KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/február
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Makay Árpád filmoperatőr Élt 93 évet

• Bikácsy Gergely: Kés, villa, olló Hitchcock, a sorozatgyilkos
• Varró Attila: Rövid éjszaka Hitchcock utolsó filmterve
• Pápai Zsolt: Alfred Hitchcock Experimenta A kísérleti filmes Hitchcock
• N. N.: Hitchcock DVD-n
• Varga Zoltán: Megszállottak Hitchcock és Buñuel
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Magyar zsáner Film és közönsége
• Schreiber András: Független borzongások Magyar amatőrhorror
• Hungler Tímea: Inkább megyek pingpongozni Beszélgetés Dyga Zsomborral
• Horeczky Krisztina: A szavak butábbak, mint a képek Beszélgetés Mispál Attilával

• Kubiszyn Viktor: Tarantino kutyaszorítóban A hongkongi kapcsolat
• Kovács Marcell: Tökéletes másolat Tarantino-variációk
• Csillag Márton: Tisztelgés a csomagtartóból Vágvölgyi B. András: Tarantino mozija
• Földényi F. László: A Führer inasai A bukás – Hitler utolsó napjai
• Mersich Gábor: A képregény-rajzoló szerződése Maus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Koreai vendetta Oldboy
• Zoltán Gábor: Hideg törökfürdő Messze
• Csala Károly: Képtájak Rendhagyó párizsi leltár
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Ray
• Kolozsi László: Állomásfőnök
• Varga Zoltán: Válótársak
• Köves Gábor: Közelebb!
• Vaskó Péter: A tűzből nincs kiút
• Köves Gábor: A nemzet aranya
• Mátyás Péter: Alfie

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ray

Ardai Zoltán

 

Szmokingban billegő, sötétszemüveges öreg néger a zongoránál, aki ferde vállal az ég felé nyerít – ki az? Ray Charles a hetvenes évektől már nem zenéjével, hanem emblematikus alakjának puszta pódiumi felbukkanásaival keltett ovációkat, amelyek rendszeresen el is nyomták a hangzó előadást. Szívesen és jól játszott jazzt is, de pályája kezdetétől inkább volt a populáris zene nagy mindenese, mint épp jazznagyság. Az őt nagy késedelemmel felkaroló magyar tévé pedig már mindig csak amolyan élő vitrinfigurának mutatta, Sammy Davis Jr. -vel, a Keresztapa-állú varietészemélyiséggel együtt: itt vannak, már megint behívták a féllábú ólomkatonákat a komódról egy intervíziós gálaestre, de miért is oly hírhedett zenészei a világnak? Némiképp gyanakvó, és sokak esetében régi keletű kíváncsiságot elégít ki derekasan a Ray című monstre retro, minden eddigi idők leggondosabban előkészített zenész-életrajzi játékfilmje. Másfél évtizeden át, munkás napok ezrei során érlelte jó embereivel Az ördög ügyvédje rendezője, Taylor Hackford.

Nem a Hackford-műhely különös hibája, hanem az általa is reprezentált amerikánus filmfajta kivetülő tulajdonsága, hogy a Ray cselekménye – az egész történés-együttes, kivéve a látható-hallható zenélés perceit – a legcsekélyebb szellemi veszteség nélkül képregényesíthető lenne. (Ez ugyan nem áll mondjuk a szintén dokumentarisztikus igényű, de mikromozzanatokban sokkalta gazdagabban szövődő, és jóval egybeöntöttebb Keresztapa-darabokra, ezek viszont szét is feszítik a jelzett filmfajta kereteit.) Vagyis, a Ray titoktalan, a sejtelmek játékától üres, a mindentudás megrögzötten naiv attitűdjével tipizáló mozi – amelynek pszichologizmusa is iparos (nagyiparos) jellegű –, ám határozottan jobb az ilyenek átlagánál.

Az idős zenész személyében a téma talán túlságosan is beleszólt a maga filmes tárgyalásába, de igen bő biografikus adatszolgáltatásért cserébe. Méltányolható cserének bizonyult ez; legfeljebb a hatvan éve halott Heinrich Wölfflin háborodna fel mélységesen – dédelgetett művészettana jegyében – azon a tenyeres-talpas apologizmuson, hogy a film a soul-zene egyedüli feltalálójának tüntet fel valakit – tudniillik ünnepeltjét –, sőt olyan géniusznak, aki nélkül a templomi gospel sohasem vezetődött volna össze blues felőli rockos alapokkal (ennek megfelelően Sam Cooke-ról egy mukk sincs a mozieposzban). Elnézhető vétség, mert nem maga a zenetörténet érdekes itt, hanem az, hogyan jut éppen egyvalaki – társadalmilag halmozottan hátrányos alaphelyzetből – teremtőleges intimitásba mindazzal, amiből aztán zenetörténet lesz. Felemelő folyamat zajlik ugyebár – noha heroin-vonallal keresztezve – a polgárjogi harcosság fordulatáig, a szegregációs klubokban való szereplés messzehangzó elutasításáig (ezen valamivel túl a hős torzulni látszik és barátságokat veszt), de minden szakaszában jócskán megrakva rondaságokkal. Ezek, mondhatni, élénkítik a figyelmet, úgyhogy a két és félórás film nagyobbik felét, igen dicséretes módon, nem érezni hosszadalmas múlásúnak. És még bravúr is adódik: a felizguló, táncra ihletődő, sajátságosan ötvenes évekbeli klub-közönség megjelenítésével a film frissen átgyűrűztet valamit a nézőtérre a funk ritmikájú, női trióval is operáló Ray Charles-zene eredeti hatásából.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4812