KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével

Fegyelem és forma

Bársony Éva

Mihály András zeneszerző, az Állami Operaház igazgatója, a társadalmi zsűri elnöke a következőkben mondta el véleményét lapunknak:

 

A szemlén bemutatott filmeknek volt egy nagyon feltűnő, szinte általános közös vonása: nem voltak igazán megszerkesztve. Szinte valamennyi film esetében a második harmadtól kezdve ezt kezdtem érezni.

A vitán azt mondtam, érdekesek a filmek. Igen, mert szinte mindegyikben adva volt egy jó, érdekes alapformula, egy drámai alaphelyzet, amelyből elindul a történet. Aztán a második harmadban legtöbbször nyilvánvalóvá válik, hogy a szerzők nem döntötték el sem a film műfaját, sem a drámai kifejlet irányát.

Olyankor, amikor a tét magas volt, sokkal csalódottabban távoztam, mint amikor az alapformula sem érdekelt, nem tetszett. Nagyon csalódott voltam például Bacsó Péter filmje után. A Te rongyos élet! alapformulája lehetővé teszi, hogy a filmben egyszerre legyen jelen a korszaknak egy szörnyűsége: a kitelepítés – amiről eddig önkritikusan alig beszéltünk, bár még szektás szempontból is abszurd, célszerűtlen dolog volt –, de ugyanakkor ezelőtt a háttér előtt egy női slemil története kerüljön a középpontba. Ez a kis operett-énekesnő, aki csak belekerül, de nem tartozik ebbe a világba, úgy lebeghetne végig ezen a filmen, mint kitelepítőket és kitelepítetteket egyszerre perszifláló ferencvárosi tündér. Sajnos, ez a remek alapformula a műfaj eldöntetlensége következtében orra bukik dramaturgiailag.

Zsűribeli kollégám, Hanák Péter azért volt mérges, mert Bacsó erről a rettenetes korszakról szatirikusan, humorosan akart beszélni. Ebben nem értettem vele egyet. Ilyen alapon megkérdőjelezhetnénk akár Voltaire Candide-ját, s a világ művészetének jó néhány más remekét is. Én, ellenkezőleg, azért voltam csalódott, mert nem eléggé egyértelműen, céltudatosan volt felépítve ez a szatíra, nem volt következetes a humor. Miközben idegen elemekkel keveredett, folyton legyengült. A falusi párttitkár történetére gondolok például, akinek az útja a színésznő iránti szimpátia, majd szerelem mentén egészen a furcsa, indokolatlan és improvizált halálig nagyon izgalmas. De ez a figura egy másik műfaji világból lép elő. Ennek a fejlődéstörténetnek az idő- és indoklásigénye legalább kétszer akkora, mint amekkorát a film ráfordított. Így viszont érthetetlen.

A forma kiérleletlensége, bizonytalansága miatt a filmek a csontnélküli tengeri állatokat juttatták eszembe, amelyeknek puha testén hol itt türemkedik ki egy dudor, hol ott türemkedik ki egy másik. A filmek többsége érzésem szerint abban az állapotban rekedt meg, amikor a kidolgozás szigorú folyamatának kezdődnie kellene. Ebben az előállapotban az ötletek még önálló életet élnek, a végső forma még több irányban kereshető. Ezen a ponton kell működésbe lépni annak a rendkívül kemény fegyelemnek, ami a végső döntésekhez szükséges. A művészi fegyelem keménységét és kényszerét mi, zenészek, jól ismerjük, hisz minden zeneműben alapvető kérdés, merre engedem elmenni az anyagomat, merre nem.

Vegyünk egy másik példát. Xantus János – egyébként díjazott – filmje, az Eszkimó asszony fázik ilyen hibák miatt lett szerintem erőtlenebb, mint amilyen lehetett volna. A dramaturgiai alapötlet nagyszerű. Remek ötlet, hogy egyik hősének megtesz egy süketnéma állatkerti segédmunkást, aki nem tud kommunikálni a külvilággal, de a film mélyen emberinek mutatja meg őt. Szembeállítja vele a másik férfit, akinek lehetősége van kommunikálni, és mégsem teszi. Ez nagyon izgalmas téma. De már az elején szenvedtem a kiindulás butaságától, egy nyilvánvaló képtelenségtől. Egy olyan nemzetközi hírű zongorista, mint a film egyik főhőse, aki nagy európai hangversenypódiumokon aratja sikereit, legkevesebb tizenhét év nagyon nehéz, nagyon kemény munkáját fektette be ebbe a pályába. A világon nincs olyan ember, aki ezt feladja. A zongoravirtuóz leginkább az artistához hasonlít. Egy artista, aki hosszú évek alatt kidolgozott remek mutatványával bárhol sikeresen felléphet, kényszerítő indok nélkül, saját elhatározásából soha nem hagyja ott a porondot. Én ilyen artistáról még nem hallottam.

A film kiindulópontja tehát hamis. Ha mégis sikerült ezen túltennem magam, el tudok indulni a filmmel. Drukkolok, hogy ez a furcsa háromszög hogyan oldja meg a maga konfliktusát. De a film második harmadától magamra maradok a szorongásommal. A film történés helyett zenélni kezd. Ez a zene pedig szörnyen lapos és langyos. Nem hiszem el, hogy léteznek emberek, akiknek a világon ez az innen-onnan összeszedett, nyúlós zene a legfontosabb. Azt sem értem, hogyan csinál ezzel a jelentéktelen produkcióval a főszereplőnő akkora karriert, hogy még Amerikába is meghívják. Olyan ez, mintha valakit azért, mert fel tud ragasztani egy ragtapaszt, meghívnának egy külföldi egyetemre orvosi előadást tartani.

Időnként rendkívüli koncessziókat kellett tennem, hogy egyáltalán el tudjak indulni azon az úton, amire a filmek invitáltak.

A Könnyű testi sértés alapkiindulása az, hogy a főszereplő fiatalember nem agresszív bicskázó, hanem önvédelemből szúrta meg ellenfelét. Erre nyilvánvaló és érthető utalás esik a filmben. A film azonban egyetlen mondatot sem pazarol arra, hogy a fiú börtönbüntetése jogtalan. Az ítélet felháborítóan igazságtalan. Akkor miért nem erről szól a film?

Számomra azzal az óriási tanulsággal járt ez a szemle, hogy a művész egyik legfontosabb tulajdonsága az önfegyelem. Egy olyan korszakban, amikor az alkotó túlságosan fontosnak tartja önmagát, kicsit fontosabbnak, mint a művet, akkor a forma kerül veszélybe. Pedig a forma a néző és a hallgató meggyőzésének legfontosabb eszköze. Éppen az elmúlt években került nyilvánosságra Bartók zongoraszonátájának fakszimile kiadása. Rendkívül elképedtem, amikor észrevettem, hogy a harmadik tételnek a negyven százalékát kihúzta Bartók. Utánaérdeklődtem, s egy anekdotát hallottam arról, hogyan történt a dolog. Állítólag Kodály figyelmeztette Bartókot, amikor Bartók először eljátszotta Kodály lakásán a darabot, hogy hosszúnak tartja a harmadik tételt. Bartók otthon kioperált mindent a műből, amit fölöslegesnek érzett. Ez mutatja, hogy egy ilyen óriás milyen gyöngédtelen tud lenni a darabjába került fölösleggel, és hogy milyen acélos-karcsú lesz a mű, amikor megszabadítják még azoktól a kicsi hájaktól, amik egy ilyen zseniális alkotó művébe is belekerülhetnek.

Az, hogy az ember mennyi időre veszi igénybe közönségét, társadalmi konvenció kérdése. Nincs előírva, hogy a jó film nem tarthat tovább két óránál, vagy netán egy óra negyven percnél. Ez csak a gyakorlat. Zenei példával élve: a múlt század második felében egy zeneszerző elhatározta, hogy az addig sérthetetlennek tartott, gyakorlat diktálta három órás operai időt a duplájára növeszti. Ezt a zeneszerzőt úgy hívták, hogy Wagner. Neki sikerült. Ő kiharcolta. Igaz ugyan, hogy még ma is csak a közönség bizonyos részénél.

Azt, hogy a filmemet hány órásra tervezem, és hogy az eltervezett időt milyen sűrűségű tartalommal töltöm meg, ezt kihívásnak kell tekinteni. Olyan kihívásnak, amelyben csak százévenként kerekedhet valaki felül, éppen zsenialitása jeleként. Dárday István és Szalai Györgyi filmje, az Átváltozás, amely ezzel a kihívással kicsit könnyelműen élt, a dramaturgiai idő lelassítása révén sokmindenféle értéket nyert. Érdekes módon elsősorban az atmoszférában. Soha nem hittem volna, hogy a lassúság ilyen érdekes tud lenni. De végül is ez a módszer elbukik. Elbukik azon, hogy a film három fő szála közül az értelmiségi vita egyre hétköznapibbá, egyre langyosabbá, magyarán: egyre unalmasabbá sikeredik. A házassági szál, minden igyekezete és rendkívülisége ellenére egyre közelebb kerül a széteső házasságok szokványos alapformulájához és a felek szokványos magatartásformájához. Hiszen az a vallomás, amit a különben lenyűgözően játszó Tamás Amaryllis elmond, nem különbözik gyökeresen a hozzá hasonló millió és millió vallomástól, csak amiatt, mert magnóba mondják. Az öreg Deddy elmúlik, kiesik a történet végéből. A kis balettáncosnő figurája pedig, érzésem szerint, addig izgalmas, amíg nem tudjuk, hogy mi lakik benne, s csak úgy szerepel, mint a házban túltengő tehetetlenség és puhaság ellentéteként létező szigorú diszciplína. Hiszen míg mindenki csak beszél abban a házban, ez a kislány csinálja a dolgát. Ezért sajnáltam rettenetesen, hogy amikor a rendező és forgatókönyvíró rendcsinálásra határozta el magát, ezt a kislányt négy és fél óra múltán elküldte a tengeren túlra. Szerintem indokolatlanul.

Nos, a legtöbb film amiatt okozott feszengést, zavart, mert valami alapvető dramaturgiai félresiklás gátolta a történet szabad kibontakozását. Ezek után megnyerően hatott Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmje, amely tulajdonképpen nagyon korlátozott feladatot vállalt fel, de azt legalább következetesen, lírai teljességgel oldotta meg, a témát fegyelmezetten bontotta ki. Bár azt hiszem, régi közhely a filmesek világában, hogy kutyáról és gyerekről sikertelen filmet készíteni művészet, de itt többről van szó. Ennek a kislánynak a figurája, a családnak a rajza, amelyben él, s a háttérként odavetett társadalom itt tényleg egységet, formát alkot. Ennél a filmnél csak egyetlen veszélyt éreztem. A film maga nem foglal állást abban, hogy a törvénytelenségek, amelyek ennek a kislánynak a gyerekkorát megkeserítik, hogyan jöttek létre. De miután ezek a törvénytelenségek párhuzamosan jelentkeznek a párthűségükbe belemerevedett, belekeményedett funkcionáriusok nevelési próbálkozásaival, a film valamiképpen mégiscsak azt súgja a fülünkbe, hogy ennek az egész egykori, szektás hibákkal terhelt korszaknak a baja az volt, hogy az emberek ilyen kemények és kérlelhetetlenek voltak, mint a filmben szereplő Magda.

Sajnos már öreg vagyok, sok mindenkit ismertem a törvénytelenségek elkövetői és áldozatai közül egyaránt. Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett ilyen módon osztályozni ezeket az embereket. A törvénytelenségek elkövetői között rendkívül kedves, látszatra barátságos, gyermeküket türelemmel és jól is nevelő emberek voltak. Az áldozatok között pedig voltak pukkancsok, akik tán még verték is a gyereküket. A szétválasztás nem ezen az alapon történt. A film sugallata azért is veszélyes, mert visszafordítható. Jelentheti azt is, hogy a törvénytelenségek nem valami szerkezeti, strukturális hiba következtében jöttek létre, amelyek megakadályozására a demokratikus ellenőrzési rendszert kell megerősíteni, hanem csak annak a következményei, hogy a rossz és jó pedagógusok közül átmenetileg éppen a rosszak kerültek uralomra. De hát legalább mi ne csapjuk már be önmagunkat!

Időnként úgy tűnt fel, mintha a szubjektivitás, a művész belső problematikája elárasztaná a filmtermést és akadályozná azt, hogy a művek közérdekűvé váljanak. Azt hiszem, ezt nem így kell fogalmazni. Hiszen a szubjektivitás a valódi, hatásos művészi alkotásból kikapcsolhatatlan. Inkább arról van szó, ami szintén nem újdonság, hanem a művészek munkájának ősi technikájához tartozik, hogy tudniillik a művész egyéniségének azon vonásait szegezze szembe a közönséggel, amelyre az reagálni tud, mert valahol épp ott szorítja őt is a cipő. Erre az egybeesésre nincs minden esetben biztosíték. Azok a művészek, akiket épp valami olyan problematika szállt meg szerencsétlenségükre, ami korszerűtlen, érdektelen, kiszorult a divatból vagy feltámaszthatatlan, azok a művészek a jelenkor szempontjából használhatatlanok és érdektelenek. Ez így volt és így lesz mindaddig, amíg művészet létezik a világon. Illetve, hogy más szavakkal mondjam, amíg lesznek emberek, akik ilyen vagy olyan jelrendszer alapján beszélnek embertársaikhoz, és lesznek emberek, akik meghallgatják őket. Az egyik féltől épp úgy nem lehet megkövetelni, hogy objektíve saját maga megkerülésével olyasmiről beszéljen, ami az ő számára nem fontos; mint ahogyan a fogyasztóktól sem lehet megkövetelni, hogy olyasmit hallgassanak meg, ami őket a legcsekélyebb mértékben sem érdekli. Miért érdemes ezt az unalmas közhelyet ilyen pontosan megfogalmazni? Csak azért, mert a huszadik század harmadik harmadában élünk, és művészeti intézményeink, kritikai rendszerünk, közéletünk rendkívül sokat tesz annak érdekében, hogy ezek a legalapvetőbb feltételek feledésbe merüljenek. De abban a pillanatban, amint valóban végképp feledésbe merülnek, a művészet megszűnik.

Mindez nem azt jelenti, hogy szenvedés volt végignézni ezt a termést. Egész sor nagyszerű alakítást láttunk, ezeknek egy részét jutalmaztuk is színészi díjakkal, de tulajdonképpen jutalmazhattunk volna sokkal többet is. Ha az ember agya nem volna elfoglalva a dramaturgiai csavarások megemésztésével, sokat gyönyörködhetett a képi megoldásokban, az elsőrendű atmoszférateremtő rendezői munkában, mint amilyen például a Könnyű testi sértésben érvényesült. Ugyancsak sok rész utalt az Eszkimó asszonyban a tehetséges, egyéni filmes látásmódra. Például az a jelenet, amelyben a süketnéma férj és a lány először beszélgetnek egymással a szemünk előtt. Ezt a jelenetet látva azt hittem, a század nagy filmjét fogom végignézni. Ez a film néhány részletében hatásosan próbálta egy réteg életérzését bemutatni, ha nem is tudott igazi freskót festeni erről.

Néhány színészi alakításról feltétlenül érdemes beszélnem. Udvaros Dorottya született primadonna. Minden mozdulatát fontossá tudja tenni, még akkor is, ha véletlenül éppen suta szituációban kell komédiáznia. Temessy Hédi a Jób lázadásában nagyszerű. Egy eléggé szentimentális környezetben olyan fanyar felhangokkal játssza a filmbeli asszonyt, hogy úgy érzem, a férjénél is többet tud az életről. Élmény volt Lukáts Andor, az Eszkimó asszony... süketnémája. Persze, egy ilyen szerep nagy ziccer. De nagyon el is lehet rontani. Ő nagyszerűen és emberien játszotta el még vitatható szituációkban is. Eperjes Károly, a Könnyű testi sértés főszereplője rendkívül színes és ugyanakkor nagyon egyszerű színész. Tamás Amaryllis az Átváltozásban lenyűgöző és nagyon hiteles.

Az operatőri munka magas szintje gyönyörű képeket teremtett egy sor filmben, példaként hadd említsem a Felhőjátékot, vagy a Mennyei seregeket. Az én feladatom azonban nem a szakmai erények kiemelése volt. Inkább azt próbáltam benyomásaimból kielemezni, mikor és mitől válok időnként csalódottá én, az egyszerű mozinéző. S miután számomra a film mindig is a mese egyik legmagasabb formája volt – hát elsősorban a meseszövés ügyetlenségei, az ötletek túlburjánzása vagy elapadása, a logika és világosság hiánya ütnek mellbe. Ezen talán egy szigorúbb dramaturgiai fegyelem segíthetne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 03-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6448