KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/február
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Makay Árpád filmoperatőr Élt 93 évet

• Bikácsy Gergely: Kés, villa, olló Hitchcock, a sorozatgyilkos
• Varró Attila: Rövid éjszaka Hitchcock utolsó filmterve
• Pápai Zsolt: Alfred Hitchcock Experimenta A kísérleti filmes Hitchcock
• N. N.: Hitchcock DVD-n
• Varga Zoltán: Megszállottak Hitchcock és Buñuel
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Magyar zsáner Film és közönsége
• Schreiber András: Független borzongások Magyar amatőrhorror
• Hungler Tímea: Inkább megyek pingpongozni Beszélgetés Dyga Zsomborral
• Horeczky Krisztina: A szavak butábbak, mint a képek Beszélgetés Mispál Attilával

• Kubiszyn Viktor: Tarantino kutyaszorítóban A hongkongi kapcsolat
• Kovács Marcell: Tökéletes másolat Tarantino-variációk
• Csillag Márton: Tisztelgés a csomagtartóból Vágvölgyi B. András: Tarantino mozija
• Földényi F. László: A Führer inasai A bukás – Hitler utolsó napjai
• Mersich Gábor: A képregény-rajzoló szerződése Maus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Koreai vendetta Oldboy
• Zoltán Gábor: Hideg törökfürdő Messze
• Csala Károly: Képtájak Rendhagyó párizsi leltár
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Ray
• Kolozsi László: Állomásfőnök
• Varga Zoltán: Válótársak
• Köves Gábor: Közelebb!
• Vaskó Péter: A tűzből nincs kiút
• Köves Gábor: A nemzet aranya
• Mátyás Péter: Alfie

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Oldboy

Koreai vendetta

Vágvölgyi B. András

Dél-Koreában is édes a bosszú. Park Chan-wook trilógiába szedte a vért kívánó bűnöket.

 

A koreai film ritkaság és kuriózum. Nálunk legalábbis. Magam a nyolcvanas évek elején egyszer a Bem moziban megtekintettem egy észak-koreai partizánfilmet, de az már akkor is perverziónak számított. (Észak-Koreával kapcsolatban nemrég láttam az Artén egy kitűnő dokumentumfilmet, egy tizenötéves táncoslánykával a főszerepben, aki leginkább úgy működik, mint egy szinkronúszó a száraz medencében: a „Kedves Vezető” ünnepélyein spartakiád-hangulatú élőképek előadásában ügybuzog. A világ, melybe bepillantást nyerünk, mindenesetre nem egy sztálinista Etiópia benyomását kelti – éhínség, tömeghangulat –, hanem egy sztálinista kelet-ázsiai országét: lakótelepei első blikkre lehetnének környékbeli világvárosok kevésbé frekventált környékein is.

A dél-koreai film számomra eleddig egy volt a nagyszerű Kim Ki-dukkal, akinek Titanic fesztiválos retrospektívje maradandó élmény. Hogy milyen film lehetett Dél-Koreában a nyolcvanas évekig húzódó jobboldali katonai diktatúra idején, arról csak elképzeléseim vannak. (Komcsifaló propagandamozik – teszem fel. Darcy Paquet koreaifilm-szakértő írja az udinei távol-keleti filmfesztivál 2004-es katalógusában, hogy éppen Park Chan-wook egyik korai filmje, a JSA (Joint Security Area) lépett el a nordikus rokon sematikus ábrázolásától.) Mindazonáltal Koreát film-geostratégiája is jelentős mozira predesztinálja – két mozinagyhatalom, Kína és Japán között –, plusz a megosztott ország, túlnan az egyik legrühellettebb diktatúra, a politikai tudathasadék, a DMZ-n (demilitarized zone) túli skizofrénia, a sötét oldal folyamatos jelenléte, az állandó északi fenyegetés (Rodong rakéták nukleáris töltettel, indítógomb az őrült vezér kezében), tízmilliós nagyváros (Szöul), fejlett ipar és világgazdasági súly, lázadó ifjúság, hagyományosan fatalista Weltanschauung + megszokott fizikai extremitás. Mi kell még?

A legérdekesebbek persze az apró különbségek. (Le Big Mac etc.) Europe is the same shit like here, de egy koreai film esetében ezt nem mondhatjuk el, egy koreai film esetében az apró különbségekre vadászó komparatisztikai alap leginkább Japán lehet. Az „apró” különbség persze nyelvi: a koreaiak például chaebolnak mondják azt, ami japánul keiretsu (vállalatcsoport), ám az ipari-kereskedelmi világbrutalizálásban ugyanúgy vesznek részt. Első pillantásra egy mai koreai film nagyon úgy néz ki, mint egy mai japán film, de csak első pillantásra. A két nemzet közel áll egymáshoz, ugyanakkor antagonisztikus ellentét választja el őket: Koreában – történelmi okok (japán gyarmatosítás: 1910–1945) miatt – három-négy évvel ezelőttig be volt tiltva a japán kultúra. Azóta viszont kiemelkedő népszerűségnek örvend – saját mangákat is csinálnak, és komputerjáték-fejlesztésben állítólag már jobbak is. Egy japán filmnél az ember adottságnak veszi a hatalmas klasszikus filmtörténeti hátteret, és a súlyos témákban a sokévtizedes luxusfogyasztás felpuhító hatását és immanens, noha nem feltétlenül szándékolt iróniáját. A koreai filmben a végletesség még igazinak tűnik: ezt példákkal is illusztrálom.

Tehát: Oldboy, rendezte: Park Chan-wook, Koreai Köztársaság, 2003. Egy férfit elraboltak, börtöncella-hotelszobában állomásoztatják tizenöt hosszú éven át, ám, mint mindennek, a rabságnak is vége szakad egyszer, mint a botnak, drága ruhákba öltöztetik, pénzzel szerelik fel, meg mobiltelefonnal. Oh Dae-soo, így hívják a férfit, azonban rájön: fogvatartóinak további tervei vannak vele, talán még rosszabbak, gonoszabbak, mint az elmúlt tizenöt év szobafogság. Ő viszont válaszokat akar és bosszút. Feleségét megölték, a börtönszoba tévéjéből tudja meg, hogy őt gyanúsítják a gyilkossággal. Aztán valakik megint elfogják, kitörik a fogát. Kelet-ázsiai kafkaesque, azt sem tudjuk hol vagyunk, mi van és miért, csak a nagy súlyos nyomasztás van, végletes fatalizmus, erőszak, tombolás. Kár hogy kétharmada után didaktikus lesz a film, addig viszont jóirányún szürreális, szabadonfutó dadaista őrjöngés, jobb pillanataiban lehetne egy Murakami Haruki-regény is. Az 1963-as születésű rendező egy hetvenes évek végi gimnazista fiú-lány történetben adja meg a rejtély kulcsát, ami leegyszerűsítő, bántó is néhol, viszont a főszereplő Choi Min-sik alakítása kitűnő. Többen megjegyzik, hogy a film megérdemelte volna Cannes-ban az Arany Pálmát is, de azt az ismert módon elvitte Michael Moore a kampányfilmmel, pedig a Quentin Tarantino vezette zsűrinek bejött e koreai film is: a nagydíjat az Oldboy kapta.

Park Chan-wook bosszútrilógiájának második darabja volt az Oldboy, a trilógia nyitófilmjének angol címe: Sympathy for Mr. Vengeance. Köztudott, hogy a világ illegális szervkereskedelmének központja Kelet-Ázsia méhében búvik, a japán filmfenegyerek, Miike Takeshi is szentelt egy mozit a témának (Shinjuku Triad Society), nála Tajvanra járnak veséért, noha a közhiedelem a népi Kínát tartja a szerv-Bonanzának, de hát olyan nagy és olyan fontos ország esetében, mint Kína, a politikai (ön)cenzúra még a legprogresszívebb csávókat is eléri. Park Chan-wook filmjében a főszereplő (Ha-kyun Shin) neonzöld hajú olvasztár – vagy valamilyen más beosztást betöltő fizikai munkavállaló a nehéziparban, minek mibenlétét nem áll módomban megítélni, zajos hely mindenestre –, süketnéma, kéne a húgának (Ji-Eun Lim) egy vese. Yu-sun nevű barátnőjével él (Bo-bae Han), álom, valóság, idő- és térsíkok keverednek, mindenesetre a szomszéd fiúk csoportosan rejszolnak Yu-sun szexuális indíttatású sikolyszimfóniáin a fal túloldalán. (A süketnéma olvasztár nem zajong.) 10 millió won kellene az új veséért, már le is pacsizta a süketnéma olvasztár az illegális szervkereskedőkkel, beszámítanák az ő veséjét is, pláne ha B lenne a vércsoportja. Yu-sun anarcho-terrorista, a chaebolok ellen harcol – gondolom a koreai holdingok is országokhoz mérik magukat, mint japán kollégáik; „az LG annyit termel évente, mint Törökország, a Sangyong Group pedig 11 %-al többet, mint Mexikó” – a szegények felszabadítását tűzte célul. Elrabolják hát a volt főnök nyolc év körüli leányát, 26 millió wont kérnek, meg is szeretik a gyermeket, aki roppant helyes, ám a veseelégtelen húg elhalálozik, a neonzöld fejű süketnéma olvasztár épp a folyóparton temeti kövek alá, troglodita véglény vonja el figyelmét, a roppant helyes kislány véletlenül vízbe fúl. Az apa, a chaebol vezére, az egykori elektromérnök bosszút esküszik, a rendőrség mellett magánnyomoz, a fehérmájú terroristalány és a neonzöld fejű süketnéma olvasztár nyomára jut. Utóbbi lemészárolja az illegális szervkereskedőket, előbbit elfogja a hajdankori villamosmérnök, elektrosokkos kezelésben részelteti, de nem szed ki belőle semmit, hozzá képest egy mondai hősként kezelt szovjet partizánlány pletykás kávénéni a sarki presszóból. Azt azért elmondja, hogy a forradalmi hadsereg tagja, és ha vele bármi is történik, a forradalmi hadsereg lecsap a bossra, hisz’ megadta a nevét nekik, s a végeredmény csakis halálos lehet számára. A felkapaszkodott műszaki értelmiségi köp erre, csúcsra járatja az elektronikus fájdalomgenerátort, Yu-sun, a fehérmájú terroristalány kiszenved. A vele leszámolni készülű neonzöld fejű süketnéma olvasztárt a villamosmérnök áramütéses megoldású csapdába ejti, majd a kislány halálának helyszínén leszámol vele. Gondjain és az életen mereng, mikor koreai gyártmányú fekete terepjárón négy futóbolond-küllemű egyén jő, stilizált bemutatásuk után – Park Chan-wook nem megszállottja a kinematográfiai trouvaille-oknak, egyszer-egyszer stilizál, amúgy eszköztelenségével tüntet –, ők Yu-sun, a fehérmájú terroristalány forradalmi hadserege, mind a négyen megszúrják az elnök-vezérigazgató urat, mellére szögezik a Kommunista Kiáltványt koreaiul, majd otthagyják megdögleni. Terepjáróra kapnak, elindulnak koreai csípőskáposztát (kimchit) enni, méregerős koreai kígyópálinkát inni, koreai sörrel kísérni, és belebutulni koreaiul az Internacionálé azon sorába, hogyaszondja: „Rabszolgahad, indulj velünk!”.

Hogy ki Bosszú Uraság, akivel a film címében szimpatírozik az alkotó, nyitott kérdés marad. Lehet a neonzöld fejű süketnéma olvasztár és lehet a magas gazdasági pozíciót betöltő reálértelmiségi, lehet a forradalmi brigád négy, jól láthatóan elmebeteg tagja, akik végeznek a mérnökkel, ám Bosszú Uraság leginkább a bosszúállás gondolata maga: az elkövetett bűnöket meg kell torolni, a kiegyenlítetlen számlát ki kell egyenlíteni, ezt követeli a koreai konfucianizmus harmóniaeszménye, a kibun, és kiegyenlítetlen számlák folyamatosan keletkeznek, és ezeket konzekutíve egyenlítgetni kell. Tehát a létezés a bosszúállás időben tagoltan jelentkező spirálja, önelv, amellyel a léteztető a léteztetettség unalmába visz némi színt, és dinamizálja azt. Szép gondolat.

Park Chan-wook példájából is jól kihüvelyezhető, hogy a koreai film valójában extrémsport, ilyeténképpen nyilvánvaló helye van a mai nap alatt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4808