Francia könyvek

Truffaut irodalmi átdolgozásai

A „könyv-ember”

Ádám Péter

Truffaut meg akarta mutatni: az „Új Hullám” fiatal filmesei még az irodalmi művek mozivászonra való adaptációjában is jobbak a „francia minőség” általuk elmarasztalt rendezőinél.

Ha igaz, még kamaszkorában, Zola Thérèse Raquinjének és Balzac Szamárbőrének olvasása után határozta el, hogy filmrendező lesz. Akárhogyan is, tény: a vele nagyjából egyidőben induló francia filmesek közül ő kötődött legszorosabban az irodalomhoz: a könyvek nemcsak az életében, nemcsak a filmjeiben, de még a hősei életében is fontos szerepet játszottak.

*

Nincs is olyan Truffaut-film, amiben ne volna valamilyen utalás az irodalomra vagy az írásra. A Lopott csókok Antoine Doinelje, a film legelején, A völgy lilioma című Balzac-regényt olvassa, hogy azután, a film egyik utolsó epizódjában, a fiatalember padlásszobájában megjelenő Madame Tabard-ral megvilágosodjon a mű dramaturgiai funkciója (az utóbbi ugyanis korántsem olyan megközelíthetetlen, mint A völgy lilomának hősnője). De még az olyan – az irodalomtól első pillantásra távol álló – filmben is, mint amilyen a Gyermek vadember (nálunk A vad gyermek címen forgalmazták), látni, amint Itard doktor (1774-1838) feljegyzéseket készít a gondjaira bízott, vadonban felnőtt gyerekről (Truffaut a forgatókönyvet is Itard doktor visszaemlékezéseiből és jelentéséből írta). És korántsem ez az egyetlen írói tevékenység Truffaut életművében. A férfi, aki szerette a nőket főhőse könyvben írja meg hódításai történetét, Antoine Doinel pedig a trilógia Menekülő szerelem című befejező darabjában fiktív életrajzi regényt ír Les Salades de l’amour címen…

A Négyszáz csapás világsikere után a producerek valósággal elárasztották a fiatal rendezőt adaptációs ötleteikkel. A Proust-sagából kiemelt Swann szerelme ugyanúgy szóba került, mint Camus Az idegen, Alain-Fournier Az idegen birtok vagy Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című regénye. Truffaut azonban minden javaslatra nemet mondott. „Semmi kedvem egy remekmű ismertségéből hasznot húzni – nyilatkozott a hetvenes évek elején az Aragon által szerkesztett Les Lettres françaises-nek –, … engem a híres könyvek adaptálása sohase hoz lázba, én inkább ennek ellenkezőjére törekszem. A Jules és Jimmel például sikerült egy jószerivel ismeretlen szerzőre meg egy remek könyvre felhívni a figyelmet. Hála a filmnek, rengeteg példány elkelt a regényből, amit több nyelvre, még japánra (és magyarra – Á. P.) is lefordítottak.”

Tény, hogy a rendező az általa forgatott húszegynéhány filmnek legalább a felét irodalmi műből írta mozivászonra. Első hallásra talán meglepő, hogy pont az a Truffaut ír filmre regényeket, aki „A francia mozi egy bizonyos irányzata” című 1953-as írásában olyan indulatosan elmarasztalta Jean Aurenche, Pierre Bost és mások adaptációit. Csakhogy míg az utóbbi kettő az irodalmi művet lefilmezhető színdarabbá alakította, Truffaut egészen más eljárást vall magáénak: az ő módszere – amit, ha igaz, Jean-Pierre Melville két korai adaptációja, A tenger csendje (1947) és a Rettenetes kölykök (1950) nyomán dolgozott ki –, a Jean Aurenche-étól meg a Pierre Bostétól eltérően, a mű valamiféle „filmes olvasata”, amelyben az eljátszott jeleneteket narratív epizódok vagy kommentárok választják el egymástól. Ez a sajátos adaptációs módszer már az 1960-as Lőj a zongoristára című második játékfilmjében is jól megfigyelhető (ennek forgatókönyvét a rendező az amerikai David Goodis krimijéből írta).

Másik jelentős különbség Truffaut meg a „minőség mozijának” forgatókönyv-írói között, hogy míg az utóbbiak kizárólag klasszikusokat vagy sikerkönyveket adaptáltak, Truffaut, velük ellentétben, kizárólag olyan irodalmi művet választ, amit kedvel, ami felkeltette az érdeklődését. A fentebb említett Goodis-krimit Madeleine Morgenstern 1957-ben vitte le Nîmes-be, ahol Truffaut a Csirkefogók című rövidfilmjét forgatta. Mellesleg ez a tizennyolc perces film, amiben Bernadette Lafont először jelenik meg a mozivásznon, szintén irodalmi műből, Maurice Pons egyik novellájából készült. Truffaut-t az irodalmi mű „filmszerűsége” hidegen hagyja, őt kizárólag kedvenc olvasmányai inspirálják, és azok is csak annyiban, amennyiben saját rögeszméit is el tudja helyezni az adaptációban. „Ezek a filmek – mondta egyik interjújában – nem is annyira irodalmi adaptációk, sokkal inkább «filmre vett tiszteletnyilvánítások», amikkel kedvenc könyveimnek és szerzőimnek hódolok.” (Lásd még: Varró Attila Goodis-portréja – Filmvilág 2022/06.)

Végül különbség az is az általa filmre vitt irodalmi mű meg a „minőség mozijának” forgatókönyv-írói között, hogy Truffaut a szabad feldolgozás híve. A Goodis-féle bűnügyi regény adaptációjában is sok a humor meg az irónia, mintha Truffaut egyszerre akarná követni és parodizálni a „film noir” népszerű műfaját. Az a tény, hogy ez utóbbi inkább a „papa mozijára” volt jellemző, egyáltalán nem zavarta a fiatal rendezőt, már csak azért sem, mivel Truffaut – ellentétben a korabeli (javarészt baloldali) filmkritikusokkal – mindig is nagyra becsülte a „film noir” műfajának amerikai alkotásait. Ami a feldolgozás szabadságát illeti, a Lőj a zongoristára például nem az – ellenszenvesnek egyáltalán nem ellenszenves – gengsztereket, hanem a női szereplőket meg a szerelmet állítja középpontba. A rendező 1962-es amerikai útján David Goodisszal is találkozik, és megdöbbenve látja, hogy az általa kedvelt krimi-író milyen mostoha körülmények közt tengődik New Yorkban. Truffaut, hogy segítsen rajta, több Goodis-regény kéziratát is magával viszi Párizsba, ezek közül kettő meg is jelenik a Gallimard kiadó híres série noire sorozatában.

Truffaut később sem lesz hűtlen a „film noir” műfajához, sőt. William Irishtól két bűnügyi regényt is filmre ír, A menyasszony feketében volt címűt 1967-ben, A Mississipi szirénjét pedig 1969-ben. Nemkülönben mind az 1972-es Egy olyan szép lány, mint én, mind az 1983-ban bemutatott Végre vasárnap! is krimiből készült: az első Henry Farrell, a második Charles Williams bűnügyi regényéből. A négy játékfilmre – akárcsak Hitchcock regény-feldolgozásaira – egyformán jellemző, hogy egyik sem követi görcsösen a művet, aminek adaptációja. A menyasszony feketében volt esetében (a krimi, amiből a film készült, Truffaut kamaszkori olvasmány-élménye) a bűnügyi regény hősnője által bosszúból megölt négy férfinak semmi köze a vőlegény lelövéséhez, őt – ellentétben a filmmel, amelyben a gyilkosság nem szándékos – egykori gengsztertársai teszik el láb alól. De nem is ez a film újdonsága a regényhez képest, hanem a bosszúálló özvegy által nyíllal szíven lőtt szoknyabolond festő (Charles Denner) figurája: az epizód valójában A férfi, aki szerette a nőket (1977) előképe…

Truffaut-nak, mindent összevéve, az 1962-es Jules és Jim meg a Fahrenheit 451 (1966) a „legirodalmibb” adaptációja. Ami az elsőt illeti, rendező 1956-ban egy jobbparti könyvesbolt előtti ládában fedezte fel, a leárazott könyvek között, Henri-Pierre Roché Jules et Jim című művét, amely pár évvel korábban minden kritikai visszhang nélkül jelent meg a Gallimard kiadónál. Az életrajzi ihletésű regény – egy szerelmi háromszög története – teljesen elbűvöli Truffaut-t, aki cikket is ír róla, és több levelet vált az akkor már csaknem nyolcvanéves szerzővel. (A rendező írókhoz intézett levelei – köztük a Henri-Pierre Rochénak címzettek is – François Truffaut Correspondance avec des écrivains 1948-1984 címen 2022-ben jelentek meg a Gallimard kiadónál.) Truffaut-ban már a könyv első olvasásakor felmerül az adaptáció gondolata, sőt, a forgatókönyvbe is belevág, de kellő filmes tapasztalat híján egyelőre félreteszi az ötletet.

Amit, a Lőj a zongoristára kudarcos fogadtatása után, csak 1960 őszén vesz újra elő; ekkor már, a regénytől eltérően, nem a két férfi barátságára, hanem Catherine-nak a két férfi iránt érzett párhuzamos szerelmére hegyezi ki a történetet. A jelenetek mellett a kommentárok is fontos szerepet kapnak az átdolgozásban (jellemző, hogy az eredetileg 110 perces filmben csaknem15 perc a kommentár). Truffaut hosszú szemelvényeket illeszt a dialógusba vagy a filmet kísérő kommentárba, de még az általa kitalált jelenetekben (ilyen például a film eleje) is hű marad a regény szellemiségéhez, költői hangulatához. Sőt, a Jim figuráját játszó színész, Henri Serre még hasonlít is Henri-Pierre Rochéra. A film varázsa elválaszthatatlan Jeanne Moreau/Catherine egyszerű és spontán játékától. Mintha a lényegre lecsupaszított cselekmény valami időtlen térben játszódna, Truffaut egészen a befejezésig fenn tudja tartani a melodráma és az erkölcsi tisztaság, az üdeség és a komolyság, a nevetés meg a szomorúság, a reális és irreális törékeny egyensúlyát.

Truffaut-nak Henri-Pierre Roché másik regényével már nem volt ekkora szerencséje. A rendező tíz évvel a Jules és Jim sikere után 1972-ben tér vissza kedvenc írója regényvilágába. Az ugyancsak a Gallimard által 1955-ben közreadott A két angol lány és a kontinens cselekménye, akárcsak a Jules és Jim, szintén a századelőn játszódik. Jellemző Truffaut módszerére, hogy adaptáció közben nem marad meg a regény keretei között, a jeleneteket meg a dialógusokat az író kiadatlan naplójából kölcsönzött ötletekkel és idézetekkel gazdagítja. A napló hatása még A férfi, aki szerette a nőket egyik (a gépírónővel kapcsolatos) epizódján is érződik. Vagyis amennyire életrajzi ihletésű a volt regény Henri-Pierre Rochénak, annyira életrajzi ihletésű a film a rendezőnek. A történet egy kicsit a Jules és Jim cselekményének fordítottja: két angol lány lesz szerelmes ugyanabba az általuk Kontinensnek hívott francia férfiba. Truffaut ugyanis a hetvenes évek elején (miután Catherine Deneuve szakít vele) mély válságba kerül, három hónapot tölt egy idegklinikán, míg végül össze nem szedi magát. A forgatás lehetősége egyben segítség, mentőöv is, hogy újra talpra álljon.

Nem csoda, hogy a film is tele szenvedéllyel, gyötrődéssel, fájdalommal, ahogyan az is ott van a film hátterében, hogy ő maga is szerelmes volt két lánytestvérbe, először, az 1964-es Bársonyos bőr után, az autóbalesetben elhunyt Françoise Dorléacba, majd A Mississipi szirénje (1969) után Françoise nővérébe, Catherine Deneuve-be. Nyilván a képen kívüli hang is azért azonos az övével, hogy ezzel is jelezze, hogy a cselekményt mennyire sajátjának érzi. Truffaut a forgatás befejezése után váltig meg van győződve, legszebb filmje került dobozba. A kritikai fogadtatás azonban langyos, Truffaut egy időre le is állítja a forgalmazást, hogy jó negyedórányit kivágjon a filmből. Hiába, az így is a rendező legkeserűbb kudarca. Pedig sokkal többet érdemelt volna. Hála Néstor Almendros operatőri munkájának, hála a kifogástalan színészi játéknak meg az érzelmi hitelességnek A két angol lány és a kontinens egyik legmegkapóbb alkotása a Truffaut- életműnek.

Ami az 1966-os Fahrenheit 451-et illeti, Truffaut először 1960-ban hall Ray Bradbury regényéről; a rendező Jean-Pierre Melville vacsoravendége, amikor producer barátja, a nagy mesélő hírében álló Raoul Lévy beszámol legújabb olvasmányélményéről. Truffaut tátott szájjal hallgatja. Igaz, hogy különösebben nem lelkesedik a sci-fi műfajáért, viszont nagy könyvgyűjtő, és órákat tölt a könyvesboltokban. De két év is eltelik, mire Truffaut-nak sikerül megszereznie a jogokat, majd újabb két év, míg Jean-Pierre Richard segítségével elkészül a forgatókönyvvel. Bár az író rokonszenvez a rendezővel, Truffaut-nak nem kis erőfeszítésébe került, hogy elfogadtassa Bradburyvel az átdolgozással kapcsolatos filmes elképzeléseit.

A rendező ugyanis, ellentétben az íróval, korántsem futurista látomást akart megjeleníteni a mozivásznon; az ő szemében a film (és ezt 1967-ben a Fahrenheit 451 hazai forgalmazói is félreértették) sokkal inkább kiállás az olvasás szabadsága mellett és tiltakozás a cenzúra ellen. (Aligha véletlen, hogy a francia hatóságok pont a film forgatásának évében tiltják be Jacques Rivette Az apáca című produkcióját.) „A könyv-cenzúra – mondja a rendező a filmmel kapcsolatos egyik interjújában – sokkal időszerűbb a sci-fi témájánál. Ma szinte naponta éghetnek könyveket szerte a világban, és a regény azért keltette fel az érdeklődésemet, mert a lehető legélesebben veti fel a cenzúra problémáját.” Truffaut a regényben az utolsó fejezeteket becsülte legtöbbre. Azt, amikor néhány „könyv-ember”, nők és férfiak, a társadalomból való kivonulással reagálnak a piromániás tűzoltók esztelen könyvégetésére, és mindegyikük betéve megtanul egy szabadon választott könyvet, amivel azonosul. „Ilyen helyzetben magam is «könyv-ember» lennék – tette hozzá a rendező ugyanabban az interjúban –, nevezetesen Jacques Audiberti Marie Dubois című regénye.”

Az irodalmi adaptációk főleg a rendező életútjának első felére jellemzők. Később, és elhatározásába az ismertségével párhuzamosan növekedő jogdíj is jócskán belejátszott, óvatosabb az átdolgozásokkal. Ahogyan 1960. május 13-án René-Jean Clot-hoz intézett levelében írja (a levelet az említett kötetből idézem): „az én szememben erkölcsileg elfogadhatatlan ahogy a filmművészet kifosztja az irodalmat. […] A mozinak saját lábára kéne állnia, és ki kéne találnia tulajdon témáit”.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 34-36. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15629

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -