KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal

Képszabadság

Mihancsik Zsófia

Magyarországon sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi televíziózás nem képes saját feladatának megfelelni, előbbi a politikától függ, utóbbi pedig versenyhelyzet híján elszakadt a ízlések és igények piacától, mindent a kommersz ural.

 

Beszélgetés Dessewffy Tibor szociológussal

 

– Mi az oka annak, hogy a kereskedelmi televíziók a világon mindenütt az igen sokszor alacsony színvonalú tömegszórakoztatásra rendezkedtek be?

– Biztosan vannak olyan összeesküvés-elméletek, amelyek ezt szándékolt programként látják, történetileg ez a végeredmény azonban egy tanulási folyamat nyomán alakult így. Amikor a televízió nevű technológiai eszköz megszületett, ambiciózus értelmiségi terveket kapcsoltak hozzá, a felvilágosodás és felvilágosítás eszméit. Tanulási eszközként képzelték el, ismeretterjesztő fórumként, Discovery Channel típusú televízióként. Aztán előbb-utóbb világossá vált, hogy egy kereskedelmi televízió, minthogy a reklámból él, nem feledkezhet meg a nézettségről. Ez elsősorban Amerikára érvényes, hiszen Európában a közszolgálati televíziók sokáig fenntartottak egy „mesterséges” struktúrát, amely nem a piacnak volt kiszolgáltatva, hanem – állami irányítás alatt – lényegében egy, a felső-középosztálybeli értékrendnek megfelelő műsortípust preferált. De a piaci logikát követő kereskedelmi televíziózásba bele van kódolva a nézettség utáni hajsza: a nézőszám maximalizálása a legfőbb érték, amelyet követniük kell. Kelet-Közép-Európában nyilván sokkal kevésbé organikus ez a fejlődés, a jelenlegi nyugati modellek másolása nyomán jött létre a kereskedelmi televíziózás. De valójában nem is a kereskedelmi televíziózás minősége a döntő kérdés, hanem az, hogy nincsenek olyan húzóképes alternatívák, amelyekre egyrészt át lehet kapcsolni, másrészt a lefelé nivellálódás spirálját megállíthatnák. Mert bár a nézőszám-maximalizálás a mindent eldöntő logika, azt semmiféle törvényszerűség nem indokolja, hogy ilyen alpári legyen a kereskedelmi televíziózás, mint amilyen nálunk. Tehát nem az a baj, hogy megjelent Lagzi Lajcsi a televízióban, mert vegyük tudomásul, hogy ő ebben az országban hárommillió ember érdeklődését és kulturális választását reprezentálja. A baj az, hogy azoknak viszont nincs reprezentációjuk, akik ennél magasabb szintű, más irányultságú szórakozást keresnek, illetve az, hogy mivel ebből a fajta műsorból rengeteget látni, sokan hajlamosak azt állítani, hogy ez az értékes. Ez elfogadhatatlan.

 – A fogalmazásból – a „lefelé nivellálódás spirálját megállíthatnák” – az következik, hogy az igénytelenséget a televíziók gerjesztik, a nézők többsége azért nem erre vágyik.

– Igen, határozottan állíthatjuk, hogy ez a fajta műsorkínálat az érzelmi-gondolati elsivárosodás felé löki a nézőt. Van egy kritikus határ, amelyen ha átbillennek a nézők, már saját igényükké válik az alacsony szintű szórakozás. És amíg két szórakoztató televízió közül lehet választani, addig gyakorlatilag nincs választék. A televíziók oldaláról pedig azt jelenti, hogy amíg nincsenek valódi versenytársak, addig nyugodtan törekedhetnek egyfajta gazdasági optimalizációra: minél olcsóbban előállítani a műsorokat. Miért adna ki bárki is milliókat egy igényesebb programra, ha a műsoridőt egy 800 dolláros Piedone-filmmel is ki tudja tölteni nagy nézőszám mellett? És igen, az is tény, hogy a média hihetetlenül erős abban, hogy szükségleteket gerjesszen. Egy közelmúltbeli példával élve: ha Nagy Feró is fellép a Dáridóban – noha nem mondhatnánk, hogy hárommillió ember Nagy Ferón nevelkedett, tehát kikövetelte magának –, ezzel jó eséllyel megteremtődhet egy új szükséglet, annak minden értékvonzatával együtt.

A másik oldalról: a digitális televíziózás beindulásával 4–5 éven belül meglesz a lehetőség arra, hogy rengeteg tévécsatorna – tévén nézhető internetes csatorna vagy televíziós platform – közül választhassunk, ami szét fogja szórni a nézőket; sok kis helyi érdekű és sajátos érdeklődési csoportra szervezett csatorna alakul majd ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy a silány tömegkultúra vonzása megszűnik, de lesz alternatívája. Tehát elvileg a jóra is rá lehet szokni. Ami nagyon ránk férne. Hogy egy filmes példát mondjak: biztos vagyok benne, hogy a Portugál című film tizenöt évvel ezelőtt kultuszfilm lett volna. Szirtes Ági filmtörténeti jelentőségű alakítást nyújt benne. Ma feltehetőleg arra van ítélve, hogy 8–900 néző lássa. Ez az igazán fájdalmas: hihetetlenül sok értékes produkció születik az országban, ám ezek nemhogy az elismerés, a presztízs, de az ismertség szintjére sem jutnak el. Ami megint csak beindít egy spirált, mert rendkívüli módon frusztrálja azokat, akik benne vannak, cinizmust, lemondást, pesszimizmust, kiábrándultságot szül, végső soron passzivitást, amely az értékteremtő folyamatokat fullasztja be. Miközben tényleg komoly kulturális átalakulás előtt állunk, mert az ország bekábelezése, a digitális televíziózás elterjedése 2001-re, mire a MATÁV monopóliuma megszűnik, radikálisan átalakítja a kultúrafogyasztási szokásokat: ez ugyanis nemcsak csatornaválasztékot jelent majd, hanem öntevékenységet, személyre szabott kultúrateremtést, amelynek a piaca is meglesz, még ha nem vetekedhet is a kereskedelmi televíziókéval. Aztán: ha megjelennek a kábelszolgáltatók szakosodott kábelcsatornái – például a mozicsatornák –, ezek is jelentős mennyiségű nézőt szívnak majd el a mai kereskedelmi televízióktól; ehhez persze arra is szükség lenne, hogy az országot közel százszázalékosan bekábelezzék. De az internetezés egyre terjedő szokása is a televíziózás ellen hat: Amerikában ötven éve idén történt meg először, hogy a gyerekek kevesebb tévét néznek az internet miatt. És ez Magyarországon is így van. Érdekes dolog, hogy 1995 óta folyamatosan nő a magyar lakosság televíziózásra fordított ideje – jelenleg 4 óra 15 percnél tartunk, a tévével nem rendelkező családokat is beleértve, s ez horribilis időmennyiség –, ám a családoknak abban a két százalékában, amely internet-hozzáféréssel rendelkezik, csökken a tévénézésre szánt idő. Igaz, hogy azért csökken, mert van egy másik képernyő, amelyet nézni lehet.

– A franciák és a németek eddig is tudtak segíteni azon, hogy ne az igénytelenség diktatúrája jellemezze a televíziózást: megcsinálták közösen az Artét. Az Arte olyan műsorokkal van tele, amelyek nemcsak színvonalasak és értelmesek, hanem érdekesek, sőt szórakoztatóak is.

– Nálunk ez lehetne a Duna Televízió. Tudom, hogy számos közéleti szereplőnek és értelmiséginek az a mániája, hogy Magyarországon túl sok televízió van. Szerintem ha a magyar labdarúgás felvirágoztatására el lehet tapsolni huszonvalahány milliárd forintot, és bele lehet tenni egy képviselő kocsijába húsz millió dokumentumot, akkor nem látom be, hogy 4 milliárd dokumentumért miért nem lehet fenntartani a Duna tévét. Az más kérdés, hogy a Duna tévé népieskedő, nemzeti-archaizáló tradicionalista arculatát még akkor is lehetne modernizálni, ha figyelemmel vagyunk a határokon túl élő magyarok jogos igényeire – sőt éppen ez indokolná leginkább. Mindenesetre elég sajátos helyzet állt elő Magyarországon: ha meggondoljuk, ma a legnagyobb és legolvasottabb napilap nem a kommersz műfajából kerül ki. Tehát amíg a nyomtatott sajtóban egy komoly napilap a kommersz-özönnel szemben is meg tudta őrizni a pozícióját, addig a vizuális kultúra területén elsöprő győzelmet aratott a kommersz.

 

 

Beszélgetés Kovács András Bálint filmesztétával

 

– Négy évet töltöttél Franciaországban, úgyhogy mindenekelőtt összehasonlításra kérlek: véleményed szerint az ottani több kereskedelmi csatorna kínál-e színvonalbeli alternatívát a nézőnek, és egyáltalán van-e különbség az ottani kereskedelmi csatornák és a magyarok közt?

– Rövid válaszom: ugyanaz a szórakoztatás folyik ott, mint itt. Annak, hogy a magyar kereskedelmi televízió gagyi, nem a magyar kereskedelmi televízió az oka, hanem „a” kereskedelmi televízió. Az olasz, az amerikai, az angol, a francia kereskedelmi televízió ugyanazt a műsort kínálja, nem is lehet másként, hiszen a műsoraik jó része külföldi licenc alapján készül – ilyenek a kvízshow-k –, a filmek, amelyeket vetítenek, külföldi filmek. És ugyanez a helyzet a magyar kereskedelmi televízióknál: a műsoraiknak mindössze a húsz százaléka nem licenc alapján készült magyar gyártású műsor, úgymint a híradó, a reggeli műsorok – noha ezekben is ugyanaz történik, mint az összes többiben, „érdekes” beszélgetések, főzőcske, barkácsolás, kertészkedés, egy kis politika – és a beszélgetős magazinműsorok. A kereskedelmi televízió ezt tudja, ennél többet nem is szabad várni tőle, és értelmetlen összehasonlítani a kulturális televíziókkal vagy összevetni a mi kulturális igényeinkkel.

 – A szórakoztatást is eltérő színvonalon lehet csinálni.

– Ez kétségtelen, de ott már nem a televíziós műsorstruktúráról van szó, hanem azokról az emberekről, akik csinálják. Az ő szakmai minőségükről. És ez Magyarországon kétségkívül borzasztóan alacsony, akár a híradókat nézem, akár a magazinműsorokat, azt, hogy mire figyelnek föl és hogyan. A televíziós oknyomozó újságírás színvonala nálunk nagyon gyenge: tudják, hogy ez a műfaj létezik, próbálják csinálni, de kétségbeejtő színvonalon. De ennek nemcsak az az oka, hogy nincs elég olyan újságíró, aki ismeri a műfaj szakmai fogásait és tisztában van az etikájával. Hanem egyrészt az, hogy egy francia televíziós újságírónak háromszor annyi ideje és pénze van egy riportot megcsinálni, mint egy magyarnak – ez az írott sajtóban is így van, a Le Monde újságírójának sokkal több ideje és pénze van rá, hogy kidolgozzon egy anyagot, mint a Népszabadság újságírójának. A televízióban ez hatványozottan jelentkezik. Másrészt nálunk a kereskedelmi televízióknál sem szűnt meg teljesen a politikai befolyás. Hogy mit, milyen mélységben és hogyan dolgoznak fel, az politikailag behatárolt. Hogy a politikusok milyen szinten hajlandók a nyilvánosság előtt válaszolni, és milyen mélységig. Nálunk egy politikus gond nélkül megteheti, hogy elküldi az újságírót a francba, és nem hajlandó nyilatkozni annak a kereskedelmi televíziónak, amelyet csak közvetve tud befolyásolni, vagyis nem lehet szembesíteni őt a saját disznóságaival. De így is „leszól” telefonon. Ez Magyarország. Ez nem televíziófüggő, hanem országfüggő. Ugyanígy az újságírók felkészültsége: a BBC-ben vagy akármelyik francia tévéhíradóban a politikai vitaműsorokban az újságíró irányítja a beszélgetést, nem a politikus. Hihetetlenül jó vitaműsorok vannak a kereskedelmi csatornákon is, hiszen a televíziós újságírók képesek rá, hogy összehozzák, kibontsák és menedzseljék a vitát. Magyarországon Baló Györgyön kívül nem ismerek mást, aki felkészülten képes volna végigvezetni egy politikai vitát, úgy, hogy végig kézben tartja és nem részt vesz benne, hanem katalizálja. A többiek vagy felkészületlenek, vagy túl erőtlenek, vagy csak saját magukat imádják. Márpedig a tömegszórakoztatásnak nemcsak Amerikában, hanem mindenütt a világon része a politikusok hajtépése. Főműsoridőben adható műsortípus. De ehhez újságíró kell, tekintélyes, intelligens, felkészült televíziós személyiség.

– Az a baj, hogy így nem is lesz ilyen személyiség. Hiszen a médiaszakon végzettek közül is azokat válogatják ki a televíziók, akik az olcsó szórakoztatásra hajlandók és képesek.

 – Sehol a világon nem dúskálnak ilyen újságírókban. Azt hiszem, több generáció kell ahhoz, hogy az a fajta televíziós személyiség és az a politikai környezet kialakuljon, amelyik ezt lehetővé teszi. És még valamiben javulhat a magyar kereskedelmi televíziózás: a vizualitásban – noha e pillanatban is sokkal jobb, mint az állami televízióké. Egyáltalán nem mindegy, hogyan fest egy showműsor képben, látványban, mennyire van megcsinálva esztétikailag. A baj ott kezdődik, hogy Magyarországon a televíziókban már alig dolgoznak vágók, csak technikusok vannak. Ők kiválóan tudják nyomogatni a gombokat, de fogalmuk sincs róla, hogyan kell két snittet összerakni. És ez iszonyúan meglátszik. Márpedig korántsem mindegy, hogy a gyereked mit néz napról napra: a fehér falat vagy színes képeket. Az egyik vizuálisan ingerszegény, a másik ingergazdag környezet, több impulzust ad. Szóval itt még bőven van mit javulni.

– Franciaországban egyébként a közszolgálati televíziók valamelyest a kereskedelmiek alternatívái – most nem az Artéról beszélek, hanem a 2-es és a 3-as csatornáról.

– Nem. Sokat vívódnak rajta, hogy a 2-esből sikerüljön jó közszolgálati tévét csinálni: több pénzt adtak neki, hogy ne legyen ráutalva a reklámozókra, vagyis a mindenáron való nézőszám-emelésre. Túl sok eredményre nem jutottak. A generalista, azaz nem tematikus vagy magazin-tévé így nem működtethető: a nézettsége folyamatosan csökken. Akkor hát kell csinálni egy kultúrára specializálódott tévét, amelybe ugyancsak kell pumpálni a pénzt, de meg lehet teremteni a színvonalat: lásd Arte. De az Arte tényleg speciális ügy, abból nincs még egy a világon: súlyos politikai akarat hozta létre és működteti. A francia-német megbékélés és az európai kultúra szimbóluma. A maga háromszázalékos nézettségével ott áll, ahol nálunk a Duna tévé – bár a francia és a német lakosság együtt százmillió fölött van, s ennek három százaléka kicsit más nagyságrend, mint a tízmilliós Magyarországon. Illetve van még egy nagy különbség: az Arte csak este hat és éjjel kettő közt ad. Ilyen műsorokat ugyanis értelmetlen délután kettőkor sugározni. A Duna tévével is ezt kellene csinálni: a kulturális energiáit az esti időtartamra koncentrálni. Teljesen mindegy ugyanis, van-e műsor, és mi van délelőtt 11-kor a Duna tévén. Nulla egész nulla-nulla-nulla akármennyi a nézettsége, tiszta pénzkidobás. Az m2-ről nem beszélve, amelynek a műsora több mint hetven százalékban ismétlés.

– Jelenthetnek-e alternatívát a kereskedelmi televíziókkal szemben mindazok a lehetőségek, amelyeket az informatika kínál?

– Szerintem az Internettel kapcsolatban főként azon kellene gondolkoznunk, hogy az emberek mit várnak az informáltságtól. Információt csak szerkesztve tudok befogadni: nem véletlen, hogy ma már az internetes újságok is jóval szerkesztettebbek, mint néhány éve voltak. Egyre inkább újságra kezdenek hasonlítani. Ezenkívül az információt akkor fogadom el hitelesnek, ha van mögötte autoritás: én ugyanis nem tudom ellenőrizni, tehát csak elhihetem annak, akit hitelesnek tartok. És még valami: az Internet nem az elmélyült információbefogadás területe. Addig nem is fogja helyettesíteni az újságokat, amíg van igény az alapos és nem címszószerű információbefogadásra. Ugyanez a helyzet a televíziónál: a nagy különbség itt is a specializált és a generalista műsor közt van. A generalista tévéknek kiegészítője a specializált vagy a programozható tévé. Az ember a tévét általában azzal az igénnyel nézi, hogy adjanak neki valamit. Fáradt, szórakozni szeretne, nem akar gondolkodni, még csak választani sem. Azt várja, hogy megszerkesztve elé tegyenek valamit, mindegy mit. Szervezzék meg az estéjét, csináljanak neki programot. A lényeg tehát ez: a generalista tévék megszerkesztik az estéket, az életet. Erre szerintem mindig szükség lesz. Ahogy a mozi sem tűnt el a videó és a tévé miatt, mert a moziba járás beépült az életformába. Nem az információ a fontos, amit ott kapok, hanem az a forma, ahogyan kapom. Inkább azt tartom valószínűnek, hogy a specializált hálózatok kiválasztják a generalista tévékből azokat a műsorokat, amelyeket jobban el lehet adni individualizált hálózaton vagy az Interneten. Ez a folyamat már elkezdődött, hiszen már ma is egy sor műsortípus eltűnt a nem tematikus kereskedelmi televíziókból: nincs esti mese, nincsenek oktatófilmek, alig vannak dokumentumfilmek és útifilmek. Viszont megjelent a National Geographic, a Spektrum, a sok gyerekcsatorna, vagy például a History TV Amerikában, amelyik csak történelmi dokumentumfilmeket sugároz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 44-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3178