Új-Hollywood

Bob Rafelson (1933-2022)

Egy világcsavargó Hollywoodban

Kovács Patrik

Az amerikai új hullám vezéralakjának szikár életműve kevés kincset rejt, azok viszont vakítóan ragyognak.

Tizenegy nagyjátékfilm: egy kortalan remekmű, három ötletgazdag szerzői mozi és rengeteg felejthető iparosmunka – ha a puszta számok felől közelítünk, Bob Rafelson oeuvre-jének mérlege egyáltalán nem tűnik pozitívnak. A történelmet azonban nemcsak az egyenletesen magas színvonalú zsenik írják, sőt sokszor a kevésbé termékeny, de annál markánsabb látásmódú reformerek mozdítják elő az igazi haladást. Különleges – és egyáltalán nem véletlen – egybeesés, hogy Rafelson pályaíve éppoly kusza, mint kallódó, a modern világban tájékozódni képtelen hőseié. Életművének első, a hetvenes évek derekáig tartó időszakában nagyfokú személyességet tükröző, szinte már önéletrajzi ihletettségű munkák sora született. Gyermek- és ifjúkorában a későbbi direktor életét meglehetősen kalandos fejezetek tarkították: tinédzserként többször megszökött a New York-i családi fészekből, hogy Arizonában belekóstoljon a rodeózás világába, vagy épp csatlakozzon egy jazzbandához Acapulcóban. Kíváncsisága aztán a Dartmouth Egyetemre űzte, ahol filozófiát hallgatott, később pedig a hadsereghez sodródott, s amikor Japánban állomásozott, még rádiós műsorvezetőként is kipróbálta magát (nem meglepő, hogy későbbi filmje, az 1972-es A Marvin Gardens királya főhőse ugyanezt a foglalkozást űzi). A legjelentősebb Rafelson-mozik esetében az erőteljes személyesség a modern európai művészfilmből kölcsönzött alaptémákkal, narratív- és formai invenciókkal, figuraábrázolással, valamint sajátos vizuális stílussal egészült ki.

Mivel a felsorolt, szerzői kézjegyként is értékelhető motívumok tényleg csupán a legfontosabb Rafelson-opuszokban (az életmű már említett első szakaszában, sőt szűkebben: az Öt könnyű darabban és a Marvin Gardensben) jelentek meg együttesen, ezért a rendező auteur-státusza máig vitatott. Abban viszont mindenki egyetért, hogy az amerikai új hullám egyik központi alakjáról van szó, aki nélkül aligha írható meg a hetvenes évek tengerentúli filmművészetének históriája. A Raybert, majd legendás utódja, a BBS Productions megalapításával Rafelson a korabeli független mozi legjelentősebb műhelyét hozta létre: hasonló gondolkodású és karakterű alkotók kollektíváját, akik magukévá tették az európai modernizmus tematikai, stiláris és elbeszélésmódbeli vívmányait, s azok segítségével lazították fel a hagyományos filmi-műfaji struktúrákat. A BBS – mely csupán két évig, 1970 és 1971 között létezett – a Hollywoodi Reneszánsz korszakának tipikus jelensége volt, a stúdió által gyártott öt nagyjátékfilm mindegyike az elidegenedés krónikájaként értelmezhető. Rafelson életművének első szakaszát ugyanez a problematika határozza meg. A Head (1968), az Öt könnyű darab (1970), A Marvin Gardens királya (1972), a Maradj éhen! (1976) és A postás mindig kétszer csenget (1981) cselekményének fő szervezőelve a vándorlás- és utazásmotívum: valamennyi történet olyan férfiemberekről szól, akik az élet delelőjéhez érkezvén lejtőre kerülnek, elveszítik a világban való tájékozódáshoz szükséges alapvető támpontokat, kozmikus árvaságuk pedig vagy bűnelkövetésben (A postás mindig kétszer csenget) vagy egyfajta katatón cél- és tétnélküliségben (Öt könnyű darab, A Marvin Gardens királya) csúcsosodik ki, esetleg a lét „elviselhetetlen könnyűségében” (Head, Maradj éhen!) oldódik fel.

Bár Rafelsont a modern ember legégetőbb sorskérdései izgatják, a Head és a Maradj éhen! inkább csak a felszínt karcolgatják ahelyett, hogy valóban az európai művészfilmeseket is élénken foglalkoztató téma mélyére ásnának. Noha cselekményük mozaikszerű és tempójuk is töredezett, e formamegoldásokhoz mindkét mozi esetében pasztellszínekből kikevert, olykor dévaj módon optimista alaphangnem társul. A hősök – a Headben a Monkees nevű korabeli fiúzenekar („az amerikai Beatles”) tagjai, akik a vásznon önmagukat alakítják, a Maradj éhen! esetében Craig Blake, az identitászavar mocsarába süllyedt milliomoscsemete – sugárzó életösztönüknek és fiatalos tettrekészségüknek köszönhetően elgördítik saját útjukból a kiteljesedés, az üdvözülés akadályát, és vagy visszazökkennek egyensúlyi helyzetükbe (mint Craig a Maradj éhen! zárlatában), vagy egyetlen vállrándítással hátat fordítanak a szabadságuk felszámolására törő, ellenállhatatlannak tetsző erőknek (mint a Head protagonistái a nyitány hídjelenetének „tükörképeként” tételezhető fináléban).

Rafelson már a Headet megelőzően is ezernyi szállal kapcsolódott a Monkees zenekarhoz. Bert Schneiderrel (a Raybert, majd a BBS egyik társalapítójával) együtt producerként bábáskodott a Monkees nevű sitcom (1966-1968) felett, mely megágyazott a banda népszerűségének – nemcsak a televízióban, de az amerikai popkultúrában is. A Head viszont az együttes nyilvánosságban megcementesedett imágójának újrarajzolását célozta: a srácok sztár-perszónája óhatatlanul összecsúszott filmbéli karaktereikkel, ráadásul Rafelson – és írótársa, Jack Nicholson – szüzséjében egy olyan öntükröző szerkezetre épülő, nyitott világ körvonalai bontakoztak ki, melyben a Monkees tagjai a legszürreálisabb kalandokba keverednek. Legtöbbször csillogó stúdiódíszletek közé csöppennek, hogy különböző műfajokat (western, science fiction, háborús film, horror) és azokkal egyívású szerepfelfogásokat vonzzanak magukhoz, de egyiknél sem képesek lehorgonyozni. Az egymást követő identitáscserék közepette a figurákat beszippantja egy gigantikus porszívó, csapdába esnek egy rejtélyes fekete dobozban, vízipipázva gyönyörködnek buja hastáncosokban, de vándorlásuk kafkai epizódjait zenei szekvenciák is megszakítják, melyek során saját kultikus slágereiket adják elő, a cselekmény fősodrához egyáltalán nem kapcsolódva.

A Head delíriumos képekkel tűzdelt kísérleti film, másfél órás drogtrip (a stáb a munkálatok során is folyamatosan LSD-t fogyasztott), de Rafelson később úgy nyilatkozott, a tengerentúli avantgárd filmművészet (Stan Brakhage, Kenneth Anger, Norman McLaren) legnemesebb hagyományaihoz is csatlakozni akart rendezői bemutatkozásával. Végül nem csupán a Monkeesről kialakult nyilvános képet gazdagította új árnyalatokkal, de a Head az álomszerűnek ható mozgóképes intertextusok, reklámrészletek, vagy épp az olyan rebellis gesztusok révén, mint a filmet forgalmazó Columbia Pictures logójának „elégetése”, azt is hitelesen ábrázolta, mennyire hamis, törékeny illúziókat, filléres ábrándokat kínál a Monkees-t előbb az egekig emelő, majd a porba taszító tömegmédia. (A Head egyébként óriási pénzügyi fiaskónak bizonyult, és hozzájárult a már amúgy is megkopott fényű zenekar felbomlásához.)

A Maradj éhen! szintúgy komikus-szatirikus hangütésű, ám a Headhez mérten klasszikus tapintású darab. Hőse, Craig bohém úrifiú, aki szülei tragikus halála óta csak sodródik az árral. Felcsap ingatlanügynöknek, s ki is szemel magának egy fitneszszalont, mely jó befektetésnek tűnik, ám ahelyett, hogy megvásárolná, összebarátkozik a helyi testépítőkkel, sőt az egyik izomkolosszus szívbéli babájába is belehabarodik. Rafelson a Maradj éhen! örvén is identitásproblémákról regél, s az önmegvalósítás lehetőségeit kutatja, e film azonban már Hollywood reklasszicizálódásának folyamatát szemlélteti: bár a cselekmény a Headhez hasonlóan fragmentált, sőt nincs híján a lázálomszerűen groteszk epizódoknak (Craig és a fitneszszalon drogfüggő tulajdonosának összecsapása vagy épp a Birmingham utcáit valósággal megbénító bodybuilderek jelenete), a lezárás tökéletesen kerek: cukormázasan idilli pillanatok kíséretében érkezünk el az obligát happy endig.

Rafelson főműve, az Öt könnyű darab intellektuális válságtörténet. Bobby Eroica Dupea a direktor legellentmondásosabb teremtménye: egyszerre szorongó értelmiségi – kiugrott zongoraművész – és a munkásosztály képviselője, aki nemcsak hivatását, de keleti parti családját is odahagyta, hogy a kopár kaliforniai olajmezőkön robotoljon. A figurát emésztő konfliktus azonban nem társadalmi gyökerű, hiszen dezorientációját belső üressége, lelki otthontalansága okozza. Bobby sehogysem illik az amerikai filmkultúra nagy hőstípusainak arcképcsarnokába, sokkal inkább Antonioni csúcskorszakának (A kaland, Az éjszaka, Napfogyatkozás, Vörös sivatag) tévelygő, passzivitásra kárhoztatott, saját szenvedésük tárgyát felderíteni képtelen karaktereivel rokon. Igaz, Dupea passzivitása – ellentétben modernista előképeivel – mégiscsak korlátozott: szangvinikus természete több jelenetben is eluralkodik rajta (ilyen a méltán híres étkezdebéli dühkitörése, de legalább ennyire emlékezetes, amikor egy forgalmi dugó kellős közepén, hirtelen ötlettől vezérelve a zongorabillentyűk közé csap). Az Öt könnyű darabot egyébként nem csupán Antonioni köti össze az európai művészfilmmel, hiszen Rafelson annak jellegzetes műfaji formációját, a mentális utazást is megidézi, méghozzá Bergman 1957-es műremeke, A nap vége révén (melynek számos jól ismert motívuma visszaköszön a szüzsében).

Rafelson mindig is egyfajta „csehovi drámaként” tekintett az Öt könnyű darabra. A Marvin Gardens királya esetében mintha már egyenesen az abszurd dráma, közelebbről Beckett Godot-ra várva című klasszikusa jelentette volna az inspirációs forrást. Főhőse, a rádiós műsorvezetőként dolgozó, mélakórra hajlamos David Philadelphiából Atlantic City-be utazik, ahol börtönviselt bátyja, Jason épp merész álmok után lohol: saját kaszinót akar létesíteni Hawaii szigetén, s öccsét is bevonná a „bombaüzletbe”. A Marvin Gardens a mozdulatlanság és a halva született ábrándok lidérces meséje. Szereplői célvesztetten tévelyegnek a kvázi-szellemváros Atlantic City hatalmas, de kiürült tereiben, vágyaikban pedig a megvalósulás halovány ígérete sem pislákol. Jack Nicholson az Öt könnyű darabban is súlyosan marginalizálódott figurát játszott, a Marvin Gardens Davidje azonban az elidegenedett modern ember hús-vér szobra: semmi köze ahhoz a világhoz, melyben létezni kényszerül, nem csoda, hogy még érzelmeit és gondolatait is képtelen érthetően tolmácsolni a környezetének, s csak akkor boldog igazán, ha magára hagyják (ilyenkor kitalált történeteket, „miniesszéket” rögzít diktafonra, de kérdéses, felhasznál-e bármennyit is a munkájához).

Míg a Head tobzódik a vizuális truvájokban (optikai trükkök, egymásra fényképezés, osztott képmező, lassítások, merész átélezések), addig a Maradj éhen! képi világát meglepően dísztelen, szinte akadémikus stílus jellemzi. Az Öt könnyű darab és a Marvin Gardens unikuma, hogy a kamera végig tárgyilagosan szenvtelen, szinte már érzelemmentes, s nem akarja mindenáron kondicionálni a nézőt – a rendező és Kovács László operatőr e tekintetben a japán mozidirektort, Yasujiro Ozut tekintette mesterének. Rafelson életművének első szakaszát több kézjegyszerű formamegoldás is fémjelzi. Ilyen például, hogy az egyes filmek zárlatában rendre véletlen egybeesésekre vagy action gratuite-szerű tettekre kerül sor, melyek nemcsak a befogadót zökkentik ki pozíciójából, de a befejezés hangnemét is módosítják (az Öt könnyű darab végén Bobby magára hagyja terhes barátnőjét, s leint egy kamiont, ami Kanada felé veszi az irányt; a Marvin Gardensben Jasont egy nem különösebben heves veszekedés kellős közepén agyonlövi a szerelme; A postás mindig kétszer csengetben a frissen összeházasodott főhősök balesetet szenvednek, amit csak egyikük él túl). A direktor mindemellett gyakorta ágyazta keretes szerkezetbe az adott cselekményt (a Head, a Marvin Gardens és A postás mindig kétszer csenget esetében tudatosan rímeltette egymásra a nyitányt és a zárójelenetet), ezáltal is a történetek alapvető statikusságát domborítva ki: a soha meg nem érkezés balladáiban esély sem nyílik rá, hogy a hősök célba érkezzenek – legjobb esetben is ugyanott kötnek ki, ahonnan útnak indultak.

Nehéz végső mérleget vonni Bob Rafelson életművének szemrevételezésekor. Az Öt könnyű darab a hetvenes évek egyik legfontosabb és legmélyebb hollywoodi filmje, a Head, a Marvin Gardens és A postás mindig kétszer csenget pedig kellő invencióval kibélelt, elbűvölően stílusos szerzői mozik. A Maradj éhen! a maga nemében ugyan szórakoztató, de túlságosan ortodox építkezésű, sőt kissé unalmas is. A Fekete özvegy (1987) már nagyon unalmas. Talán bölcsebb, ha az oeuvre későbbi tételeiről említést sem teszünk, és Hollywood nyugtalan természetű világcsavargóját rangjához méltó módon őrizzük meg emlékezetünkben. Könnyen lehet, hogy egyszer újabb aranykor virrad az Álomgyárra, a Rafelsonhoz hasonló nyughatatlan lelkű, lázas álmokat kergető filmforradalmárok azonban már rég kikoptak ebből a világból.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 10-12. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15627

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -