KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tarkovszkij jövőképe

Szkifisztalker

Karátson Gábor

A sci-fi filmek feltételezhetően hamar avulnak. A Solaris és a Stalker maradandósága azonban egy titkos, benső moziban egyre bizonyosabb.

 

Van abban valami megnyugtató, ha művelt, okos emberek, meglepetésszerűen, egyszercsak szkifinek ejtik a rút sci-fi szót. Nem arra következtetek persze ebből, hogy ne ennénk olyan forrón a kását; a Földre mindenfelől leselkedő veszedelmeket a szkifi-ejtés el nem űzheti. A gyarlóság, a hajszál a levesben mégis arra vall, akármilyen lesz is megint a szép új világ, az sem lesz, hálisten, annyira perfekt.

Mit hoz a jövő?

A hopik, Benjamin Lee Whorf szerint, meg sem értik a kérdést. (Nem értették volna annakidején; mostanra, ki tudja, az angol nyelvvel együtt talán a kérdést is megtanulták.) Érdeklődésünkre a hopik ilyesvalamit válaszoltak volna:

– Amit ti jövőnek neveztek, valamiféle előrevetett múlt lehet; ti, úgy látszik, úgy éltek kétféle múlt közé beszorítva. Mintha a jövőben is ott volnának már készen a dolgok; azokat „hozza” felétek a jövő.

A hopi nyelv, ha jól értem Whorfot, nem ezeket a tér-idő relációkat fejezi ki. Language, Thought & Reality című könyve szerint a hopiban megváltozik a tér és eltűnik az idő, a statikus, háromdimenziós, végtelen tér és a kinetikus, egydimenziós, egyenletes-állandóan folyó idő: múlt, jelen és jövő. Helyettük a hopi megnyilvánultra és megnyilvánítóra osztja föl a világot. A megnyilvánultba tartozik a történelmi-fizikai univerzum, amelyben meg sem kísérelnek a hopik jelen és múlt közt különbséget tenni, s amelyből ki van zárva mindaz, amit mi jövőnek szoktunk nevezni. Mert az, a megnyilvánító, a reménység tartománya, tunátya, a hopiban nem főnév, hanem ige, lakhelye nemcsak az eljövendő dolgoknak, hanem minden megértésnek, gondolatiságnak, érzelemnek is. A reménység aktusa, mentális-kauzális aktivitás, amely állandóan ráerőlteti magát a megnyilvánult tartományra, beléhatol. A hopik ezt a rügyfakasztó aktivitást ismerik föl a növények növekedésében, a felhők formálódásában, az esőben, minden emberi törekvésben és legkivált az imában: a hopi közösség állandó, buzgó, reménykedő imádkozásában.

Nem „jövő” van, hanem tunátya; és minden lénynek, természeti képződménynek és dolognak van tunátya-tengelye; ezen kívül minden csak múlt-világ.

Az ember helye a hopiban, ez a tunátya.

Vagyis az Én (az, aki azt mondja bennem magának és nekem, Én) a hopiban folyton, mindenben kimondódik. Tudtak erről a misszionáriusok? – Az Én vagyok az a név, amelyet az égő csipkebokor közöl. Amikor Mózes azt kérdezi: mi a neved? mit mondjak nekik?, azt válaszolja: ÉN AZ ÉN VAGYOK VAGYOK; amelyet a Krisztus Jézus mond a fogdmegeknek túl a Kedron patakán, egy kertben. Amikor kérdezné tőlük, kit kerestek?, ők pedig felelének néki: A názáreti Jézust, ő pedig monda nékik: ÉN VAGYOK; mikor azért azt mondá nékik, hogy ÉN VAGYOK, hátra vonulának és a földre esének.

Lehet, a jelenet, ez a hátra vonulának és a földre esének, nem helyszíni tudósításként van megírva, s ha ott lett volna, mondjuk, a SkyChannel riportere, a kamera talán nem ezt látta volna (bár az én titkos benső mozimnak végtelenül fontos képsorai ezek): az elbeszélés az emberi és isteni lét találkozási pontját mutatja meg, nemcsak a tévé kameramanja van kizárva (már csak azért is, mert Urunk keresztrefeszítésének évében még nem is létezik ő – Cimabue-ra, Giottóra is még tizenhárom századig várni kell), hanem amit úgymond életre kelteni – mint a filmtörténet kínos-nevetségesen tanúsítja – játékfilmen sem sikerült még soha.

Az ÉN VAGYOK fénye benső fény, nem kívülről világítja meg a tárgyakat. A jelenetek rendezői megvilágítása s a vetítés ilyen benső fény lenni nem tud, nem is akar, a belülről világító tévékészülék pedig a benső fény démoni paródiája. A sokat vizsgálgatott torinói Lepel mutatja, hogy helyénvaló a kérdést művészettechnikai szempontból szemügyre venni: a Lepel az ÉN VAGYOK (Valamely Személy) roppant erővel való megjelenítése.

 

2

 

Menetrendeket készíteni, tervgazdaságban vagy piacgazdaságban élni persze csak a múlt-jelen-jövő világában lehet. Magasan szervezett világ volt már a római birodalom is, katonáival, útjaival és keresztjeivel; az az ÉN VAGYOK egy kemény külsődlegességgel megszervezett világba zendül bele.

A szervezettség hatalmas, egybefüggő tömböket hoz létre; ezeken belül – hiába, hogy egyes elemeiket egyre-egyre modernizálja – személyes cselekvésre, individuális metamorfózisokra egyre kevésbé van mód. S ezek a tömbök – összeszerelt, egymásba csavarozott fémkonstrukciók – egy síkos, sima lejtőn egyre csak csúszva felénk, valóban hozzák a jövőt. Az alapkoncepcióban is, részleteiben is egybeesik a tudományos kiszámíthatóság és a fantasztikum, a szabadság és a képzelet ellentéteképpen. A menetrendek konstellációjában nem a reménység egévé, kiben-kiben annak tunátya-tengelyévé változik az idő; az erőművé változtatott idő, „rohanó tempójában” mindeneken úrrá válva, autópályákon, sínpárokban lineárissá szűkíti a teret is.

Miközben „életünk félelmetes gyorsasággal átalakul”, esszenciálisan már nem számítunk újulásra. Az ökológiai katasztrófa maga ez a megmerevedés; csupán másodlagos csapás lesz, amikor – nem is halotti, hanem eleve élettelenre tervezett – konstrukcióinkat elönti majd a víz.

 

3

 

Nem is csapás, Tarkovszkijnál, hanem az Isten-Természet, Gott-Natur szándéktalan kegyelmi ellenakciója. Csöpög, tócsákban áll. Valami, ami isteni értelemben mégis van és mégis úgy van, szemben a realitások világával, amely tényleg van és mégsincs.

Csupán a hiba maradandó, az üzemi baleset.

 

4

 

Hibám volt nekem is talán, hogy az előre-kiszámíthatóság iránti ellenszenvemben a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítottam soha a sci-fi világ iránt. Hiba, amennyiben a való világ (ez a mi úgynevezett való-világunk) fokozatosan maga is sci-fi jelleget ölt; különösebb érdeklődést azonban e sci-fi valóság iránt sem érzek. A valóság válik egyre érdektelenebbé.

Írásom szempontjából közönyöm mindenképp hiba, hiszen a sci-fi világot benne legalább érintenem kellene – viszont nem ismerem; hacsak nem tekintem magamat saját írásom szereplőjének (ismeretelméleti szempontból mindenképp az vagyok), akit (s akin keresztül magát e tárgyat is) e közönnyel jellemezni lehet.

Mivel sci-fi filmeket nézni nem szoktam, csak feltételezhetem, hogy hamar avulnak; hogy születésükkor is már unalmasak. A Solaris és a Stalker maradandósága bennem, titkos benső mozimban e puszta előítéleten alapuló párhuzam nélkül is egyre bizonyosabb.

A Solaris összedrótozott űrhajója és a Stalker drezinája a gyarlóság, a fogyatékosság, a kisszerűség diadalát jelképezik, szimpatikusan. Erőgócok, amelyek egész miliőjüket áthatják rozsdás, nyikorgó, kopott-törött valójukkal. Nem volnának ennyire érdekesek, ha nem volna az egyébként érdektelen miliő: az idegen világból érkezett csapásé, az űrutazásé. Bármi megtörténhet, valóban, kérdés azonban, miféle bármi a bármi? Így már az a kérdés is föltehető, miféle sci-fi filmek ezek? A földkerekség nagy részét tekintve: realisztikusak. Az emberi nem nagy része, talán javarésze ma is lenyűgöző nyomorban él, nyomora most már, bizonyára, egyre-egyre csak fokozódni fog. E nyomor közvetve-közvetlenül összefügg a fényes üveg és nemesacél-felületek, a lágyan surrogó billentyűsorok érdektelenségével. Az idegen világból érkező csapás és az űrutazás s a drezina meg az összedrótozott űrhajó így együtt nemcsak azt jelenti, hogy – jövőidő ide vagy oda – a nyomor örök, hanem azt is, hogy a lélek világából nem tudunk kizuhanni.

Hogy a lélek, ma már, éppen ehhez a nyomorhoz kötődik.

És ez a nyomor is csak jövő-világ, ebben sem történhet már soha többé semmi új. (Új, olyasféleképpen, mint volt a hajnalhasadás, valaha; madarak hajnali koncertje, egy almafa virágba borulása. Vanni vannak ezek ma is, de távolról sem érvényesek ma már úgy, mint voltak akár még ötven éve is.) De a nyomor: valóság. Amint a „rohanó tempó” is egyre inkább egyhelyben áll, a nyomorultaknak sincsen már hová menniük a lineárissá silányított térben és időben. A Földhöz való hűségüket azonban őrzik. Nem érdem az, hanem betegség. Betegségek képében látogat meg, néha önkéntes betegségben is megszerezhető. Ez a betegség akkor mozi is lehet, mint az Áldozathozatalban vagy a Nosztalgiában. Senkinek semmit nem tanácsol, s ha tanácsol, azt meg nem fogadja senki. A dolgok menetén ha olykor változtatni tud, a változás csodaszerűen következik be. Kétségbe van esve, sőt remény nélküli, a csoda bekövetkeztét azonban nem tartja teljességgel lehetetlennek; teljességgel lehetetlennek egyedül ezt nem tartja. Ezen túl nincsenek jobbító tervei, és betegsége egyedül az övé.

Pontszerű lét ez. Ez a betegség: jelentéktelen pont.

Az ÉN VAGYOK összezsugorodott, összehúzódott ebbe a pontba. Benne azonban tartja magát: a betegséget a Földről kifüstölni nem lehet. Benne az ÉN VAGYOK, érzéki gyönyörűségét ma is lelheti még. Ami hazugság nélkül ritkán eshet meg ma már, megjelenik benne egyszer-kétszer a szél kavarta fű. A fűnek pedig benső fénye van. Ez is mozi.

 

5

 

„A mágia hoz létre mindent, jót s gonoszt egyaránt - mondja Böhme. - A jó emberben jó a mágia, a gonoszban gonosz. A gyermekeket Isten országába segíti, a varázslókat az ördögébe; mert az értelem azt csinál belőle, amit akar; ő maga értelem nélkül való, s mégis mindent magába foglal, mivel minden dolgok fogalma.”

Lehet-e a sci-fiben mágia? Képzelhető-e mágikus sci-fi?

Másmilyen, Jacob Böhme fönt idézett Hat misztikus pontja szerint, a sci-fi sem lehet.

A legnagyobb sci-fi írónak, ha szabad volna így visszaélni a szóval, Goethét lehetne nevezni, a Faust II. részében; midőn Faust, Mefisztofelész útmutatását követve, leszáll a Dolgok Elveszett Képeiért az Anyákhoz, midőn Wagner, a nyárspolgár nagy tudós, szintén nem Mefisztofelész titkos segítsége nélkül, a mesterséges emberkét, Homunculust létrehozza, fantazmagóriákat látunk.

De nem szabad a szóval visszaélnünk. Mert Goethénél nem fiction az már, hanem reality; a tudós bravúr vagy találmány szellemi valóságokat is jelent – az is, tényleg, magában, szellemi valóság, fantazmagorikus jelentése mellett. Az udvar szórakoztatására tálalt képsor – tévé, videó, mozi – mögött ott állnak, túl a démonérián, igazibb valóságokként az elmúlt dolgok ma is élő képei (amik így nem is szerezhetők meg, keresnünk kell őket továbbra is); Homunculus a megtestesülésre váró lélekmadár.

Az úgynevezett mágikus realizmushoz mindennek persze semmi köze; a lélek itt csakugyan át akar törni magasabb valóságok felé.

Idegen lett volna a nagy orosz számára az efféle törekvés? Egy múlt századi német szalonban folytak olyan viták: kicsoda nagyobb (kicsoda sokkal nagyobb), Goethe vagy Dosztojevszkij? A kiégett, keserű Stalker otthon lehetne valamely Dosztojevszkij-regényben; de a Tarkovszkij-Stalker filmjeit éltető és romboló fehér és fekete mágiák számára nincs ilyen Dosztojevszkij-Goethe határvonal; ott mindenben Jacob Böhme világa lángol, jó és rossz élet-halál harca, amelyet jó volna jon-jang harmóniának érteni (lásd a jin-jang embléma föltűnését a főhős hátán az Áldozathozatalban); az Isten-Természet, Gott-Natur megtalálásáért vívott küzdelem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3170