|
|
|
Streamline moziCsodaÁrva Márton
The Wonder – brit-ír, 2022. Rendezte: Sebastián Lelio. Írta: Emma Donoghue regényéből Alice Birch. Kép: Ari Wegner. Zene: Matthew Herbert. Szereplők: Florence Pugh (Lib), Kíla Lord Cassidy (Anna), Tom Burke (William), Niamh Algar (Kitty). Gyártó: House Productions / Element Pictures. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 103 perc. A 2018-as Oscar-díját követően Sebastián
Lelio csak kultúrközeget váltott, szerzői kombinatorikája a régi. Miután
legutóbbi két chilei filmjének angolszász változatát is leforgatta (a Gloriából valódi önremake
készült Gloria Bell címmel, az Egy fantasztikus nő néhány kulcsmotívumát pedig A
rabbi meg a lánya ismételte londoni orthodox zsidó közegben), idei nagyjátékfilmje
a 19. századi ír vidék kulisszái között taglalja a káros patriarchális
tradíciók, a fojtogató család és a saját test feletti rendelkezés témáit.
Mindehhez az alapanyagot a női felszabadulás iránt Lelióhoz hasonlóan
elkötelezett, ír-kanadai Emma Donoghue (A szoba)
regénye szolgáltatja.
A csoda a viktoriánus korszak „koplaló lányainak” eseteit dolgozza át
fikciós történetté. Főhőse az angol ápolónő, Lib, aki egy szegény és mélyen
vallásos családhoz kap meghívást, hogy két hétig figyelje a saját állítása
szerint hónapok óta kizárólag mennyei mannán élő, 11 éves Annát. A szkeptikus
Lib azonnal csalásra utaló nyomokat keres, a krimit ígérő helyzetbe ugyanakkor
hamar bekúszik a fenyegetettség érzése is, akárcsak a mocsaras vidék képeire a
baljós köd. A regényhez képest leegyszerűsített viszonyrendszerben a törékeny kamaszlány
önjelölt szent helyett együgyű áldozatként jelenik meg, a többi mellékszereplő
titokzatossága mögött pedig egyre határozottabban sejlik fel a fenyegetően
maradi vakbuzgóság. Így míg Donoghue-nál a szövevényes bibliai szövegelemzésekre
a pontról pontra lekövetett testi hanyatlás profán drámája felel, Lelio
adaptációja ismét egy erős női karakter és az általa felbolygatott – gyáva és
bigott – közeg ellentétének kiélezésére szorítkozik. De ahogy a Libet alakító
Florence Pugh sem ér korábbi bravúrjai (Lady
Macbeth, Fehér éjszakák)
közelébe, úgy a rendező tézisekben fogalmazó közelítésmódja is megfáradtnak
hat. Akárcsak a filmstúdióból induló önreflektív keret, a film is megelégszik
azzal, hogy az elrettentő történet jelenkori áthallásait hangsúlyozza, ahelyett,
hogy igazán elmerülne az illúzió(törés) természetének kutatásában.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
|
|
