KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mannheim

Még és már

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A XXXIII. mannheimi filmhét határozott program-újítással lepte meg vendégeit. A hagyományos program mellett, azzal egyenértékű műsorként az úgynevezett harmadik világ filmjeinek adott fórumot. Nem mintha az innen származó filmalkotásokat kizárták volna az eddigi filmhetek vetítéseiről, sőt egy-egy jelentősebb filmgyártás, vagy egy-egy világtáj filmkészítőinek munkái korábban is szerepeltek műsorán. Ám 1984-ben a szervezők már tudatosan törekedtek a fejlődő országok filmjeinek széles körű bemutatására. Ezek a filmek külön versenyt vívtak, a mannheimi filmhetek történetében most először, a kizárólag e filmek számára alapított tízezer márkás nagydíjért. Külön elméleti, tájékozódási szeminárium foglalkozott velük; sőt a filmhét – túl nem értékelhető gesztusként – egybegyűjtötte a harmadik világ film(fő)iskoláinak képviselőit is. Mindenképpen méltánylandó a filmhét gazdáinak ez az újítása.

Elsősorban maga az akció, hiszen az elnehezült nemzetközi és gazdasági helyzetben, tapasztalatból tudjuk, rendszerint a kevés pénzű, fiatal filmgyártások esnek el a bemutatkozás lehetőségétől, a nemzetközi fórumokon való megjelenéstől. Nos, Mannheim értő gondoskodása nyomán, a filmhét a harmadik világ filmművészetének európai szálláscsinálójává válhat, mind a gazdagabb hagyományú, mind az „alapokat” csak most lerakó filmesek közös hasznára.

A Dél-Koreából, Tajvanból, Indiából, Kamerunból, Libanonból, Ecuadorból és még jónéhány más országból érkezett filmek tehát külön programban szerepeltek, s ez megteremtette a bírálat méltányosságát. Sem a zsűri, sem a közönség nem várhatta, hogy ezek a művek valamiféle filmművészeti csemegét fognak jelenteni, hogy még nem látott fogalmazásmóddal fogják meglepni a fesztivál résztvevőit. Ami érdekes, új lehet bennük, az az általuk feltárt életanyag vagy/és a gondolkodás különössége. Vagyis az, ahogyan hírt adnak országuk problémáiról, filmrendezőik tehetségéről. Nem az egzotikum iránti vágyainkat elégítik ki, nem a turistautakhoz csinálnak kedvet, hanem új ismereteket nyújtanak és toleranciára nevelnek. A vidéki gazdaságot fellendíteni akaró kameruni fiatalok életének (Falujárók), az ecuadori parasztok hagyományainak (így gondolkozunk mi), a libanoni nők politikai és társadalmi helyzetének (Leila és a farkasok) ábrázolása érdekes, helyenként felvillanyozó volt, mégha a képi megjelenítés szegényes is. Az igazságot néha dadogva is ki lehet mondani. Még a művészetben is. A némiképp professzionistább filmgyártó országok, mint például India, Brazília, Argentína alkotásainak (Maya Mriga, Az elnök emberei, Várj ream) rendezői a társadalmi igazságosság melletti elkötelezettségüknek adtak hangot, nemegyszer erőteljes és hatásos kameramozgásokkal felidézve egy-egy drámai szituációt. A filmek többsége persze még a filmtankönyvek szabályai szerint szabott ruhát viselt, de megvan rá a remény, Mannheim erre a bizonyíték, hogy idővel nem kell külön programban versenyezniük, mert méltó társai lesznek az európai és észak-amerikai filmeknek.

A harmadik világ filmjeinek a korábbiaknál fokozottabb arányú részvétele Mannheimben már csak a szabott vetítési idő miatt is, kissé átalakította a filmhét arculatát. A hagyományaira oly joggal büszke fesztivál ”fő”-programja már alig volt olyan impozáns, mint korábban. Kínálata nemcsak sokszínű, de sokféle is volt. Egyrészt hiányoztak a friss szellemű (első) játékfilmek (a szocialista országok közül csak a Szovjetunió képviseltette magát e versenyben), de föltűnő volt a máskor oly sok izgalmat s vitát kiváltó, középhosszú amerikai dokumentumfilmek távolmaradása is. Másrészt a programba kerültek olyan (talán közönségcsalogatónak hitt?) dilettáns művek is, mint a Lelkem kalandjai és A kis mór című nyugatnémet, illetve olasz produkciók. De könnyen felejthető volt az amerikai Kathleen Dowdey Kék ég című leányregénye az áldott jó feleséget gyakorta kék-zöldre verő, iszákos férjről, vagy a kanadai színekben induló Aton Egoyen bohókás története a kanadai örmény közösség életéről (A legközelebbi rokon).

A program ez alkalommal alig adott módot a meditációra, az elmélyültebb gondolkodásra. A gyors, az azonnal felfogható „poénok” javára billent a mérleg. Mintha csak a primer (s lehetőleg harsányan előadott) közlések jutottak volna el a vászontól a széksorokig, míg az árnyaltabb fogalmazás, a differenciáltabb gondolkodás útközben „elpárolgott”. Jellemző, hogy Udo Kier Az utolsó utazás Harrisburgba című filozofikus filmje például, melyben a Bibliából vett, s Fassbinder által évekkel ezelőtt magnóra mondott szövegeket használt föl – teljesen észrevétlen maradt. Laszlo Papas A szivárvány vége című tizenötperces, tréfás mini-musicalja viszont nagy tetszést aratott, sőt díjat is kapott. A tréfa egyébként, a humor, úgy tetszik nemcsak a mozikban, de a fesztiválokon is jövedelmező. A Mannheim város nagydíját elnyerő, Malambo című osztrák vígjáték valóban a filmhét legjobb játékfilmje volt, mert a rendező Milan Dornak legtöbbször sikerült a jelenetsorokba, beállításokba egy-egy csipetnyi keserűséget is belopnia, s így humora nem lett sem édeskés, sem közönséges. A fellinis reminiszcenciákkal megtűzdelt elbeszélés középpontjában egy fiatal művész-artista áll, aki különböző „világszámokkal” (például segítség nélkül bújik ki egy kényszerzubbonyból) igyekszik felhívni magára a figyelmet, s nem utolsósorban a megélhetéshez szükséges pénzt megszerezni. Menedzsere egy jugoszláv (munkanélküli) vendégmunkás, aki a legképtelenebb lehetőségeket eszeli ki, s hajtja föl számára. Mint ebből következtetni lehet: a Malambo tartalmaz halvány társadalomkritikai, de ami igazán élteti, az a jó rendezői érzékkel megtalált egyensúly a naiv hit és a furfangos talpraesettség, a hónapokon át folytatott próbálkozások kilátástalansága és a mindennapi örömök, a nevetséges és a szomorú között.

Valószínűleg nem tévedek, ha Magyar József A mi iskolánk című filmjének nagy sikerét – négy(!) díjat, oklevelet kapott – a választott téma helyenként humoros, s végig közvetlen hangú megfogalmazásának tulajdonítom. Magyar filmje dokumentumfilmként szerepelt, jóllehet a beállítások, a felvétel-technika s az egész mű dramaturgiája kifejezetten játékfilmes módszerekkel történt, és ennek hatásmechanizmusa gyümölcsözött: sokszor derült a közönség oktatási rendszerünk, iskolánk néhány furcsa jelenségén. Persze a témaválasztásnak is része volt a sikerben: a kritikusok közti közvetlen beszélgetésekből, a másnapi sajtóvisszhangokból (is) kiderült, hogy bármennyire is különböznek egymástól az egyes országok oktatási rendszerei, az eredmény, azaz a „kész” diákok felkészültsége, negatív és pozitív értelemben igen hasonlít egymáshoz. A másik magyar versenyfilm, a Földi paradicsom meg talán épp fanyar, száraz fogalmazásmódja miatt lett mellőzött. Schiffer Pál ha nem is szorítja háttérbe, de mindenképp másodlagosan kezeli a Kerekes család belső drámáját, s helyette konok következetességgel a vállalkozói „háztartás” precíz bemutatására törekszik. Mindezek következtében igazi érdeklődés javarészt nem a film, hanem a filmben tárgyalt hitel-rendszer s gazdálkodási lehetőségek iránt ébredt. A sajtókonferencián komoly számítgatások kezdődtek bizonyos gazdasági esélyekről, élénken ügyelve a „magyar sajátosságokra”. Tehet ennél többet egy film?

Jóllehet bármennyire is az oldott hangvétel uralta a filmhét mezőnyét, akadt azért egy-két film, melyek karakteres stílusbiztonságukkal hívták föl magukra a figyelmet. Ilyen volt például az amerikai Előtte és utána című alkotás, amelynek rendezője, Aziz Ghazal Los Angelesre, mint helyszínre, a dzsessz-zenére mint állandó kontrapunktra és a pszichológiai folyamatok kiismerhetetlen útjaira építve a filmhét hangulatában talán legerősebb, legszuggesztívebb művét készítette el egy helyét nem találó antihősről, aki képtelen szétválasztani emlékeit fantáziájától (és viszont), akinek apja legyilkolta anyját, majd főbelőtte magát, amikor ledobták az első atombombát. A legszélsőségesebb stílusbravúrt a dán Lurs von Trier Bűntettek töredéke című műve jelentette; meg is kapta érte a legművészibb filmnek kijáró Joseph von Sternberg -díjat. A misztikumot, a sejtelmességet, a bizonytalanságot, az egzotikumot, a háttérben meghúzódó bűnügyi történetet, s nem utolsósorban számtalan filmes és televíziós trükköt fölvonultató film, amely készítőjének valóban impozáns mesterségbeli tudásáról tett tanúságot, összességében leginkább egy Maugham-novellához volt hasonlatos, de annak szerkezeti szilárdsága nélkül. Ha Lurs von Triernek az arányérzéke is olyan kitűnő, mint a stílusérzéke, akkor feltehetően időtálló mű kerekedik e sokféle elemet tartalmazó műből. A fesztivál legszebb, leglíraibb filmjét, a lefordíthatatlan című Aussenpostent a nyugat-berlini főiskola produkciójában Hartmut Fittkau készítette magáról a városról. Bevallottan Walter Ruttmann (Egy nagyváros szimfóniája) nyomdokain jár: a ritmus a mű igazi szervezője, motorja, szoros kapcsolatban a zenével. (Huszárik Zoltán filmjei óta nem találkoztam a zenének ilyen pontos, kifejező használatával.) A költői felvételek főképp egymásravonatkoztatásuk révén töltődnek föl jelentéssel; méghozzá igazi költemény módjára: azzal mondva a legtöbbet, amit nem fogalmaznak meg.

Stílus, arányok, ritmus a legteljesebben egy alig másfélórás nyugatnémet dokumentumfilmben (Távol a háborútól) „találtak” legjobban egymásra. (A film, többségi szavazattal, a főpolgármester különdíját kapta.) A helyszín az idillikus szépségű Fekete-erdő övezte város, Oberndorf. Pontosabban ennek világhírű üzeme, a Mauser, illetve a Heckler und Koch fegyvergyár. A rendező, Wolfgang Landgraeber igyekszik tárgyilagosan bemutatni a gyárat (történetével együtt), régi és mai vezetőit, s természetesen a (napjainkban is megvásárolható) kitűnő portékákat, mindenekelőtt a kézifegyvereket. A képek, a felvételek nem „erőszakosak”, a beállítások nem kényszerítik a nézőre a szerző véleményét, az interjúk csak olyan hosszúak, amennyire azt a mű egésze megkívánja, mindig „történik” valami, ami figyelmünket ébren tartja, és így tovább. Landgraeber tehetségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy épp e hűvös, távolságtartó elbeszélésmódja kelt érzelmeket, indulatokat a nézőben. A jól szerkesztett képsorokat látva épp a hallatlan nyugalom, magabiztosság s békés prosperitás váltja ki döbbenetünket. Az ismert színházi közhely (ha az első felvonásban puska lóg a falon, akkor annak a harmadik részben el kell dördülnie) az életben igazabbnak bizonyul, mint a színpadon: a legyártott fegyvereket használni fogják. Oberndorfot állítólag százhetven év óta elkerüli a háború. Meglehet; szerencsés város, szerencsés lakók. Ám mások, kifejezhetetlenül sokan emlékeznek volt és mai háborúkra, s talán ezért sem irigylik a fegyvergyáriak lelki nyugalmát.

A második világháború befejezésének negyvenedik évfordulóján Mannheimben megrendezik a szovjet kultúra hónapját. Ennek lesz egyik eseménye a következő mannheimi fesztivál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6223