KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Molnár Gál Péter: Katherine Hepburn (1907-2003)

• Takács Ferenc: Az újbeszéltől a reality show-ig George Orwell és a film
• Varró Attila: Hitlergyőz Náci disztópiák
• Kolozsi László: Hivatali apokalipszis Kultuszmozi: Brazil
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Talált bűn Beszélgetés Janisch Attilával
• Muhi Klára: Képfaragók kalandjai Operatőr kerekasztal

• Fekete Ibolya: Mamma Kuba Kubai filmek
• Kriston László: Don Quijote Kubában Beszélgetés Oliver Stone-nal
• Epres Tamás: Betiltott forradalom Soy Cuba
• Tanner Gábor: Afro-brazil misztika Glauber Rocha
• Mátyás Péter: A Vakond Árnykép: Alejandro Jodorowsky
• Nánay Bence: A legújabb hullám Argentin filmek
• Szilágyi Ákos: Szovjet Hollywood Sztálin mozija (2. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója II.
KÖNYV
• Forgách András: Előhívatlanul Kubrick könyvek
DVD
• Pápai Zsolt: Paradoxonok mozija John Boorman: Zardoz
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Fecsegés-fúga Rengeteg
• Báron György: Álmodozások sora Boldog születésnapot!
• Zoltán Gábor: Jött öt Jött egy busz
• Ágfalvi Attila: Sekély mélység A boldogság színe
• Nevelős Zoltán: Újabb jelenések a sötétségről Apokalipszis most – rendezői változat
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Esküvő monszun idején
• Vincze Teréz: Magdalena nővérek
• Köves Gábor: Pokolba a szerelmmel
• Hungler Tímea: Az igazság órája
• Csillag Márton: Terminator 3.
• Vaskó Péter: A Karib-tenger kalózai
• Varró Attila: Sporttolvajok
• Herpai Gergely: Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője
• Varró Attila: Túl van a család
• Varró Attila: Segítség, hal lettem!

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Rengeteg

Fecsegés-fúga

Hirsch Tibor

Fliegauf Benedek filmjének zeneisége van. Bizarr és újmódi, eddig ismeretlen kategóriába sorolandó zene-szerűsége.

 

Fliegauf Benedek organikus természetességgel, már-már észrevétlenül váltott a kísérleti-rövidről egészestésre. Mai magyar fiatal rendezők körében nem így szokás: a váltás után akár rá sem kell ismernünk a zsengéit hátrahagyó ifjú mesterre: az első mozifilm rendesen törli az előzményeket.

Fliegauf szigorúan épít rájuk. Annyira épít, hogy első nagyfilmjét nézhették volna illetlenül egymás mögé ragasztott rövidfilm-sornak. Szerencséje volt, nem nézték. És mert a máskor oly felületes szemle-zsűrikben is leesett a tantusz, és nyilván megfogalmazódott rövidfilm-füzér és a füzéres szerkezetű nagyfilm közti nem éppen nüansznyi különbség – az ifjú rendező azóta is gyűjtheti a nagy fontosságú fesztiváldíjakat.

Az ítészek tehát fölismerték, mi az, aminek a Rengeteg nem tekinthető. Viszont nem könnyű megfogalmazni, akkor micsoda? Végül is tényleg van hét egybefűzött epizód. Ha akarom, van nyolc is, és lehet, hogy akarom. Akkor ugyanis az epizódok száma annyi volna, ahány betűből a „rengeteg” szó áll: amire csak ne mondja a rendező, hogy „gondolta a fene”.

A Rengeteg – a nyolc betű – pedig mégiscsak az, amibe ez az egész belefér. Tehát hét (avagy nyolc) vizuális egyszerűségével, gonddal szerkesztett, de egyben látvány-szegénységével tüntető epizód. Azután valamennyi epizódban beszélgetések az óriássá fényképezett emberi arcok, szemek és szájak között. Az epizódok határain pedig átkötés csakis töredék-képsorokkal. Továbbá elől-hátul egy-egy jelenetnyi keretjáték. A keret – mely amúgy nem több mint a film szereplőinek fölbukkanása a tisztára mosott aluljáróban, az egyetlen – illetve egyetlen megduplázott – cselekmény-fogódzó, amire annak kell figyelnie, aki a jelenetekből a maga fejében mesét kíván összekalapálni. Az aluljáró oszlopához ugyanis leraknak egy táskát, aztán a táskát a tömegben valaki fölveszi, és jó volna tudni, hogy a címzett viszi magával a túlvilágra, vagy szimpla táska-tolvaj csavargó a legközelebbi orgazdához. Nem mindegy, de természetesen nem tudjuk meg. Fliegauf hosszú-rövid darabja végén sokan állunk föl a székből jobb kedvvel, mint ahogy leültünk – ezért és csak ezért – higgyünk az első változatban. A túlvilágiban.

Filmet leginkább akkor szokás zenéből vett, zenére utaló metaforákkal körbedobálni, ha benne fölértékelhetjük a képet, és valamelyest leértékelhetjük a szót. Bizarr, és legalábbis a magyar filmhagyományban kutakodva, újmódi, eddig ismeretlen kategóriába sorolandó zene-szerűsége.

Zene benne téma és motívum, nagyszöveg, kisszöveg, szó és arc, mozgó szájak, ahogy a szavakat kiejtik.

Mert hogy nagy egységeket alkotnak benne először is az összefűzött beszélgetések. Ezeknek van külön-külön dramaturgiai szerkezete, van ismétlődő, és játékos kombinációkat pordukáló szereplőszerkezete, vannak köztük finom összekötő motívumok, és főleg vannak a témák. Szó szerint: beszélgetési témák. Köztük főtéma és melléktéma, ahogy kell, aztán a variánsok, ahogy alig fölismerhetőre áthangszerelve bukkannak föl újabb és még újabb dialógusokban.

Hogy ez szó szerint (ha már a szó ennyire fontos) miképpen működik? Például úgy, hogy van két lány. Az egyik szemrehányást tesz a másiknak. Egyetlen séma-gazdagító külön feltétel: a monológban szerepeljen egy férfi. Ez így nem több, mint színészi feladat, színészi helyzetgyakorlat. Helyzetként is, feladatként is üres héj, amit megtölthet majd az ezerszínű tartalom. Meg is tölti. De ettől függetlenül, mint helyzet és feladat, üres héjként is lehet itt tetszetős ornamens. Például úgy, hogy a filmmé rendezett jelenetsor első és utolsó szekvenciáiként, e két hasonló beszélgetés – ugyanannak variánsai – foglalják keretbe a többit. Két lány indítja a nyitó-beszélgetést, két másik lány a záró-beszélgetést: barátnő szemrehányást tesz a férfi miatt először, barátnő szemrehányást tesz férfi miatt utoljára. Amikor a szemrehányást teszi először, belopódzik a kompozícióba a halál. Pontosabban az önpusztítás. A film végi barátnős-helyzetben, ugyanígy, rend és ritmus szerint, kilopódzik belőle. Vagyis elhal, mint zenei motívum, miként a benzinkannás öngyilkosság durva sokkja ott az első barátnős jelenetben megadta a főtémát, mely, ahogy nagy zenei formákban illik, újra és újra emlékeztet a maga jelenlétére, hogy utoljára ugyanez az öngyilkosság méltóságos nirvánaként, a természetbe való finom belerothadás téma-variánsaként térjen vissza. Hiszen ennyi a befejezés: hogy megtudjuk, valaki, valahol egyszer föladott mindent, és az erdőt választotta. Valaki más, akit már látunk, utánamegy, és ott marad.

A halál-motívum persze nem csak keretez. Ott van a második szólamban, a harmadikban. A benzinkannás öngyilkos kutyája, mint mellék-téma, átvezet a „titokzatos lény” motívumon keresztül az óriás hal meséjéig, aki ugyancsak gyilkolt, és mivel ez a gondolat-futam időben tájékoztat róla, hogy mi valamennyien őbelőle, a gyilkos halból falatozunk, immár évek óta a kompkikötő kocsmájában: a nagy, emberevő halból – e lényeges körülményt nem feledve jutunk el a középső történet öngyilkos barátjáig.

Ez itt a közép. Mindennek a közepe. Innen finomodik kín és horror. Kutyából lesz „lény”, „lényből” nagyhal, nagyhalból szörnyeteg-nagymama (akinek történetét addigra már gondolatilag előkészíti a tisztátalan lelkű apa önmarcangoló monológja), viszont a nagymamát, a mese szerint, más megbékélt nyugdíjasokkal együtt már várja az erdei nirvána. Mert hogy ez az erdei eltűnés – e sorok írója legalábbis így érzi – van olyan vigasztaló, mint amikor egy klasszikus zenedarab bonyolult, sok-nekifutásos fináléja disszonancia nélkül visz el a karmester leintő pálcamozdulatig. És még ez után is jön egy refrén, a refrén refrénje, a végső esti tábortűz rövid képsora, ott a rengetegben, ahol mindenki szeret mindenkit, és a refrén refrénjének a refrénje, az aluljáró látványával, ahol az elhunytnak szánt, emlékekkel teli táskát mégiscsak fölveszik, Végső keretek és kadenciák.

Fontos megjegyezni, hogy mindez nem gondolatok logikája szerint épül föl így, nincs állítás először, bizonyítás másodszor, diszkusszió harmadszor-negyedszer az összefűzött epizódokban. Van helyette a motívumok zenéje. Nevezetesen a Rengetegnek ebben a kiemelt vetületében a halál-motívum zenéje. Mert persze van még bőségesen vetülete ennek a rengetegnek, attól rengeteg. Ha nem a halál-gondolat áll középen, akkor a sziget-gondolat, ahová át-, vagy ahonnan talán visszavisz a komp. Ha nem öngyilkosok története ez a dialógus-füzér, akkor pedig a „lényé”. A „lény”: gazdátlan kutya először, rögtön azután, a következő történetben, állat-ember-szellem-féle, amit úgy dobál körbe a film szám szerint második beszélgetése információ- és dezinformáció-szilánkokkal, hogy sejtéseink róla a magánimport-autó, műkincs-, vadászgörény-, zombi-, múmia-, papagáj- és közönséges rabszolganő- képzetek közt mozognak, sőt bukdácsolnak. Ezekhez a képzetekhez keresnénk a párbeszédben fogódzót, amelynek nem a logikája fontos, még csak nem is a logikátlansága – mondjuk, szürrealista stílusértéke, hanem megint csak a zenéje.

A lény-motívum pedig ott marad körülöttünk, a néző körül, akárcsak az öngyilkolás-motívum. Később például emlékeznünk illik rá egy sárpettyes, csámpázó meztelen láb, és egy korábban nyomatékkal említett meztelen női hát látványa alapján. Egy átkötés képei. A Rengetegben az átkötéseknek amúgy is fontos szerepük van: a jelenet-füzér általuk lesz filmmé, ahogy a tételek sora valóságos opusszá.

És még nem is ez, ami leginkább zene-hasonlatért kiált. Nem is téma, nem is motívum. Ami itt a nagy egységeket megelőzve, elsősorban muzsikát idéz, az maga a fecsegés.

A Rengetegben bezzeg tervezett a fecsegés! Mert hát mi a fecsegés? Fontos szavak ismétlései (valakinek mindig fontos), szórakoztató variánsokkal. A rögtönzött, vagy rögtönzésszerű gondolatismétlésnek itt ritmusa, dallama van.

Mindez persze nem magyarázat arra, miképpen lehet izgalmas egy film, melyben leginkább emberi arcokat látunk közelről, és a beszélő fejek még csak kerek történetet, álmot, mondatokban megformált esetet is ritkán mesélnek. Mert hogy inkább csak olyan szavak jönnek ki szájukon, melyeket a pillanat kíván meg, egy-egy természetellenesen kivágott vagy elvágott pillanat – mint amikor bizonyos televíziós kvízekben a vizuális fejtörő következik, hogy tudniillik következtetni kell a részből az egészre: kedves nézőink, most gombostű fejét látjuk-e nagyítva, vagy kikötői vastuskót kicsinyítve?

Ez a játék egy-egy epizód elején önmagában is szórakoztat, mint bizarr fölütés, de persze nem volna elég. Nem volna elég, ha nem tenne a kép kíváncsivá a képmezőt betöltő fejekre egyrészt, és a téma-zenére és szöveg-dallamra másrészt.

Ez utóbbira nem is egyszerűen kíváncsiak vagyunk. Miért volnánk kíváncsiak éppen a dolog velejére, ha egyszer a hosszú beszéd a maga repetitívitásával régi, okoskodó dokumentaristák túlfecsegett tétel-monológjait idézi? Viszont arra igenis kíváncsiak vagyunk, mitől révülünk arra, amit annak idején untunk. Hogy miképpen lesz a „Nem értem, hogy kerül ide ez a pasi!” megannyi improvizált változatából valóságos szövegdallam? Csakúgy, mint tucatnyi sörízű „bazmegből”, vagy egy történet pontosításának keserves szó-mágiájából, továbbá mindenféle unalmas kötőszavakból, egy-egy ötször ismételt élettársi szemrehányásból, egy-egy érdektelenül átfogalmazott fáradt érvelésből, hogy akkor menni kellene vagy maradni...? Menni kellene, de a néző marad. A szó-zene elkábítja. Csupa olyan párbeszéd, mely történet motorjaként gyenge hatásfokú, mozgóképes regölésként viszont, – ha már egyszer van ilyen, és ha itthon éppen Fliegauf Bence csinál neki szállást – csöppet sem érdektelen.

Szánalmas kísérlet egy kortárs szerzői mozidarabban az üzenetet keresni, azért azt nyilván megkérdezhetjük magunktól, ugyan mi más birtokában is jöttünk ki a moziból, mint ami már a bejáratnál is megvolt?

Válasz: ha csak zenére szervezett képsorokat láttunk volna, maradna a végén a zene. Ha emberi arcról szóló képköltészetet – maradna az arc és a hangulatok. Ha drámai pozíciók soraként néztük volna, amit néztünk, maradna a megsokszorozott drámaiság éles-erős lenyomata. Ha ezt civilek adják elő, ehhez jönne még a nyers dokumentum ereje.

A Rengeteg mindez, együtt. Utána egyszerre marad zene-emlék, marad dráma-emlék, líra- és dokumentum-emlék. Nem üzenet, csak a játék utórezgése, bizonyos ritmus, ami egy ideig bennünk dolgozik. És mert ennyi minden, nyomasztó. Mint koncert után, üres aggyal, tanulság-fogalmazások nélkül is tudjuk, sok volt. Érezzük a sokaság sokkját. Vagyis mégiscsak ott az üzenet. Hogy megérezzük a Rengeteget. Érezzük és megijedünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2226