KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/december
• N. N.: Ember a havasokból Szőts István
• Szőts István: Egy önéletrajz részletei
• Zalán Vince: A magunk fájdalma Csonka Bereg
• Lengyel László: Kiújult napok Engesztelő
• Bársony Éva: A Módszer Statárium
• Székely Gabriella: Filmek és csavaráruk Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az átalakulás kiskátéja
• Papp Zsolt: Zakatol az ultrabal A pacifista
• di Carlo Carlo: A történelem árgus tekintete Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1971
• Zsugán István: Tizennyolc év múltán Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989
• Békés Pál: A százegyes szoba John Carpenterről
• N. N.: John Carpenter filmjei
• Barna Imre: Csak tégla A fal
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Kiálts a szabadságért!
• Nóvé Béla: A Nap birodalma
• Tamás Amaryllis: Arany és vér
• Báron György: Vidám élet
• Bikácsy Gergely: A kis csábító
• Kovács András Bálint: A bolond és a királynő
• Szemadám György: Valaki van odalenn
• Fáber András: Diótörő
KÖNYV
• György Péter: A halhatatlanság halottja Hajas Tibor (1946–1980)
• Hajas Tibor: Részletek Hajas Tibor filmes esszéiből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csonka Bereg

A magunk fájdalma

Zalán Vince

 

„míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja”

(Radnóti Miklós)

 

Jó néhány évvel ezelőtt, talán két évtizede is van már, mélyen a tudatomba vésődött egy asszony-alak, egy asszony-arc, amelyet a Balázs Béla Stúdió egykori összejövetelének az 1945 utáni éveket idéző híradóvetítésén láttam. A szónoki emelvény bal sarkánál állt, félig tartva, félig kapaszkodva egy lobogó rúdjába, s eltorzult arcán folyt a könnye. Láthatóan „szervezett” résztvevője volt a nagygyűlésnek, amely, emlékeim szerint, a Gellért téren zajlott. Az emelvényen maga Rákosi Mátyás ágált s hangzatos szólamokkal bizonygatta, hogy a Magyar Kommunista Párt hazahozza a hadifoglyokat a Szovjetunióból. A nagygyűlés lelkesült hangulatával, a fel-felviharzó tapsokkal éles ellentétben állt ez az asszony-arc, amelyre véletlenül tévedt rá a híradó kamerája. Feltehetően foglyul ejtett vagy távolba hurcolt társát, rokonát siratta keservesen; miközben hinni akart visszatérésében oly erősen, miért is kiállt a feldíszített emelvény mellé. Talán azért is maradt meg bennem, oly kitörölhetetlenül ez a könnyes arc, mert a felvétel elkészülte után húsz évvel láttam, s ismertem már az elhangzott szólamok álságosságát, de főképp: tudtam már, hogy milyen sokan nem tértek vissza a távolból, azaz hogy ez a furcsa, felemás, zokogásos lelkesedés mennyire reménytelen. Hiszen a keletről vissza nem tértek száma – ismereteim szerint – százötvenezer körül van, ami meghaladja a konkrét harci események áldozatainak számát. Sára Sándor új filmjének, a Csonka Beregnek a közelképein ennek az emlékezetemben rögzült asszony-arcnak sorstársai jelennek meg, s férfiarcok, akiknek sikerült megmenekülniük a pusztulástól. S akiknek emlékező szavaiból, sorsából feltárul előttünk az odaveszett százötvenezer ember kínja is. Évtizedeket kellett várnunk erre a találkozásra. „A hadifogolykérdés bolygatása” – írja egy hetekkel ezelőtt megjelent tudós könyv – „állítólag hazánk »nemzetközi érdekeit« sértette. A társadalomtudományok őrei olyannyira szerették volna kitörölni a nemzettudatból ezt a kényes ügyet, hogy sok érintettnek még a munkaviszonyban eltöltött időbe sem számították be a fogságban töltött éveket. A menekültek sorsának és számának felderítése, a hivatalos terminológia szerint ugyancsak sértette a baráti országok érdekeit. A zsidóság veszteségével foglalkozó kutató szintén darázsfészekbe nyúl, mert könnyen illethetik a cionizmus vagy az antiszemitizmus vádjával.” Ugyanebben a könyvben olvasható: „Civil és katona sorsa még inkább összefonódott a háború befejezésének időszakában. Magyar állampolgárok százezrei válogatás nélkül kerültek nagyrészt szovjet fogságba, ahonnan sokan nem tértek vissza.” Épp ez a helyzet a Csonka Beregben is, mert tegyük hozzá: Sára Sándor filmjében nem hadifoglyokról van szó, hanem olyan emberekről, akiket minden magyarázat és indoklás nélkül, egyszerűen csak elhurcoltak a szovjetek a beregi síkságról. E témaválasztás, amely szervesen illeszkedik a rendező – az elmúlt évtizedben tapasztalható – karakterisztikusan új törekvéseihez, még mai túlpolitizált világunkban is több mint figyelemre méltó. Nemcsak azzal, hogy (ismét) történelmünk újabb, úgynevezett fekete dobozának „titkát” fedi fel előttünk, nemcsak azért, mert hiteles arcokat láthatunk, hanem azért is, mert úgy beszél a múltról, hogy távlatos gondolkodásra kényszerít.

A közelképek artisztikuma, a világítás egyszerűsége, az interjúk természetes nyelvezete Móricz Zsigmond századeleji riportjait idézi. A szenvedő embert, akivel megtörténik a történelem; s magát a szenvedést, amelyet a háború zúdít a népekre.

A Csonka Bereg szovjetunióbeli kegyetlenkedésekről, irtózatokról, szovjet lágerekről, szovjet fogolytáborokról szól, amelyek környékén a sztálini diktatúra által megnyomorított, a második világháborúban kivérzett nép él. Ahol megosztani csak a nincset s a szenvedést lehet. Hogy ennek a huszadik századbéli pokolnak hány köre van, azt megrendítően rajzolják elénk az egyes interjúalanyok minden képzeletet meghazudtoló láger-történetei. Ám maga az egész film nem csupán(?) elősorolja ezeket a történeteket, hanem – épp a gondos szerkesztés eredményeképpen – új minőségbe emelkedik: a jogtalanság, az elhurcolások, a lágerek, a bestializmus ellen pöröl. Hiszen tudjuk, hogy az internálótáborok, a fogság, a lágerélet a történelem során soha nem voltak jóléti intézmények. Ha máshonnan nem, hát Kuncz Aladár könyvéből, A fekete kolostorból, vagy éppen Sára Sándornak az amerikai és a francia fogolytáborokról készülő új filmje forgatókönyvéből (Fújja a szél, fújja), amely olvasható a Filmvilág 1988/12. számában. S amely tapasztalatból az is következik, hogy nem tudhatjuk, a történelem adott időben a kegyetlenkedő vagy a szenvedő szerepét osztja-e ránk. (Esetleg egy időben mindkettőt.) Hogy épp Cseres Tibor Hideg napokjának katonái leszünk-e, vagy jugoszláv partizánok géppisztolyai elé kerülünk, mint a – szintén Sára Sándor rendezte – Keresztúton című filmben. „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép” – írja a költő máig érvénylően, figyelmeztetve a Csonka Bereg nézőjét, hogy ne engedjen első indulatai csábításának, hanem a film egészét, alapkoncepcióját befogadva, felnőtt értelemmel tekintsen a történelemre. Mert a Csonka Bereg valójában anti-lágerista film.

A Sörgyári capriccio históriájának idején még csak (?) kurtítottak, aztán a csonkítás lett a huszadik század divatja. Népek és emberek, nemzetek és személyiségek csonkítása, egészen a földgolyó csonkításáig. Sára Sándor filmjében Bereg megcsonkítottjai beszélnek – de nemcsak Beregről, jóllehet elsősorban arról. Ám tudjuk, hogy a beregieknek millió és millió társa van. Épp ezért tisztelnünk kell mások fájdalmát is, hogy megértést és tiszteletet kapjunk cserébe. A magunk fájdalmáért, amelyről a Csonka Bereg képsorai vallanak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5527