KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Molnár Gál Péter: Katherine Hepburn (1907-2003)

• Takács Ferenc: Az újbeszéltől a reality show-ig George Orwell és a film
• Varró Attila: Hitlergyőz Náci disztópiák
• Kolozsi László: Hivatali apokalipszis Kultuszmozi: Brazil
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Talált bűn Beszélgetés Janisch Attilával
• Muhi Klára: Képfaragók kalandjai Operatőr kerekasztal

• Fekete Ibolya: Mamma Kuba Kubai filmek
• Kriston László: Don Quijote Kubában Beszélgetés Oliver Stone-nal
• Epres Tamás: Betiltott forradalom Soy Cuba
• Tanner Gábor: Afro-brazil misztika Glauber Rocha
• Mátyás Péter: A Vakond Árnykép: Alejandro Jodorowsky
• Nánay Bence: A legújabb hullám Argentin filmek
• Szilágyi Ákos: Szovjet Hollywood Sztálin mozija (2. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója II.
KÖNYV
• Forgách András: Előhívatlanul Kubrick könyvek
DVD
• Pápai Zsolt: Paradoxonok mozija John Boorman: Zardoz
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Fecsegés-fúga Rengeteg
• Báron György: Álmodozások sora Boldog születésnapot!
• Zoltán Gábor: Jött öt Jött egy busz
• Ágfalvi Attila: Sekély mélység A boldogság színe
• Nevelős Zoltán: Újabb jelenések a sötétségről Apokalipszis most – rendezői változat
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Esküvő monszun idején
• Vincze Teréz: Magdalena nővérek
• Köves Gábor: Pokolba a szerelmmel
• Hungler Tímea: Az igazság órája
• Csillag Márton: Terminator 3.
• Vaskó Péter: A Karib-tenger kalózai
• Varró Attila: Sporttolvajok
• Herpai Gergely: Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője
• Varró Attila: Túl van a család
• Varró Attila: Segítség, hal lettem!

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jött egy busz

Jött öt

Zoltán Gábor

Schilling Árpád, Török Ferenc, Pálfi György, Bodó Viktor és Mundruczó Kornél: fiatalok rendezők buszra szálltak. Szkeccsfilm öt rövid megállóval.

 

Schilling csinálta a Krétakör Színházat valamint a Nexxt című filmet. Török csinálta a Moszkva teret. Pálfi csinálta a Hukklét. Bodó szerepelt, például a Nexxt-ben, sikeresen debütált színházi rendezőként, létrehozta a Magma Társaságot. Mundruczó nevét a filmszemlék lelkes publikuma előbb kezdte áhítattal mormolni, mint rendesen kimondani megtanulta volna. Vitathatatlan, hogy mind az öten megcsinálták a nevüket. A nevüket és az imidzsüket.

Vagy nem is csak ők csinálták meg, hanem a közönség, a filmbarátok, a kritikusok, a korszellem? Kellett már valami könnyedség – ami korábban volt, mind olyan nehézkes. Kellett már valami erő – ami korábban volt, mind olyan vértelen. Kellett már egy kis életrevalóság – nagyon elég volt már a töketlenekből, akik csak keseregtek, de nem csináltak filmet. Kellett már egy kis szerencse – nagyon elég volt már a szerencsétlenekből, a szerencsétlenkedésből.

Mindazonáltal téved, aki csak efféle igények beteljesítőit látja az új hullám rendezőiben. Külön elemzést tudnék írni például a Moszkva tér szemléletmódjáról, összevetve azt bizonyos korábbi magyar generációs filmekével. Hogy szemben a magát nagynak tituláló generáció termékeivel, milyen kevéssé apologetikus és érzelgős ez a film, mondhatnám: tiszta. Meg arról is értekezhetnék, hogy aki Török Moszkva terét figyelmesen végignézi, máris jobban érti annak a nemzedéknek a gondolkodásmódját, mely a rendszerváltás után járt egyetemre, érett felnőtté.

Szívesen írnék a Hukkle világszemléletéről, a dramaturgiájáról. Pálfi úgy tudott a természetről és a falusi emberek életéről beszélni, hogy közben mindvégig tökéletesen, de magától értetődő egyszerűséggel mellőzte a különféle terméketlen „bio”, „natúr”, nemzeti, népi diskurzusokat. Hogy miközben elkerülte az érzelmi hatáskeltés jól bejáratott eszközeit, és alapjában véve derűs közönnyel szemlélődött, mégis föl tudta ébreszteni a nézőben a kíváncsiságot, az együttérzést, az aggodalmat. És arról, hogy miután egy teljes filmen keresztül nem beszéltette szereplőit, végül csakugyan olyan helyzetbe tudta hozni némelyiküket, hogy csendjük mögött pontosan érzékelhetővé lettek érzéseik, gondolataik, és bizonyos, hogy akármilyen szavakat mondanának ki, azok gyöngébbek, érdektelenebbek lennének, mint a hallgatásuk.

 

*

 

De most nem a korábbi filmekről van szó. Az öt fiatal rendező lehetőséget kapott arra, hogy elkészítsen egy-egy rövidfilmet, melyeket egy közös motívum fűz össze. Ez a motívum a kék budapesti busz. Összefűzés végett készült még egy animációs film is, szintén buszos tematikájú, és az egyes darabok előtt-után láthatók részletei. Igor Lazin munkája semelyik játékfilmes epizódhoz se kapcsolódik inkább mint akármelyik másikhoz, viszont föltűnik kockáin az ősz mester, Jancsó csúfondárosan nevető arca. Föltehetőleg akadnak nézők, akiket ez a jelenlét, ez a gesztus megajándékoz vagy legalábbis jókedvre hangol.

Mindazon epizódokban, melyekben a buszvezető megjelenik, ugyanaz a színész, Csuja Imre látható a volán mögött, ám ez nem jelenti azt, hogy lenne részről részre alakuló sorsa, jelleme – sok szerepe egyik rövidfilmben sincs. Viszont az látszik, hogy a színész valamennyire kétségtelenül megtanult buszt vezetni, és élvezi.

Nyilvánvalóan abból a célból, hogy az öt film ne nagyon váljék el egymástól, az epizódokat nem látták el eleje-vége főcímekkel. A beavatatlanok csak az összes rész megnézése után ismerhetik meg a szereplők és közreműködők listáját, valamint azt is, hogy az egyes epizódokat ki rendezte, mi a címük. Ez, azt hiszem, azoknak a nézőknek a legkedvezőbb, akik annyiban mégis beavatottnak tekinthetők már, hogy látták az ötök korábbi munkáit, de nincsenek értesülve afelől, hogy a Jött egy buszban mi a sorrend: ők fölkészülten de szabadon találgathatnak az ismert vagy ismertnek vélt stílusjegyek alapján.

Itt viszont aligha tehetek mást, mint hogy névvel és címmel jelölve veszem sorra a rövidfilmeket.

Az első Schillingé, No Comment címmel. Ez a rövidfilm alighanem a legrövidebb mind közül. Nincsenek benne dialógusok. Egy fickó van benne, akinek a film első felében rossz, a másodikban jó dolga van. Rossz, mert nagyon esik rá az eső, és nem jön a busza, és amikor megjön, nem lehet rá fölszállni, mert a közlekedési eszközön buli van, és a bulizók mindegyik ajtónál útját állják. Jó, mert tengerben ölelkezhet egy jó testű és készséges nővel. A fickó egyik állapotból a másikba a zene, pontosabban egy kis fülhallgatós készülék jóvoltából jut el. Már a buszon való bulizás is irreális, mondjuk álomszerű némileg, a tengeri ölelkezés pedig egyértelműen vízió. Talán egy kissé ironikusan ábrázolt álomkép, erre utalnak az eltérített színek. Nem reális testi küzdelem, inkább megkoreografáltnak hat a buszról való leszorítás, és még inkább az ölelkezés – ezt ki-ki tetszése, ízlése szerint láthatja hibának vagy erénynek. A nő szerepében az ünnepelt magyar pornószínésznő, Michelle Wild látható. Átlagos férfi ilyen becses személy közelébe nem nagyon juthat, ez afféle ábránd marad csak a való életben. Schilling Árpád a röpke etűd készítése által elérte, hogy Michelle Wild közelében lehessen, a tetejében még a tengerhez is eljusson, ilyen értelemben a No Comment című művet sikeresnek lehet tekinteni.

A második film Töröké, Cipők címmel. Ez az etűd se dialógusokra épül, a történet a lábakon nyugszik, vagy a lábak viszik előre. Ha jól számolom, három pár női és egy pár férfiláb áll itt elénk főszereplőként különféle lábbelikben, harisnyásan vagy csupaszon. A helyszín a Baross tér és környéke, az aluljáró, egy cipőbolt, egy szálloda. A busz a szereplők közül kettőt hoz erre a helyszínre. A női lábbelik tulajdonosai a következők: egy középkorú nő, aki a pályaudvar felől érkezik, bőrönddel; egy cipőbolti eladó; egy szállodai takarítónő. Az elsőnek kitörik a cipősarka, emiatt mezítláb kell járnia, és új lábbelit kell vásárolnia, történetesen a második nő üzletében, akinek viszont a szandálpánt föltörte a lábát, és kinagyítva megnézhetjük, amint a lány egy tűvel kiszúrja, lecsapolja a vízhólyagot. A takarítónő lába pedig olyan hatást gyakorol egy alpinista technikával dolgozó ablakpucoló munkásra, hogy az lezuhan, és meghal. Az élet, legalábbis ami a három lányt, a cipőiket meg a buszt illeti, megy tovább. Az ötlet működik: egy rövidfilmben cipőkre és lábakra koncentrálva csakugyan el lehet mondani egy rövid történetet. A könnyedség is megvan, rendben van, de mintha az a tudás, melyet Török eddig begyűjtött a cipőkről és a lábakról, a bolti eladókról és a szállodai takarítónőkről, a vonattal a Keletibe érkező középkorú nőkről valamint az alpinista ablakpucolókról éppen csak hogy elég lenne egy ilyen etűdhöz.

Figyelemreméltó, hogy míg az És jött egy busz első két darabjaként Schilling és Török szöveg nélküli rövidfilmeket készített, éppen Pálfi, aki a Hukklét, az egész estés szöveg nélküli filmet jegyzi, ezúttal „rendes” színészekkel és dialógusokkal dolgozik, sőt, még külső narrátort is használ. Bár végül is nem gondolja komolyan: a Táltosember vs. Ikarus paródia. Pálfi és forgatókönyvíró munkatársa, Ruttkay Zsófia kedélyesen játszanak rá a mítoszok csodalényeit, örökéletű hőseit a mai, nagyvárosi környezettel összehozó filmek zsánerére. Viszont iróniájuk általánosabb és gátlástalanabb annál, hogy megállna a szokásos amerikaifilm-kifigurázásnál. Ikarus, aki tudvalevően eredetileg nem busz, hanem a görög mitológia egyik példás alakja, itt nemcsak negatív figurává válik, de még el is bukik a Táltosemberrel szemben. Harcuk színtere az éjszakai Budapest. Pálfiék csúfot űznek az emberiség fennkölt kultúrkincséből, a görög és az ősmagyar mitológiából, a mesére áhítozó publikumból. A budapesti ember viszont, és mindenki, aki valamelyest kedveli a várost, örömmel fedezheti fel a többé-kevésbé ismerős házakat, melyeknek tetején a Táltosember kuksol és a várost vigyázza, a garázst, melyekben az életre kelő, szörnnyé váló buszok laknak. Pohárnok Gergely képei meglepőek, izgalmasak: remek a garázs világítása, a fényképezése. Felhívja a figyelmet a valóságos építmény szépségére, és ügyesen használja azt díszletként. Emlékezetes – azt hiszem, az egész film kiemelkedő pontja –, ahogyan az egyik szereplőnek egy szerelőaknában, a busz alatti történő mozgását osztott képmezőben, egyszerre két síkban elmozdulva szemlélheti a néző.

Bodó tűzte maga elé a legnehezebben elérhető célt: egy központi figurát követve bemutatni egy kis budapesti teret. Negyedóra, ez rövidfilmjének címe, és negyedórányi életet, történést akart vászonra vinni. A központi alak, akit Gazsó György formál meg, egy őrült tudós. Csodálatos elme, mert mindent tud az erkélye alatt elterülő tér emberi és állati népességének viselkedéséről, és szerény mértékben ugyan, de hasznosítani is képes ezt a tudást. Szánalmas, mert miközben emberfeletti összpontosítással vizsgálja környezetét, arra mégsem jut figyelme, hogy észrevegye, amint kirabolják. Mindennek, azt hiszem, az volna a célja, hogy megnevettesse a közönséget, ám ehhez a Negyedóra túl kapkodó és rideg: nincs levegője.

Végül Mundruczó alkotása következik, A 78-as Szent Johannája. Arról van szó, hogy a busz, mely eddig a városban furikázott, az Erzsébet híd pesti hídfője közelében fölborul. Láthatjuk a szakavatott tűzoltók, mentők munkálkodását, majd követhetjük az egyik sebesült útját a roncsból a kórházig. Tóth Orsolya törékeny testét attraktív sebek borítják. De mielőtt kezdetét vehetné az életmentő műtét, az, aki orvost, ápolót alakított, egyszer csak elkezd rendezőt, statisztát játszani, a sérült akár meg is szabadulhatna festett, ragasztott sebeitől, csakhogy nem képes visszatérni a valóságba, úgy tűnik, a fikció fogva tartja. Azután a szereplők énekelni kezdenek, kezdetét veszi egy opera (zeneszerző: Tallér Zsófia, librettó: Harczos Bálint és Térey János), újabb és újabb fikciós rétegek jelennek meg, így például a pszichedelikus látomásé, Szent Johanna háborújáé, és végül, de nem utolsósorban a meghalásé. Sajnálatos, hogy a hősnő énekhangja olyan kevéssé jön össze a színésznő arcával, gesztusaival, és hogy a szövegből a többi szereplő esetében is csak alig valamit lehet érteni. Láthattunk már mozgóképen énekes-táncos meghalást – ez a mostani verzió bizonyosan nem a legemlékezetesebb.

Amint az egész szkeccsfilm se sikeredett igazán emlékezetesre.

Jött egy busz. Aztán elment.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2224