KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/február
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Makay Árpád filmoperatőr Élt 93 évet

• Bikácsy Gergely: Kés, villa, olló Hitchcock, a sorozatgyilkos
• Varró Attila: Rövid éjszaka Hitchcock utolsó filmterve
• Pápai Zsolt: Alfred Hitchcock Experimenta A kísérleti filmes Hitchcock
• N. N.: Hitchcock DVD-n
• Varga Zoltán: Megszállottak Hitchcock és Buñuel
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Magyar zsáner Film és közönsége
• Schreiber András: Független borzongások Magyar amatőrhorror
• Hungler Tímea: Inkább megyek pingpongozni Beszélgetés Dyga Zsomborral
• Horeczky Krisztina: A szavak butábbak, mint a képek Beszélgetés Mispál Attilával

• Kubiszyn Viktor: Tarantino kutyaszorítóban A hongkongi kapcsolat
• Kovács Marcell: Tökéletes másolat Tarantino-variációk
• Csillag Márton: Tisztelgés a csomagtartóból Vágvölgyi B. András: Tarantino mozija
• Földényi F. László: A Führer inasai A bukás – Hitler utolsó napjai
• Mersich Gábor: A képregény-rajzoló szerződése Maus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Koreai vendetta Oldboy
• Zoltán Gábor: Hideg törökfürdő Messze
• Csala Károly: Képtájak Rendhagyó párizsi leltár
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Ray
• Kolozsi László: Állomásfőnök
• Varga Zoltán: Válótársak
• Köves Gábor: Közelebb!
• Vaskó Péter: A tűzből nincs kiút
• Köves Gábor: A nemzet aranya
• Mátyás Péter: Alfie

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Messze

Hideg törökfürdő

Zoltán Gábor

Csendes kétségbeesés, rosszkedvek tele. Törökország nincs olyan messze, mint gondolnánk.

 

A történet teljesen jelen idejű; minthogy a filmet 2002-ben forgatták, vehetjük úgy, hogy ugyanazon évben játszódik, Törökországban, télen.

Hideg van: a leesett hó nem olvad el. Az egyik török hómezőn átvágva indul a másikhoz, a nagyvárosba. A vidéki törököt Yusufnak hívják. A nagyvárosi törököt Mahmutnak. Rokonok. Mahmut valamennyivel ötven év alatt járhat, Yusuf harminc alatt. Mahmut fényképész. Yusuf gyárban dolgozott, amíg a gazdasági válság munkanélkülivé nem tette. Bezárták „a” gyárat, Yusuf ezredmagával került utcára – bár az utca nincsen megmutatva, csak távolról a falu vagy kisváros, meg a széles török hómező.

Elindul tehát a török legény a városba, munkát keresni. Isztambul kikötőváros, ott biztosan elszegődhet egy hajóra – ebben a reményben megy oda Yusuf, és hogy rokona szívesen látja majd a lakásában. Csomagja kicsi. A ruhája se falusiasnak, se törökösnek nem látszik, bár a fekete bőrdzseki, amilyet mifelénk is és szerte Európában sokan viselnek, nyilván török termék, akárcsak az alatta viselt pulóver. Ismerős darabok. Nem igazán téli szerelés, de valahogy ki lehet húzni benne.

Mahmut egy közepesen jómódú környék enyhén lejtős utcájában lakik. Ilyesféle házakat, parkoló autókat Budapesten is lehet látni. Nem jártam még Isztambulban, de biztosra veszem, hogy a filmesek, ha nagyon akarnak, találhatnak ennél lényegesen minaretesebb helyszínt, vagy Mahmut, ha az a vágya, szerezhet magának lakást valamilyen mecset meghitt közelében. Minden jel arra mutat, hogy neki pontosan ilyen környéken kell laknia.

A házba ugyanúgy nem lehet besétálni, ahogy jó ideje az itteni lakóházakba sem: elektromos ajtózár és kaputelefon áll a vándor útjában. Hosszú órákon át kell várnia a városi rokonra, míg az haza nem ér.

 

*

 

Mahmut egyedül él többszobás lakásában. Központi fűtés van nála – érdekes, bizonyos filmekben jelenetről jelenetre elég pontosan lehet érezni, hogy hány fok van, hogy milyenek a szagok, és a Messze éppen ilyen film – kellemes, nem túlzott meleg. A rendező nem törekszik rá, hogy mindent egyszerre bemutasson, csak lassan, fokozatosan vehetjük szemügyre Mahmut birodalmát, a tárgyait. Van külön vécéje is, meg egy másik a fürdőszobában. Nem mulasztja el megkérni Yusufot, hogy a fürdőszobait soha ne használja. Valóban, akinek két vagy több vécéje van, annak nem mindegy, melyiket hogyan használják, és előfordul, hogy az egyiket szeretné saját magának fenntartani. Mahmutnak van továbbá korszerű tévéje és videója, van laptopja, sok CD-je, rengeteg könyve és igazi profi fényképész-felszerelése, lámpái. Ő is egyedül érkezett a városba, évtizedekkel korábban, azzal a különbséggel, hogy őt nem várta rokon, aki befogadta volna, míg a lábát megveti. Fotóriporter lett, idővel művészfotós, de az utóbbi időben inkább csak egy kerámiagyár termékeit fényképezi. Valaha volt felesége, de elvált, és az asszonynak azóta új férje van. Szintén Isztambulban él Mahmut húga és az édesanyjuk.

Nem mondtam még, de van telefonkészülék is Mahmut lakásában, üzenetrögzítővel, és hogy Mahmut nem mindig hívja vissza azokat, akik üzenetet hagynak neki.

Az anyák rosszul vannak. Mahmut anyja halálosan beteg, állandóan ápolni kell, Yusufé valószínűleg sokkal fiatalabb, ő a fogaival kínlódik. Az egyik fiút láthatóan örökké foglalkoztatja anyjának állapota, a másik mintha legszívesebben tudomást se venne róla: Yusuf folyton felhívja anyját, és nagy indulattal magyarázza neki, hogy mit is kéne tennie, Mahmut amikor már nagyon muszáj, mégiscsak elmegy, és kiveszi a részét az ápolásból. (Tudom, vannak, akik e cím alatt számolnának be erről a műről: „Török gyerek gyógyítja”, de az ilyen szellemesség nemcsak jelen kritika írójától áll távol, hanem és főleg a Messzétől.)

Még egere is van Mahmutnak, egy kisegér, aki ott garázdálkodik a konyhájában, és a magának való férfi szeretne megszabadulni tőle. De hiába készít neki csapdát, sokáig csak magát sikerül megfognia. Én ilyen egérfogót nem is láttam még – igaz, városomra nem jellemző, hogy szabadon futkároznának benne a rágcsálók –: egy széles ragasztócsík, olyasmi, mint a légypapír, egerekre specializálva. Ez az egérvonal egy cselekményszál tulajdonképpen, elő-előkerül közben, és bizonyos izgalmakat kelthet a nézőben. Talán nem is helyes, ha elmondom, hogyan végződik az egérke története, legyen min izgulnia a nézőnek. Mert az igazán látványos események, üldözések, bunyók hiányoznak ebből a filmből.

 

*

 

A munkakeresés nem megy olyan egyszerűen, ahogy Yusuf elképzelte. Járhatja a tengerpartot, a kikötőket, kopogtathat irodák ajtaján, üldögélhet matrózkocsmában, állást nem kínálnak neki. A helyszíneknek továbbra sincs orientális jellegük, és nincs az arcoknak sem. Akár Yusuf, akár Mahmut vagy a többi szereplő nyugodtan szerepelhetne közép-európai filmben is. Amikor egy este Mahmut elviszi Yusufot a barátai közé, akkor is nagyjából olyan arcokat láthatunk, mint a Budapesten beszélgető, kesergő, heccelődő művészeké, értelmiségieké.

Hogy régen nem ipari fotózással töltötte az idejét, ezt olvassa Mahmut fejére az egyik barát vagy kolléga, mert hát akkoriban akart még valamit. Lehet, hogy éppen ez a beolvasás az oka, hogy Mahmut kapja magát, és elmegy egy néhány napos anatóliai kirándulásra fényképezni. Yusufot magával viszi mint segédjét. Ingerült, mogorva mester és szolgálatkész, ám ügyetlen segéd kettőse járja a terepet. Hiába a rokoni kötelék, hiába az igyekezet, a férfiak nem érzik jól magukat egymás társaságában. Aki a rokonom, azzal összetartozom, annak nemcsak segítenem kell, hanem szeretnem is kell őt – ez az ősi rend, ez így természetes. Tudatában van ennek a két török is meg a néző is. De a vidéki legény nincsen tudatában, mennyire zavarja a városit a lábszaga, a cigarettafüstje, a hangos telefonálása, a vécéhasználati szokásai, a nevetése. Ráadásul a városi tudja, hogy a vidéki próbál viselkedni, alkalmazkodni, és egyáltalán, hogy lehetne sokkalta kellemetlenebb is. És azt szintén tudnia kell, hogy a vidéki látja rajta, mennyire nehezére esik elviselnie a jelenlétét, egyáltalán azt, hogy valaki ott van nem egészen jól sikerült életének helyszínén, és figyel.

Ott vannak egymás közelében, de percről percre nyilvánvalóbb, hogy igencsak eltávolodtak egymástól. Yusuf egyértelműen fogalmaz, amikor kimondja:

– Megváltoztatott téged ez a város!

Persze a város a bűnös, a nagyváros, mindig. Ahol az emberek eltávolodnak egymástól és az ősi rendtől. Ez a probléma nem korhoz kötött, török: örök, fölötte áll határoknak, nemzeti kereteknek és karaktereknek. Gyakori jelenség, hogy a vidéki magyar ember utálja Budapestet, a budapesti magyart, még akkor is, vagy annál inkább, ha rövidebb-hosszabb ideje maga is a főváros lakója. Ki ne ismerne vidéki ügyvédet, aki minden egyes budapesti ügyvédet eleve szemétnek tart, vidéki orvost, aki lélektelen pénzhajhász hentesként emlegeti a budapesti orvosokat?

Elég közeli az a távol: itt van a városomban.

 

*

 

Lehetne propagandadarab is a Messze. Most, amikor az Európai Unió polgárainak állítólag nagy része gondol rossz érzéssel arra, hogy hamarosan ugyanebbe az integrációba tartozik majd az a sok roppantul idegen kultúrájú és mentalitású török, az európai nézőkre határozottan megnyugtató hatással lehet a globalizáció, az urbanizáció és az ezekkel szükségképpen együtt járó elidegenedés isztambuli szintjének emelkedett voltát tanúsító film. Már amennyire a mozgóképnek, akármilyen mozgóképnek hinni lehet. Nemrég a berlini metrón utaztam. Berlinben a metró és a gyorsvasút vonalai sok helyütt metszik egymást, sok közös állomásuk van. Éjjel tizenegy körül járhatott, mikor egy állomáson a szerelvényünk az utasok ki- és beszállása után nem indult tovább, nyitott ajtókkal helyben maradt. Csak kábé másfél percig, amíg a szomszédos peronra begördült a gyorsvasút. Hát ez így van kitalálva, csodálkoztam, így működik itt! És eszembe ötlött, hogy soha, egyetlen filmben se láttam ilyen jelenetet, pedig került már elém néhány Berlinben játszódó. Nyilván nem volt szüksége a forgatókönyvíróknak arra a másfél percre, és nem is tartották igazán jellemzőnek a városra. Fura dolog a mozgókép, néhány Párizsban vagy Londonban vagy Manhattanben forgatott produkció megnézése után az ember hajlamos úgy érezni, ismeri azokat a helyszíneket. Hogy valóság mint olyan létezik-e, az is örökre kérdéses marad, de hogy a mozgóképen látható világ mindössze a filmesek által csinált művilág, és sose lehet más, az nem kérdéses. Nincs az a film, amely végső soron, bizonyos értelemben ne reklám- vagy propagandafilm lenne. Nekem azóta az a lefilmezetlen és csöndesen álló metrószerelvény jelenti Berlint, a fényesen kivilágított kocsikban olvasó berliniekkel – és ha kell, különféle történetekbe is bele tudom illeszteni ezt a jelenséget.

Visszatérve Sztambulba, ott a gyorsvasút kék, és olyan magától értetődő természetességgel vagy hideg perfekcionizmussal vagy elembertelenedett közönnyel vágtat sínein, mintha nem is azok ülnének benne, akik százötven évig a mi nyakunkon ültek.

 

*

 

Viszont hogy mi történik Mahmuttal és Yusuffal, egyszerre távoli és közeli rokonainkkal, azt ugyanúgy nem mondhatom el, ahogyan az egér sorsát sem követtem végig. Meddig nő a feszültség, hogyan tör ki, kitör-e egyáltalán vagy szépen feloldódik…? Hiszen éppen abban nyilvánul meg az író-rendező és a főszereplők művészete, hogy egyedivé és nehezen feledhetővé teszik a két férfi súrlódásait, küszködésüket. Ez a film nem kényszeríti a nézőt, hogy azonosuljon egyik vagy másik karakterrel, hogy hősnek kelljen éreznie magát vagy áldozatnak. De a lehetőséget megadja: lehet a néző ez is, az is, hajlamai vagy tetszése szerint vidéki vagy városi.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4806