KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/szeptember
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: William S. Burroughs 1914–1991

• Csejdy András: Nincs pardon Marco Ferreri
• N. N.: Marco Ferreri
• Ardai Zoltán: Latin-európai psycho Ismét a Dillingerről
• Fekete Ibolya: Egy bizonyos idegállapot Délkelet-európai filmhét
• Makai József: Turbópartizánok A szép falvak szépen égnek
• Bori Erzsébet: Birodalmi lépegetők Új orosz filmek
• Horváth Antal Balázs: A magány mozaikképei Atom Egoyan
• N. N.: Atom Egoyan
• Kömlődi Ferenc: Virtuális szeretők Exotica
• Upor László: Toll a füledbe Orton, a botrányos életű zseni
KRITIKA
• Molnár Gál Péter: Woody Allen barna pulóverben Hatalmas Aphrodite
• Fáy Miklós: A klarinétos Woody-zene
• Bóna László: Az eltűnt idő lábnyomában Elveszett világok
• Asbóth Emil: A testrabló Kockázatos játék
• Hirsch Tibor: Vakvágányon Retúr
• Turcsányi Sándor: Reservoir Girls Fülledtség
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Cigányok ideje
• Bori Erzsébet: Batman és Robin
• Turcsányi Sándor: Kolja
• Ardai Zoltán: A selyem sikolya
• Kovács Kristóf: Sötét zsaruk
• Tamás Amaryllis: Nekem 8
• Harmat György: Féktelenül 2.
• Speier Dávid: Menekülés Los Angelesből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Retúr

Vakvágányon

Hirsch Tibor

Ma színésznek kisnyugdíjast játszani jutalomjáték. Road movie magyar módra Palásthy György komédiájában.

 

Színész, a közönség kedvence, ha amerikai – akkor fiatal. Színész, a közönség kedvence, ha magyar – akkor öreg. Öreg, mondjuk, mint maga a színészet. Ha nem is háromezer éves, de túl van a hetvenen. A nyugdíjas kor minálunk a nagy színész természetes kora. Ehhez az egyezményes greenwich-i színész-időhöz viszonyíthatók a többiek. Ehhez a nagy színészi alapállapothoz mérendők a fiatal színésznők, akik már nem is fiatalok, a nagyon- de másképpen tehetségesek, akik például írnak és rendeznek, akiknek arca ismert, és mégis éppen azok keverik össze őket egymással, akik valaha színésznőképeket gyűjtöttek. Ezekhez az öreg bálványokhoz mérendők a középkorú férfi-színészek is, szintén nem akárkik, mindazonáltal ma már üzletemberek, ön-menedzserek, és elhúznák a szájukat – ahogy a bankokat hirdető óriás posztereken teszik – már a „magyar bálvány” abszurd jelzős-összetétel hallatán is.

A Nagy Színész Kisnyugdíjasnak való.

Ez volna Palásthy György filmjében a produceri lelemény, meg persze a fordítottja, hogy tudniillik, a Nagy Színésznek is való a Kisnyugdíjas. Szerepként és ihletadó lelkiállapotként.

Mert a Nagy Színésznek, elismert nagysága ellenére is, éppen elég kisnyugdíjas-sérelme van. Ahogy a Kisnyugdíjas, ő is megöregedett. Ezen felül, ahogy a kisnyugdíjas, őt is képmutató fiatalság csapja be naponta: hízelegnek neki, mint lakástulajdonos aggastyánnak az eltartási szerződés aláírása előtt, ünneplik, mint öreg szakit a vállalati búcsúztatón, régi szép filmjeinek jogaiért versengenek, televíziós vállalkozások épülnek rá – de őt magát már kihagyják a buliból, nem ő alapít színházat, nem ő gründol filmstúdiót, tőke és poétika csupán díszelnöknek és fővédnöknek hívja, nem emelheti fel kedvére a telefont, hogy miniszterrel, főtitkárhelyettessel eszmét cseréljen a magyar kultúra helyzetéről, nem mintha már nem volna véleménye, dohogni valója, de erre csak nyugdíjasok olvasta múlt rendszerből való képes magazinok riporterei kíváncsiak. A mostani miniszter amúgy unokája lehetne – és a Nagy Színész és Kisnyugdíjas fájdalmasan komolyan veszi a generációs szakadékot, éppen olyan komolyan, mint a miniszter kortársai, amikor nagyon régen az ő nemzedéke bosszantására először növesztettek hosszú hajat.

Ma Nagy Színésznek Kisnyugdíjast játszani jutalomjáték. Jó szerep, amit persze jól kell megírni.

A Retúr a forgatókönyvvázlat mélységéig meg is van írva. Ez az a szinopszisfajta, amit egyetlen oldalra firkantva, filmtervként láttamoztatva, lehet előre dicsérni. Tényleg hibátlan. jó az ötlet: a nyugdíjas-állapotra vonatkoztatva válóban használható hasonlat az ingyen-vonatút, úti cél nélkül, türelmetlen, néha ellenséges vasúti személyzettel. Utazás – ami természete szerint semmittevés, pénzt értéke van, beleérzendő a vendéglátás gesztusa, de a fogsággal rokon megaláztatás is. Az öreg utas szemszögéből önként választott állapot és mégis kényszer: juttatás, amit szégyenkezve fogad el, és parazita voltára emlékezve használ ki, a törvény betűjére hivatkozva. Ugyanígy fogadja el az ember magát az öregséget is kétes privilégiumaival, a semmittevés jogával, amit a másik oldal, a fiatalok világa szintén egyszerre önként és kényszerből biztosít, ugyancsak a törvény betűje szerint, álságosan, nem jó szívvel. A vonatozó aggastyán szimbolikájában a hajléktalanság motívuma szívbemarkoló napi aktualitásán túl maga is jelképárnyaló jelentőséget hordoz: a nyugdíjas lakással bírván is társadalmi hajléktalan, mert aki dolgozik, az helyben él, az számontartható és számonkérhető, annak élete nem utazás, se nem retúr, se nem a végső. Aki öreg, az viszont lakva is úton van, máris földönfutó, avagy nagy útra készül.

Morbid párhuzam: a mobile-home táborok közt vándorló óriáslakókocsis amerikai nyugdíjas ugyanígy különböztetendő meg az ottani kenyérkeresőtől. Csak míg ott az öregség valóságosan tesz szabaddá, és a munkával nehezített fiatalság köt röghöz, addig itt a vonat a mozgó kényszerlakhely, mely a dolgozó helybenlakók által kiközösített munkaképtelen néppel járja útját két végállomás között...

Ilyen lenne a film, ha jó lenne. Éjjeli menedékhely a síneken, sokféle hús-vér emberrel, sokkal többel, mint ebben a változatban. Abban a filmben – Gorkij után szabadon – elképzelhető sorsa volna a rosszindulatú kalauznak, a zenész cigánycsaládnak, az elcsent unoka szüleinek. Volna ezen felül valóságos szóban avagy képben megelevenített élete az emlékező öregeknek. Benne erényekkel, de bűnökkel is. Végső nyomorukban ezáltal a végzet ujját sejtenénk, a kegyetlen útjain mégis követhető, tanulságos végzetét, ha mindjárt a sajátunkét is – előre.

A jó filmben a jó forgatókönyv-váz jó részletekkel volna cizellálva, mindenekelőtt olyan kisnyugdíjas dialógusokkal, melyek a nagy színész mindent hitelesítő rutinja nélkül is hihetően hangzanának. Öreg Kossuth-díjasainknak nem kellene „őszidő” olvasólevél-idézetekkel felelgetni egymásnak.

És mégis: találjunk mentséget ennek a filmnek.

Mármint annak, ami elkészült.

Ehhez bizony vissza kell térni a produceri szándékhoz. Onnan nézve ugyanis a végeredmény egy kamerába mondott, kiáltvány-ízű monológokkal megerősített militáns mozi. Amennyiben a fizetőképes hajlott korúak nézői tömeggé szervezhetők, ez a film biztos közönségsiker, ha pedig harcos szabadcsapatba gyűjthetők, non-profit alapon, akkor politikai tett. Erre is, arra is van esély. Mindenekelőtt annak alapján, amivel kezdtük. A Kisnyugdíjas megbecsüli a Nagy Színészt. Játékának értékeléséhez neki van igazán szeme, ő őrzi spárgával átkötve a Film–Színház–Muzsika évfolyamait, a legidősebbek még Színházi Élet-példányokat is, ő meséli a végső vonatozás közben szép mozi-emlékeit. A Kisnyugdíjas tud még magyar mód, magyar színészt sztárolni. Gúny nélkül: neki, és csak neki érdemes nagyot alakítani. Ez volna hát a mentség. Az, hogy a Retúr talán az „experience-film” második magyar variánsaként él majd meg. Azért másodikként, mert harcos női film már több is született.

A nemzetiségi-, a mozgássérült-, a leányanya-, a menekült-, a homoszexuális- stb. experience-darabok Európának ebben a csücskében még hátravannak. Azokra, ha itt lesznek, valószínűleg jobban kell majd gyanakodni.

A kisnyugdíjas-hajléktalanok viszont csak hadd ébredjenek öntudatra. Legyen filmjükkel szemben elnéző fiatal és középkorú néző, ahogy egyébként is udvarias elnézés illeti meg őket, a nemzedék-társ pedig, ahogy mozgósító manifesztumok hallgatása után illik, szorítsa kezét ökölbe bátran. Joga van hozzá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1580