KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/április
KRÓNIKA
• (X) : Avantgárd húsvét
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : 46. Országos Független Film- és Videó Fesztivál
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: És mégis mozog Játékfilmek
• N. N.: A 30. Magyar Filmszemle díjai
• Bikácsy Gergely: Az őrangyalom egy barom Visszatérés
• Muhi Klára: Szemszáj Kisjátékfilmek
• Schubert Gusztáv: És a hajó megy Dokumentumfilmek
• Gayer Zoltán: Tetszhalál Dokumentum-válság

• Ágfalvi Attila: Ha nincs Isten… Claude Chabrol
• Nánay Bence: CineMAO Godard maoista korszaka
• Csantavéri Júlia: Saudade Utazás a világ kezdetéhez
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Egy kalap alatt Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Herpai Gergely: Az eszköz édesíti a célt Stratégiai játékok

• Halász Tamás: Határátlépés Magyar táncfilmek
• Csala Károly: Filmgörögségünk Hepp József és a hellén film
KRITIKA
• Barna Imre: Mama, győztünk! Az élet szép
• Báron György: Kukkolás Születésnap
• Galambos Attila: Egy megrögzött modernista Az örökkévalóság és egy nap
• Gyurkovics Tamás: Rosszmáj Európa Expressz
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Az őrület határán
• Hirsch Tibor: Életem szerelme
• Varró Attila: Faculty - Invázium
• Ágfalvi Attila: Taxi
• Gyurkovics Tamás: Patch Adams
• Nevelős Zoltán: Amerikai história X
• Lémy Benkő Attila: A szerelem hálójában
• Hungler Tímea: Édesek és mostohák
• Somogyi Marcell: Szentfazék
• Tamás Amaryllis: Vérvörös
• Vidovszky György: Simon Birch, a kisember
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Miért Rex?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Claude Chabrol

Ha nincs Isten…

Ágfalvi Attila

Chabrol, az újhullámos rebellis félszáz film után az egyenletes francia minőség megtestesítője lett.

 

Elmúlt 1998, és vele szép csendben elmúlt egy évforduló is: a Nouvelle Vague, a francia Új Hullám indulásának negyvenedik évfordulója. Lehet persze vitatkozni, hogy mikor kezdődött az a folyamat, amit azután utólag címkéztek fel a hangzatos névvel, hiszen tudjuk, „már Renoir is…”, de Jean Vigo egész biztosan „újhullámos” szemléletű filmeket csinált – másrészt viszont van, aki az irányzat (iskola? mozgalom?) létét is vitatja. Mindenesetre tény az, hogy 1958-ban mutatták be Malle Szeretőkjét, ekkor kezdi Rohmer Az Oroszlán jegyébent, Truffaut a Négyszáz csapást, Resnais a Szerelmem, Hiroshimát, és ekkor készült a huszonnyolc éves Claude Chabrol első két filmje, az Unokafivérek és A szép Serge is. A hajdani zöldfülű ifjoncból mára a legterjedelmesebb életművet felmutató francia rendező vált, akinek közel hatvan mozifilmjéből alig néhányat forgalmaztak „normálisan” Magyarországon. Örülni kell tehát, hogy a televízió jóvoltából most hat, 1986-1995 között készült filmjét láthatjuk, ha nagy korszakának, a nagyjából ’68 és ’73 közötti éveknek tökéletesre csiszolt lélektani kamaradrámáira továbbra is várnunk kell.

 

 

A bűn mindennapjai

 

Az ifjú Wolf, magát újságírónak hazudva, beférkőzik a tévésztár Legagneur otthonába, ahol titokzatos bűntények után kutat, s mikor házigazdájának levakarhatatlan udvariassága mögül elővillan a farkasmosoly, akkor…

Paul, egy jól menő szálloda tulajdonosa egy nap fejébe veszi: szép és fiatal felesége megcsalja őt. Ettől kezdve pokol számára az élet, s mire felesége számára is azzá változtatja, addigra…

Marie tiltott abortuszokkal tartja el magát és családját a második világháborús Vichy-Franciaországban. Férje kiszorul közös életükből, egyre megalázóbb helyzetekbe kerül, így aztán egy nap cselekvésre határozza el magát, és…

Az egyszerű sorból származó, és nem éppen makulátlan előéletű háztartási alkalmazott a szintén kétes múltú postáskisasszonnyal együtt hirtelen úgy érzi, eljött a bosszú ideje az őket megalázó társadalmat mintegy megszemélyesítő családdal szemben, így hát fogják magukat, és…

Viccnek és kriminek nem illik lelőni a poénját, nem teszem hát én sem. A fenti vázlatok azt hivatottak érzékeltetni, hogy Chabrol filmjei, legalábbis cselekményük alapján, legtöbbször beilleszthetőek a „bűnügyi filmek” amúgy eléggé képlékeny kategóriájába. Fordulatos történeteik az utolsó pillanatig tartogatnak meglepetéseket, szereplőik pedig rendre áthágják a törvények és az erkölcs által megszabott határokat. „A kis témák védelmében”, írta Chabrol, a kritikus hajdan egy cikke fölé a legendás Cahiers-időkben, és Chabrol, a rendező hűséges is maradt hajdani elképzeléseihez: szorgalmasan forgatja évi egy (de sokszor kettő, sőt három) filmjét, szánandó vagy megvetendő, de többnyire tökéletesen átlagos, mégis súlyos bűnöket elkövető hőseiről. (Hiába nagy regény a Bovaryné, tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba, hiszen legfeljebb napihír-érdekességű a házasságtörő vidéki asszony öngyilkosságának a története.) Mégis, akár csak ezt a hat Chabrol-filmet végignézve is érezhető, itt-ott szorít a kényelmesnek ígérkező kategorizálás. Bűnregény, Tar Sándor Szürke galambjának alcíme illik talán legjobban a Chabrol-történetekre is. Bűnfilmeket látunk.

Van egy Chabrollal kapcsolatban sokat emlegetett kulcsszó, mely hivatott lenne a kritikusok szerint meglehetősen elegyes igényű és minőségű életművet egyneművé formálni, a morál. Annak ellenére makacsul tartja magát a vélekedés, miszerint Chabrol lenne a francia film nagy moralistája, hogy nemegyszer kijelentette, nem szereti ezt a szót (szívesebben beszél etikáról), és minden létező eszközzel kerüli, hogy ítéletet mondjon vagy mondasson hőseiről. Más kérdés, hogy az élveboncoló élvezetével turkál azok legbensőbb magánügyeiben. A szertartás dyslexiás házvezetőnője, A pokol lassa megőrülő szállodása, a Maszkok pojácává alacsonyodó tévébálványa vagy Az erkölcs nevében blaszfémiát köpködő, halálfélelemtől remegő Marie-ja szánalmas figurák, akiknek elítélendő tulajdonságai (kisebbrendűségi érzés, féltékenység, magamutogatás, nagyravágyás) voltaképpen cseppet sem kivételes gyarlóságok. Azért veheti őket sorra a cinizmus leghalványabb árnyalata nélkül Chabrol lemeztelenítő, érzelemmentes tekintete, mert ezek az emberek megbocsáthatatlan bűnöket követnek el másokkal szemben, és ez alól nem lehet felmentés a nehéz gyerekkor, a társadalom gonoszsága és más efféle közhelyek. Mi hát ez, ha nem moralizálás, gondolhatnánk kapásból. Csakhogy van itt néhány apróság, ami kissé bonyolítja a helyzetet, és a chabroli finom különbségtételt morál és etika között is megvilágíthatja.

Nézem az André Labarthe által ’91-ben készített, egyszerűségében is rendkívül szórakoztató és izgalmas portréfilmet, melynek címét talán Claude Chabrol, a bogarásznak lehetne fordítani. Ebben a rendező pontosan olyannak mutatkozik, ahogyan azt a filmjei alapján elgondolja az ember: okos, joviális, gondolkodó személyiség, aki minden doktrinér tudálékoskodás nélkül beszél a filmkészítés eszközeinek szükségszerű, s általa tudatosan alkalmazott leegyszerűsítéséről, a tempó, a részletek kidolgozásának fontosságáról. Aztán a megfontolt beszélgetőtárs egyszercsak olyat kérdez, amin a rendező, akarata ellenére is, elneveti magát. Van egy sajátosan chabroli morál, állítja a riporter, s rögtön rá is kérdez, miben is állna ez? Chabrol határozottan válaszolja: reméli, nincs ilyen, majd hozzáteszi: van viszont egy híres Dosztojevszkij-mondás, miszerint, ha nincs Isten, minden megengedett. Nos, én meg szoktam fordítani ezt a gondolatmenetet, és azt mondom: ha nincs Isten, semmi sem megengedett, és csendesen elmosolyodik a szemüvege alatt (s a portréfilmnek itt egyébként, sajnos, vége is). Vérfagyasztóan elegáns félmondat; nem tudom, érzékelhető-e a hordereje és finoman kétértelmű volta. Egyfelől, ha lenne Isten, elvégezné helyettünk a tiltás, ítélkezés, büntetés piszkos munkáját – másfelől így, hogy nincs, azért nem szabad rosszat tenni, mert nincs, aki megbüntesse. Szép, paradox erkölcsi alapvetés, mindenesetre esztétikailag jóval erősebb, és következtetéseit tekintve sokoldalúbb, gazdagabb világszemlélet építhető rá, mintha állandóan az Égre mutogatnánk. Az Isten nélküli világban alapvető szükségszerűség, hogy a bűnösöket bűnösöknek (ne pedig, mondjuk, belevaló fenegyerekeknek) tekintsék az emberek, és Chabrol sohasem hagy kétséget a vétkesek vétkességét illetően. Mindez valóban papírízű moralizálás maradna viszont, ha önmaga számára fel nem állítana még egy tiltást: az ítélkezés tilalmát. (Ezt ő kevésbé hangzatosan úgy fogalmazza meg, hogy egyszerűen csak arról csinál filmeket, miként sikerül az embereknek megsemmisíteni magukat. ) Legjellemzőbb filmjeit nézve bele is zavarodunk rendesen a véleményalkotásba: ki az áldozat, ki az igazán ellenszenves a Bovaryné, Az erkölcs nevében, A szertartás szereplői közül? Akárkit nevezünk meg, belekeseredik a szánk íze. Ez önmagában még nem nagy újdonság, de Chabrol olyan kitartóan, olyan sokoldalúan és olyan árnyaltan vizsgálja a témát, hogy filmjeinek hatása összességében jóval nagyobb, mint az egyes részeredmények összege. Róla is elmondható, hogy művei úgy érvényesülnek igazán, ha minél nagyobb adagot kapunk életművéből: Az erkölcs nevében abszurd párhuzamot hordozó végkifejlete (Marie-t azért ítélik el a világháborús vérfürdő közepette, mert az általa elhajtott magzatok nem járulhatnak hozzá Franciaország népességének növekedéséhez) távolról rímel az 1963-as Landru hasonló szólamára, ahol a tízszeres asszonygyilkos egy másik tömeggyilkolódás (ezúttal az első világháború) hátterében a saját fogalmai szerint nem tesz mást, mint hozzásegíti áldozatait a boldogsághoz. (Ugyancsak ehhez a filmhez kapcsolódóan kell megemlíteni, hogy pár évvel elkészülte után Chabrol példaadóan tárgyilagos, az „impassibilité” hagyományaihoz méltó dokumentumfilmet is forgatott a Vichy-Franciaországról, melyben kizárólag a hatalomgyakorlók által gyártott dokumentumok felhasználásával mutatja a kínosan agyonhallgatott korszakot.)

 

 

Őrizetlen titkok

 

Ritkaság, hogy egy rendező negyven év szakmagyakorlás során is megőrizze a rá kezdettől fogva jellemző erények nagy részét, márpedig Chabrol új filmjeit pontosság, műgond, lényeglátó röntgen-tekintet és sokoldalúságában is következetes világnézet szempontjából aligha érheti bírálat. Új fejleménynek tűnik viszont, és nem éppen kellemes meglepetés, hogy ezekben a filmekben Chabrol néha késztetést érez arra, hogy „direktben” is megfogalmazza mondanivalója egy részét. Biztos van persze olyan is, akinek a lebegtetett, lezáratlan, kétértelmű végkifejletek mennek az idegeire, de ezen újabb filmeknek biztosan nem válik előnyére az, amikor például a Maszkok végén Noiret-Legagneur „belevallja” a kamerába, hogy csak a pénzt imádja, vagy amikor Marie ügyvédje elsírja barátjának a legyőzött Franciaország szomorú állapotát. Nagyobb gond, hogy a magyarázós hajlam eluralkodott a filmes megformáláson is, pedig az Új Hullám, s vele az ifjú Chabrol egyik valóban forradalmian újnak ható vívmánya volt az, hogy bátran rá merték bízni a nézőkre, hogy az általuk meg nem mutatott, de fontos cselekményrészeket, érzelmeket, hangulatokat filmjeik sajátságos megformálása segítségével minden erőlködés nélkül összerakhassák. Ehhez képest visszalépésnek tűnik az a típusú történetmondás, mikor például valaki bejelenti, hogy elmegy, bár esik az eső – és a következő beállításban az illető tényleg elmegy, az eső meg esik. Chabrolnak így a korábbi filmek lassú sodrású és mégis drámai stílusáról kétségkívül egy higgadtabb, epikusabb formára sikerült váltania (amit csak fokoz az a tény, hogy a régebbi filmjeihez fantasztikus, feszültséggel teli zörej-szimfóniákat komponáló Emil Jansen helyét a rendező fia, az andalító melódiákat író Matthieu foglalta el), de a lassan visszaszoruló realizmussal és a fokozottabb stilizáló hajlammal úgy tűnik, filmjei többet veszítenek, mint amennyit nyernek – azt hiszem, formai szempontból stílusról itt már nem is igen lehet beszélni. Kulturált, kimért, pontos filmeket látunk, melyek a személyesség jegyét legfeljebb annyiban viselik magukon, amennyiben egy kulturált, kimért, pontos ember művei. Érdekes az is, hogy a Hitchcock-tanítvány Chabrol milyen önfegyelemmel kerüli el az utánzás csapdáját is: A szertartás, a Maszkok, A pokol megannyi kiváló alkalmat szolgáltatna az idegborzolásra, a suspense fölényes alkalmazására (és nem titok, hogy Chabrol ezt is kiválóan érti). Hogy nem ezt az utat járja (noha a hangulatteremtés, sőt, a nyomasztás éppen nem áll tőle távol), az alighanem annak köszönhető,, hogy – merőben önkényes megkülönböztetéssel élve – Chabrol alapvetően „etikus”, nem pedig „formalista” rendező. De ez is bonyolultabb. Érezhetően mást csinál akkor, amikor egy elvont fogalom (a Féltékenység), illetve egy modell-szerű ember (a Féltékeny Férj) a voltaképpeni főhős (A pokol), és akkor, amikor sokoldalúan árnyalt személyeken keresztül bont ki egy történetet (Bovaryné, Az erkölcs nevében). Ez utóbbiak az epikusabb, formailag „iskolásabb” filmek, míg az előbbi csoportba tartozóak (én ide sorolom még a Maszkokat és a Rien ne va plus-t), többé-kevésbé „zsánerfilmek” lévén, feszesek, lendületesek, és tartalmukat tekintve nem túl sokrétűek (itt ugyanis nem ez a lényeg). A szertartás minden szempontból határeset; a legsikerültebb és Chabrol erényeit a leggazdagabban elénk állító film ebből a hatból. Titkokat őriz, márcsak azért is, mert senki nem magyaráz el benne semmit, és a végkifejlet, minden egyértelmű brutalitása ellenére is, a hajdani, jótékony bizonytalanságban félbemaradó zárlatokat idézi. Ez az a film, ahol összetalálkozik Chabrol sokféle tehetsége, és talán csak azt lehet sajnálni, hogy a film alapjául szolgáló könyvet nem Patricia Highsmith írta, hanem a nála jóval szerényebb tehetségű Ruth Rendell. Az önmagukban is érdekes figurák mellett itt végre kapunk egy végig érezhetően egyre súlyosbodó történetet is, ezért is kár, hogy a végkifejlet (a vérfürdő) az utolsó utáni, amúgy nagyszerű, mert visszamenőlegesen is nagyhatású csavarintás (az autóbaleset) ellenére is jórészt megjósolható (ha egy fegyver előkerül egy filmben, az el is sül…). Külön bukét ad viszont a filmnek, hogy a huncutkás mosolyú Sandrine Bonnaire-t Chabrol itt egy hideg Isabelle Huppertként játszatja, míg viszont ez utóbbi egy féktelenül jókedvű, életvidám alakot formál, amire eddig Chabrolnál nemigen volt lehetősége. Ez a mini Chabrol-sorozat egyébként egy még rövidebb Huppert-sorozatként is nézhető, hiszen a színésznő négy filmben is főszerepet alakít. A színészek szerepe pedig hagyományosan alapvető jelentőségű a Chabrol-filmekben, és ezt többnyire kiváló alakításokkal hálálják meg: a Bovaryné aligha ebben a filmváltozatban marad emlékezetes, de Charles Bovary alakja nekem már mindig Jean-François Balmert juttatja eszembe; vagy említhetném François Cluzet-t is, aki mind A pokolban, mind Az erkölcs nevében főszerepében kiváló; Michel Serrault a Senki többetben, Noiret a Maszkokban brillíroz, és folytatható a sor.

 

 

Qualité Française

 

Az Új Hullám indulásának negyvenedik évfordulója kapcsán kikerülhetetlen a kérdés, mi maradt az akkori idők szelleméből. Nos, ellentmondásnak tűnhet, de van egy olyan érzésem, hogy ezeken a formailag nyugodt, kulturált Chabrol-filmeken lehet a legjobban lemérni, mi is a Nouvelle Vague legmaradandóbb hozadéka a nézők számára. A monomániás Rohmernek, a hektikás Godard-nak, a különc Resnais-nek talán, tudottan-tudatlanul, többet köszönhetnek a szakma ifjú reménységei, mint Chabrol fegyelmezett korszerűtlenségének. Van azonban egy filmtípus, ami nem feltétlenül a kényes ízlésű filmbarátoknak, de nem is az éretlen tinédzsereknek készül. Ezek a filmek éppúgy kultúr-árucikkek, mint Picasso festményeinek színes reprodukciói vagy Beethoven szimfóniáinak CD-kiadásai: tetszik, nem tetszik, emberek tömegei számára ezek képviselik a filmművészetet, a festészetet vagy a zenét. Nem mindegy, hogy a középkorú mozilátogató (szerencsésebb országokban még talán élnek ilyenek) vagy tévénéző mit kap a kólareklám és a tízórás híradó között. Chabrol nyilván nem lesz a filmművészet Thomas Mannja (bár nevezték már a francia film Balzacjának), de akibe egy szemernyi érzékenység szorult, azt aligha fogja már foteljába szögezni valami édesbús kultúrgiccs mondjuk A szertartás megnézése után. Nem kéne Chabrolon számonkérni a Nőcskék formabontó frissességét, A hentes hűvös, lassú szépségét, A megcsalt férj vérfagyasztó szenvtelenségét. Nézzük meg inkább, mivé vált a kezei között az a filmtermék-fajta, ami mára gyakorlatilag betölti azt a szerepet, amit egykoron a Qualité Française, a Francia Minőség, Carné, Delannoy, Autant-Lara Chabrol által is jórészt megtagadott művei játszottak (s amikhez még így lekerekedve, lenyugodva sincs szerencsére sok köze). Gyenge filmet csinált, de fáradt művészkedés, csinált pátosz, valószínűtlen figurák, gügyögő leereszkedés, sandán célzott hátsó gondolatok, nyeglén odakent rutin, elképzelhetetlen fogalmak a műveivel kapcsolatban. Ha ebből a szempontból nézzük mai filmjeit, azt gondolom, a mozibarátok nem lehetnek elég hálásak neki az elvégzett munkáért.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4423