: Galaktikus útikalauz apolitikusoknak Tóth Csaba: A sci-fi politológiája
• Sepsi László: Hősködés a demokráciáért Marvel vs. DC – Szuperhősök polgárháborúja
• Schreiber András: Zombi politikón Romero élőhalottai
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: A család árulása Titanic versenyfilmek
• Huber Zoltán: Uralkodó szélirányok Titanic
• Simor Eszter: Különc közösségek Austin
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: Zsánerfilmek árnyékai Nicolas Provost filmjei
KÖNYV
• Zalán Vince: Pörös Géza: Krzysztof Zanussi világa Ráció és spiritualitás – testvérek?
• Sághy Miklós: A lélekvászon képei Pintér Judit Nóra: Az őrület perspektívái
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: A zeneipar nagymenői Bakelit
FILM / REGÉNY
• Pintér Judit: Csodálatos Boccaccio Boccaccio 2015
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Befejezetlen múlt Elcserélt világ
• Pintér Judit Nóra: Mennyi haza kell egy embernek? A lakás
• Horeczky Krisztina: Nők a szorítóban Ütős csajok
MOZI
• Baski Sándor: Az én csontsovány nővérem
• Sepsi László: Kivégzési parancs
• Árva Márton: Haifai kikötő
• Jankovics Márton: Mapplethorpe
• Kovács Kata: Máris hiányzol
• Szalkai Réka: Egy szó mint száz: szerelem!
• Baski Sándor: Pelé
• Teszár Dávid: A legkúlabb nap
• Kránicz Bence: Sarkköri mentőexpedíció
• Vajda Judit: Anyák napja
• Kovács Marcell: Csontok és skalpok
• Varró Attila: Beépített tudat
• Andorka György: Angry Birds – A film
DVD
• Gelencsér Gábor: Saul fia
• Benke Attila: Superman antológia
• Soós Tamás Dénes: Arctalan ellenség
• Szoboszlay Pál: Victor Frankenstein
• Tosoki Gyula: Kémvadászok: A szolgálat kötelez
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Titanic

Uralkodó szélirányok

Huber Zoltán

Bejáratott utakon futottak be az idei Titanic legütősebb darabjai.

 

A különböző toplistákat, évösszegzőket és ajánlókat böngészve egészen nagy pontossággal megjósolható, merről várhatóak mostanság a mozgóképes izgalmak. A Titanic szervezői vélhetően hasonló elvet követtek és többé-kevésbé az aktuálisan uralkodó erővonalak mentén jelölték ki a versenyprogram mellé szánt szekciókat. Bár a sokkoló meglepetések és felforgató moziélmények idén elmaradoztak, számos kiemelt figyelemre méltó alkotással találkozhattunk a programban.

Dél-Korea jó ideje már nemcsak a sűrű bűndrámákban erős. A Bérgyilkosság nem véletlenül lett a tavalyi év második legnépszerűbbje a hazai pénztáraknál, Choi Dong-hoon filmje ambícióját és kiállását tekintve lazán felveszi a versenyt a hollywoodi versenytársakkal. Az ország japán megszállása alatt játszódó mű a bosszú védjegyszerű motívumát a nagyívű történelmi eposzok, a klasszikus amerikai gengszterfilmek és a hongkongi heroic bloodshed elemeivel keveri. A hazafias heroizmus patetikus szólamait látványos akciók és humoros mellékszereplők oldják, a karakterek mintha egy képregényből bukkantak volna elő. A tempó feszes, az arányok rendben vannak, a szappanoperai fordulatokban bővelkedő sztori szándékolt túlkapásai kimondottan szórakoztatóak. Globálisan fogyasztható, maximálisan közönségbarát sikerfilmről van tehát szó, melyet a szokásos amerikai helyett pikánsabb távol-keleti ízekkel spékeltek meg.

Szintén remek fogás a rejtélyes Elvis-imitátor életéről készült dokumentumfilm, az Orion: aki király akart lenni. A címszereplő Jimmy „Orion” Ellis hangja, énekstílusa és kiállása megdöbbentően hasonlított a Királyéra, mely egyszerre volt áldás és átok a számára. Az ikonikus sztár mellett senki nem volt vevő egy hasonszőrű előadóra, ám a sorozatos sikertelenségek után, Presley halálával Ellis fausti lehetőséghez jutott. Álarcot öltött és a növekvő Elvis-mítoszt néha egészen arcátlanul kihasználva egyre komolyabb ismertségre tett szert. Az énekesi karrierről és sztárságról álmodozó férfi tehát komoly áldozatot hozott a sikerért, saját identitását adta fel. Rajongói ugyanis nem rá voltak kíváncsiak, többen egyenesen azért mentek el a koncertjeire, mert úgy hitték, maga a Király tért vissza a halálból.

Jeanie Finlay rendező nagyfokú érzékenységgel és empátiával ragadja meg e különös pálya iróniáját és tragédiáját, miközben vázolja a sztárság és a rajongás bizarr természetrajzát. Elvis árnyéka nyomasztó súlyként nehezedik a hős vállára, mégsem képes lemondani a halott ikonjukat gyászolók tulajdonképp nem is felé áradó szeretetéről. Mennyi megalkuvás vállalható a vágyott célokért és milyen árat kell fizetni a döntésért, teszi fel a kérdést a film, így varázsolva univerzális érvényűvé Jimmy „Orion” Ellis hihetetlen történetét.

Ahogyan az „amerikai független” jelzője, úgy a „tipikus fesztiválfilm” sem cseng már olyan csábítóan, mint egykoron. Az egyre modorosabb, klisévé kristályosodó, komolyabb invenció nélkül használt megoldások néha mintha egyenesen a programigazgatókat céloznák, fokozatosan elidegenítve e fenti címkéktől a közönséget. Kivétel szerencsére bőven akad, a Costa Rica-i Viaje például szerencsésen elkerülte a mustrákon turnézó alkotások többségét jellemző merev komolyságot. Bár a különleges helyszín adott és a figurák is keveset beszélnek, Paz Fábrega műve „fesztiválkedvenc” helyett inkább a lassan önálló trenddé izmosodó hipszterfilm tökéletes iskolapéldája. Kedves, szimpatikus és szép főszereplőkkel, gyönyörű képekkel és az elmaradhatatlan rezignált sodródással.

 

Luciana és Pedro egy buliban egymásba botlanak, mindenféléről beszélgetnek, sokat nevetnek, majd elutaznak az őserdőbe, szeretkeznek és elválnak. A Mielőtt felkel a Nap óta tudjuk, az ilyen spontán egymásra találások fontos döntésekkel szembesítenek. Costa Rica egzotikuma mellett a Viaje legfontosabb erénye, hogy a rendezőnő szinte teljes egészében Luciana nézőpontjára fókuszál. A hősnőt ismerjük meg, ő keres válaszokat és hoz döntéseket, azaz ő az aktív, kezdeményező fél, míg a férfi elsősorban katalizátorként funkcionál és passzív, elfogadó félként van jelen. A szemet gyönyörködtető képek és az elmaradhatatlan gitárzene finoman kísérik az egyszerű történetet. Az egészséges arányérzékről árulkodó hetven percben a pozitív kicsengésű mese olajozottan működik.

A szervezők ehhez a vetítéshez csomagolták Bucsi Réka új animációját, mely az idei Titanic legüdítőbb pillanatai közé tartozott. A LOVE a Symphony No. 42 kozmikussá növesztett szürrealitása mentén halad, de már egyértelműen elmozdul a hagyományosabb narratíva irányába. A szabad asszociációkat és különféle vizuális ötleteket a címben jelölt fogalom három stációja szervezi laza keretbe. A szerelem fantasztikus bolygóként él és lüktet, a képekből az alkotót jellemző szertelen kreativitás árad.

Fesztivál- és hipszterkedvencek mellett az elmúlt években a közönséggel összekacsintó, önironikus retró is a programfüzetek elmaradhatatlan szereplője lett. A kanadai és új-zélandi koprodukcióban készült Turbo Kid a nyolcvanas évek popkultúrája iránt táplált nosztalgiát zsákmányolja ki. A lelkes író-rendezők a Mad Max nyomán virágzó másodkategóriás világvége-agymenéseket és az olasz „pastapokaliptikus” másolatokat a BMX banditák és a Power Rangers butácska gyerekfilmes motívumaival háziasítja, a VHS-esztétika és az egymásba oltott alműfajok szándékosan elrajzolt karikatúrája azonban pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét. Aki szereti az efféle múltidézéseket, értékelni fogja a két marokkal elszórt referenciákat.

Drasztikus fokozása és maró iróniája miatt lehetett élvezetes a mexikói Hasonmások is. Nyolc idegen ragad egy vihar miatt a kihalt buszpályaudvaron, de ami ez után következik, arra a legedzettebb néző sem számíthat. Az alkotók fantáziája durván elszabadul, a Hitchcock-tisztelgéseket karneváli őrület, a tetszetős filmnyelvi húzásokat az olcsó horrorok tudatosan hatásvadász megoldásai ellenpontozzák. Isaac Ezban író-rendező próbál ugyan némi társadalomkritikus élt adni a történetnek, a hajmeresztő fordulatok és a közönség komfortzónáját támadó (ezért néhol egyenesen fárasztó) túlzások miatt ez a szándék törvényszerűen a háttérbe szorul. Hiába az 1968-as tlatelolcói, békésnek induló diáktüntetés vérbe fojtásának visszatérő felemlegetése, nem válik szerves részévé az eseményeknek.

Fordított taktikát, a lassú kivárás és a visszafogott építkezés módszerét választotta a Bone Tomahawk, mely a horror és a western sikeres összefonódásának ritkán látható példája. A műfaji fúzió ebben az esetben azért hatásos, mert a meghódításra váró vadonban tanyázó emberszörnyek és az érintetlen határvidék mítoszai végeredményben kompatibilisek egymással. Az ismeretlen vidék csábító lehetőség és szorongást keltő, arctalan ellenfél. S. Craig Zahler író-rendező ügyesen játszik rá a kettősségre, az erőteljes felütés után pedig visszafogja a tempót és nem ront ajtóstól a házba. Az első másfél órában a karakterekre koncentrál, hosszan beszélteti és ráérősen terelgeti őket a brutális cél felé. A szereplőgárda kiváló, a figurák árnyaltak, a különböző jeleneteket Kurt Russel pofaszakálla pompásan tartja egyben. A Bone Tomhawk nemcsak a két választott műfaj nagykönyveibe kerül majd be, de a ritmust és stílust váltó méregerős finálét sem feledjük egykönnyen.

Nem okozott csalódást az idei felhozatal talán leginkább várt filmje sem. A The Witch teltházas vetítései félreérthetetlenül jelezték, a tengerentúlon körülrajongott arthorror hírneve már hozzánk is elért. Bár az előzetes hype végül most is túlzónak bizonyult és a mű erősen megosztotta a közönséget, az óangol nyelven rémisztgető film különlegessége elvitathatatlan. Robert Eggers korabeli feljegyzések és naplók felhasználásával írta a forgatókönyvet és legalább annyira foglalkoztatta a vadonba kivonuló telepescsalád vallási fanatizmusa és klausztrofób léthelyzete, mint a boszorkányok archaikus meséje.

A színészválasztás telitalálat, a korhű körítés felerősíti az elszigeteltség kórképét, a népmesei elemek a fullasztó családi drámát szolgálják. Eggers komolyan pszichologizál és közben zsigeri eszközökkel is dolgozik, a filmje épp ezért néha túlterheltnek tűnik és horrorként kevésbé működik. A fojtogató atmoszféra és a fantasztikus képek azonban megteszik a magukét, a The Witch valóban nem mindennapi moziélmény.

Az idei program legnagyobb meglepetését végül egy olyan rendező szállította, akitől előzetesen nem igazán vártunk sokat. Karyn Kusama neve a Bunyós csaj, különböző sorozatepizódok, illetve a Megan Fox-őrület csúcsán készült Ördög bújt beléd mellett elsősorban az Aeon Flux miatt lehet ismerős. Legfrissebb munkája, A meghívás sem a mélységei, merész újításai vagy szokatlan rendezői fogásai miatt marad emlékezetes, sokkal inkább a következetesen felépített és óramű-pontossággal működő thriller-dramaturgia miatt.

Egyetlen helyszín, egy vacsorázó baráti társaság, múltbeli traumák, feloldatlan konfliktusok és folyamatos nézői bizonytalanság. A meghívás mintaszerűen használja a műfaj eszközkészletét, sorban feltárja a karakterek problémás viszonyrendszerét és egyre baljósabb jeleket sugároz. A főhős nézőpontját felvéve sokáig mi sem tudjuk, valóban szörnyűség készülődik a házban, vagy csak a fia halálát gyászoló férfi idegei rosszak.

Az írók rendkívül ügyesen játszanak a szituációval és általában akkor csavarnak egyet az események menetén, amikor épp érteni véljük az látottakat. A sötétlő, vöröses-sárgás színek, a labirintusra emlékeztető, zárt tér és a szinte mozdulatlan kamera csak tovább fokozzák a hatást. A látszólag zavartalan felszín és a mögötte lappangó rettenet növekvő feszültsége nemcsak a nézőt szegezi a székébe, de a sztori alaptémáját is frappánsan szemlélteti.

Vélhetően a beválogatható kínálat szeszélye, hogy ebben az évben a versenyprogram mellett a fesztivál sötétebb oldala lett hangsúlyosabb. Az ismerős helyeken túl a horror háza táján bukkanhattunk extra izgalmakra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12752