KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/november
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Csala Károly: A messzeség – közelről

• Bársony Éva: Maupassant, jutányos áron Útközben
• Almási Miklós: A Holdbeli Öreg Minden szerdán
• Báron György: Kitörés a Vidám Parkba A kis Valentínó
• Faragó Vilmos: Mi bajom a magyar filmmel?
• Bikácsy Gergely: A márvány és az ember
• N. N.: Andrzej Wajda filmjei
• Pap Pál: Varsói beszélgetés Andrzej Wajdával A Márványember magyarországi bemutatója előtt
• Bacsó Péter: Örkény és a Babik-mozgalom Beveztés egy soha el nem készült filmhez
• Örkény István: Babik Forgatókönyv-részletek
• Bacsó Péter: Babik Forgatókönyv-részletek
• Papp Zsolt: Holocaust avagy: a mindennapi élet pszichopatológiája
• Csurka István: Valaki a kamera mögött Családi összeesküvés
• Ablonczy László: Mit ér a film, ha magyar? Beszélgetés Kovács Andrással
FESZTIVÁL
• Iván Gábor: Mi van a szélmalmok mögött? A budapesti holland filmhétről
• Zsugán István: Bolondok, leszbikusok és egy ismeretlen japán Locarno

• Osgyáni Csaba: Mai titkokat felmutatni Beszélgetés Gothár Péterrel
• R. Székely Julianna: Korlátok között, szabadon Portré-vázlatok amatőrfilmesekről
LÁTTUK MÉG
• Urbán Mária: Az elveszett múlt
• Loránd Gábor: Törvénytelen törvény
• Veress József: Ellenségek
• Bende Monika: Dráma a vadászaton
• Gervai András: Az ördög menyasszonya
TELEVÍZÓ
• Honárkay Róbert: A Szentágothai-show Az emberi test és az anatómia
• Pálffy Judit: Öt év, négy film, nulla műsorperc A tévé kísérleti stúdiójáról
• Sík Csaba: Leonardo és Micelangelo a képernyőn
KÖNYV
• Berkes Ildikó: A kortárs filmművészet panorámája
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Az emberi test és az anatómia

A Szentágothai-show

Honárkay Róbert

 

Belépett a Professzor. A hallgatók felálltak, közöttük én is... 34 évvel ezelőtt. És most Szentágothai professzort hallgatom, a Tv képernyőjén beszél. A padok ismerősek, a szorgoskodó fehér köpenyek is, a csontváz is, és néhány színes ábra.

Mottó: „...az embernél nincs csodálatosabb.” Akkoriban úgy gondoltam, nincs komplikáltabb. A professzorom rábökött egy aprócska csontkampóra: „hamulus ossis hamati” – ez az anatómia. Kétéves küszködés az emberi testen, féreg módra, milliméterről milliméterre keresztülrágódni, és minden zugot, szegletet deáknyelvezeten emlékezetbe vésni... csodálatos túl lenni rajta.

Elnézem Szentágothai professzort. A nagy magyar orvos előadók sorából való. Beszéde ízes, akár a közkedvelt Buga doktoré. Minden sejtje egy nagy igyekezet a bennük felhalmozottakat továbbadni, közkinccsé tenni. Szeme, ha kell, érzékszervet játszik, egész testével ábrázol egy ízületet. És nyomában a technika. Egész arzenál. Mutatvány, amit végez, a szónak szorosabb és tágabb értelmében. Eszközgazdagságában és rámenősségében szinte letaglózó.

A „show” kétes értékű műfaja a színházból és a filmből, de elsősorban a televízióból nőtt ki. Afféle „mindent bele!”, lerohanni a nézőt, szusszanni se hagyni. S az csak telítődik, telítődik, sodródik, sodródik, míg a kép kialszik.

„Szentágothai-show” – mondani szentségtörés lenne, mert e kifejezés tingli-tangli műsorokra foglalt. Pedig az övé igazi, magasrendű „show” – mutatás – mutogatás: „Ecce homo.” íme, az ember.

E cél szolgálatában „mindent belead”. Minden gépet bekapcsol, elektronmikroszkóptól a moziig mindent. Varázspálcája a színes ábrákról elboncolt szövetekhez ugrik, s máris kigyullad a laterna magica, mozog a film, és mozognak a sejtek.

Lehozza nekünk a csillagokat az égről, ha szükségét érzi, hogy a mikrokozmosz parány világából galaktikus óriásokra mutogasson. Ö az anatómiát nemcsak holt anyagon tanítja, hanem élőkön is. Az egyensúlyi szerv ott fekszik előttünk megkövülten, ő szeleteli, de máris ugrál, egyensúlyoz valaki a filmen – ez az egyensúlyi szerv! Hiszen az anyag és a mozgás, működés – elválaszthatatlan.

Harmincnégy évvel ezelőtt nekünk, hallgatóknak, magunknak kellett mozgásba hozni az anyagot. Nemcsak, mert szegények voltunk. Könyvünk sem volt, sokszorosított jegyzetből tanultunk. Az atlaszt a jószívű doktor bácsimtól kölcsönöztem. Sok hallgató, kevés boncolás, így hát boldog voltam, ha a rosszul stencilezett sorokat ábrákba fektethettem, s így többé-kevésbé elképzelhettem. Igen, fantázia kellett ahhoz, hogy a szerv összeálljon. Kezünkben ábrákkal, a csontokról, szövetekről próbálgattuk eljátszani az emberi testet, micsoda patomim! Sikerült is, nem is. Az anatómiai szigorlaton csecsemőtestet kellett boncolnom. Nem sok gyakorlatom volt, ezerötszázán voltunk hallgatók, s csecsemőt egyáltalán nem boncoltam. Így hát izgatottan, szertelenül vagdalkoztam. És amikor a professzor megtekintette a csatateret, horgas csipeszével undorral ragadott meg egy mócsingot. „Mi ez?” – kérdezte. Én zavartan annak az idegnek nevét hebegtem, mely az atlaszban sárgán errefelé kanyargott. Mire a professzor: „Csak azt hiszi! Én sem tudom, mi ez!” – és ezzel megbuktam a szigorlat boncolási részéből.

Igen, azt hittem... mennyi mindenről azt hittem! Azóta is korrigálom e „privát orvostudományt”.

Nemcsak az anatómiában, egyébként is, ha valamit akartunk, meg kellett teremteni. Gyermekkoromban csináltam játékot, és játszottam. Aztán csináltam anatómiát is, saját testemre szabottat. Ebben a „csináltam”-ban volt valami jó is.

Ezért most zavarban vagyok Szentágothai professzor előtt. Nem tudom, mennyire irigyeljem a ma és főleg a holnap hallgatóját. Belé már nem tölcsérrel töltik majd a tudást, hanem magasnyomású és -feszültségű apparátussal. Ma még audiovizuális az agymosás, holnap már a többi érzékszervet se hagyják békén. Totális tanulás lesz ez, kérem. Akik jártak intenzív nyelvtanfolyamra, belekóstolhattak.

Mi még nomád tanulók voltunk. A jövő a profiké. Hisz maga az oktatás, a tanulás is önálló tudomány már, információelmélet, kibernetika, szociálpszichológia és egyéb. Minden emberi mozdulat, minden hangsúly jelentéshordozó.

Mégis szeretném, ha úgy tanították volna nekem az anatómiát, mint Szentágothai professzor a televízióban. Mennyivel többet tudnék, mennyivel plasztikusabb szemlélettel! Mennyivel tovább juthattam volna!

Nos, itt a punctum saliens: vajon teletömve úgy ugrik-e az ember, mint sóvárogva, keresgélve?! E kérdés nyugtalaníthat a televízióval és általában mindennel jóllakott fiatalságunk láttán. Én mégis irigylem a holnap hallgatóját.

Egykori professzorom rábökött a kis csontocskára: „hamulus ossis hamati” – ez az anatómia. Szentágothai professzor pedig rámutat a kagyló héjára – ebből lesz a csontváz. Megfordult bennem e gondolat akkor régen? Nem emlékszem. Pedig kész regény az a „hogyan lesz a kagylóhéjból csípőcsont”.

Kissé elkéstem ezzel. Hálás vagyok, és hálásak lehetnek a tévénézők is Szentágothai professzornak. Előadássorozatával ő is bizonyította, hogy a legszárazabb anyag is izgalmas életre kelthető. Hiszen nincs is unalmas téma, csak unalmas előadó. Mert „nincs az embernél csodálatosabb”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8097