KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/szeptember
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: William S. Burroughs 1914–1991

• Csejdy András: Nincs pardon Marco Ferreri
• N. N.: Marco Ferreri
• Ardai Zoltán: Latin-európai psycho Ismét a Dillingerről
• Fekete Ibolya: Egy bizonyos idegállapot Délkelet-európai filmhét
• Makai József: Turbópartizánok A szép falvak szépen égnek
• Bori Erzsébet: Birodalmi lépegetők Új orosz filmek
• Horváth Antal Balázs: A magány mozaikképei Atom Egoyan
• N. N.: Atom Egoyan
• Kömlődi Ferenc: Virtuális szeretők Exotica
• Upor László: Toll a füledbe Orton, a botrányos életű zseni
KRITIKA
• Molnár Gál Péter: Woody Allen barna pulóverben Hatalmas Aphrodite
• Fáy Miklós: A klarinétos Woody-zene
• Bóna László: Az eltűnt idő lábnyomában Elveszett világok
• Asbóth Emil: A testrabló Kockázatos játék
• Hirsch Tibor: Vakvágányon Retúr
• Turcsányi Sándor: Reservoir Girls Fülledtség
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Cigányok ideje
• Bori Erzsébet: Batman és Robin
• Turcsányi Sándor: Kolja
• Ardai Zoltán: A selyem sikolya
• Kovács Kristóf: Sötét zsaruk
• Tamás Amaryllis: Nekem 8
• Harmat György: Féktelenül 2.
• Speier Dávid: Menekülés Los Angelesből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Cigányok ideje

Bori Erzsébet

 

Emir Kusturica szép hangzású nevét hamar megtanulta a világ. Még meg sem száradt a tinta a prágai FAMU-n szerzett diplomán, amikor az Emlékszel Dolly Bellre? megkapta a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt Velencében. Második filmje (A papa szolgálati útra ment) óta pedig bérelt helye van a cannes-i dicsőségtáblán, ha csak beteszi a lábát a városba, már szidolozzák is az Arany Pálmát. Mi sem maradtunk közömbösek Kusturica balkáni bájai iránt, papás filmje kivált megdobogtatta a hazai szíveket, személyi kultusz gyerekszemmel, bosnyák-jugó couleur locale-lal, kicsi humor, kicsi szürrealizmus, mindez 1984-ben, nekünk legyen mondva. Majd jött az Arizonai álmodozók, amit fanyalgás fogadott, meg az se tetszett, hogy Kusturica Amerikában lébecol, amikor Szarajevóban kéne éheznie; aztán visszatért az őshazába, csakhogy Miloąević Belgrádja még Hollywoodnál is szalonképtelenebb tartózkodási hely volt, az Undergrounddal (cannes-i nagydíj) pedig végképp elásta magát nálunk.

Az Undergroundban is elsöprő erővel mutatta meg magát Kusturica zabolátlan tehetsége, de a nagyszabású filmet ígérő kezdet után kicsúszott a markából az anyag, úgy járt, mint aki túl sok élesztőt tett a tésztába, csinos kalács helyett valami formátlan pöfeteg, ragacsos, eleven, egyre dagadó tömeg kelt ki a vájdlingból. A balkáni paradigmát mindenesetre nem sikerült megfilmesíteni. Szerényebbnek kellett volna lennie, alkalmasint. De most, ha megkésve is, itt van a Cigányok ideje, amely sokkal jobban illik Kusturica újromantikus kamerájához, mint a ködgomolyos történelmi-politikai parabolák.

Szürreális, groteszk és bohózati elemekkel habosra kavart vad balkáni mese a Cigányok ideje, hősei jugoszláv, vagyis szerb, szlovén és bosnyák romák, akik a többségi civilizáció határán felhúzott, összegányolt cigánytelepen élik a maguk öntörvényű életét. Ebben a meseországban nem létezik faji diszkrimináció, nincsenek se gyárak, se földek, ahol robotra fognák őket, hírből sem ismerik a szociális hálót, igaz, cigányverni se jön sem a szocialista, sem a demokratikus, de még az el nem kötelezett rendőrség sem. Élnek, mint az ég madarai, mezők liliomai, nem keverednek a rovarok és rágcsálók rendjével, csak néha vetnek egy-egy közönyös tekintetet odafentről, a szabadság magaslati birodalmából a mezítlábuk alatt elterülő nagyvárosra.

Kusturica ugyanebből a magaslati állásból nézi le a valószerűséget, a pepecs részleteket, szabadon garázdálkodva téren és időn, útlevél nélkül lépve át a határokat. Nem ismer félelmet és törvényt, házakat emel a levegőbe, Boszniából hajón megy Milánóba, kese hajú, fehér bőrű színészekre oszt romaszerepet. (A főhősről, Perhalról még odalöki, hogy szlovén volt az apja” de arra már szót sem veszteget, hogyan lett cigány a szép Sinolićka Trpkovából.) Végigrabolja, -fosztogatja a fél filmművészetet, csehektől a franciákig, de Sicától Felliniig, de legfőképp a jugoszláv film betemetett kincsesházából lopkod. Még csak nem is titkolja: a Cigányok idejében nyíltszíni utalás hangzik el a nevezetes Őrangyalra, amelyet alig két évvel Kusturica előtt forgatott Goran Paskaljević az Olaszországba csempészett, és ott koldusnak, zsebtolvajnak kiképzett romagyerekekről.

De lépjünk vissza még húsz évet az időben, és vegyük Aleksandar Petrović klasszikus darabját. Kusturica lényegében a Találkoztam boldog cigányokkal is valóságba ágyazott, etnográfiailag hiteles roma életképét formálta újra a maga vadregényes képére és a posztmodern melodráma kívánalmai szerint. Szintúgy 1967-ben készült a jugoszláv fekete film egyik iskoladarabja, a Mikor halott és fehér leszek. Kusturicától mi sem állhat távolabb, mint ®ivojin Pavlović kegyetlen látlelete, de egy motívumot azért innen is elemelt. Perhan véres – és látványos – bosszút áll Ahmeden, akit a Kusturica büntetőtörvénykönyve szerinti legsúlyosabb vétek nyom: becsapta, elárulta az övéit. A lakodalmát ülő családfő nyakába villát röpít Perhal telekinetikus ereje, de Ahmed gaz öccse még ennél is csúnyábbul végzi: a budin pusztul el nyomorultul, letolt gatyával. Ezt a kasztrálással felérő, gonosz halálnemet Pavlović mérte ki filmje antihősére.

És ha már Ahmednél tartunk: a helyi keresztapa, a bosnyák-roma maffiózó szerepében ki más lép elénk, mint montenegrói emberünk, Bora Todorović? Táskás a szeme, ráncos a képe, ahány év, annyi kiló rakódott rá azóta, hogy fehér betétes, hegyesorrú cipőben, farzsebből kiálló stílfésűvel megjelent nekünk Stockholm repülőterén. Amúgy mit sem változott, maradt nagy büdös balkáni mácsó, paternalista bűnszövetkezeti elnök, ki észak helyett most egy déli nagyvárosban vezeti atyai szigorral a kurvákból, zsebesekből, gyerekkoldusokból szervezett családi vállalkozást.

Számosak hát az előképek, a Cigányok idejét mégis annak a mozgóképnek kell mondanunk, amelyben Kusturica megtalálta a saját hangját. Ezt a rikoltó, sokszínű, felhangos-glisszandós zenét keresi azóta is, ami nem egyszerűen a film – autentikus roma dalokból összeállított – zenéje, hanem maga a film.

Cigányok ideje... E talányos cím értelmét keresve Eliadénál kötünk ki, ő írt arról a másik, megszentelt időről, a legendák s mítoszok idejéről. Ebbe a mitikus folyóba merül, merít bele Emir Kusturica cigány románca, amely annyira szép, hogy mindent megbocsátunk neki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1582