KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Doris Dörrie-vel

Az irónia hatalma

Barna György

Doris Dörrie tragikomédiáinak visszatérő témája a „nemek harca”, szinte minden filmje óriási közönségsiker Németországban. Történetei nem a machók mellett voksolnak.

Doris Dörrie német író és filmrendező 1955-ben, Hannoverben született. Érettségi után két évig az USA-ban tanul színművészetet és szociológiát, majd Németországba visszatérve – elmondása szerint szerény színészi teljesítményeket követően – 1978-ban Münchenben végez rendezői szakon. Az 1985-ben készített Férfiak hatalmas bel- és külföldi sikert hoz, de az ezt követő rendezései is (Éden, 1986; Pénz, 1987; Én és Ő, 1988; Boldog születésnapot, török!, 1989) tovább növelik Dörrie népszerűségét. Az egyes történetek könyvalakban is megjelentek. A Budapesti Könyvfesztiválon bemutatták Szép vagyok? című új novellagyűjteményét, melyet Fürst Anna fordításában az Officina Nova Kiadó jelentet meg július végén. Felolvasó- és vitaest kísérte új filmje – a németországi mozikban nézőszám-rekordokat döntögető –, Engem senki se szeret Goethe Intézeti vetítését. Ezen két oka van tehát, hogy Budapesten járt, mégpedig először. „1984 környékén Bódy Gábor hívott Budapestre többször is, hogy együtt dolgozzunk, de pont forgattam és akkor – ma már nagyon bánom, hogy így volt – lemondtam, mondván, később úgy is lesz rá alkalom…” Új filmjéről, anyagi és filmes sikerekről, iróniáról és öniróniáról beszélgettünk.

– A Férfiak Németországon kívül még az USA-ban is rendkívül sikeres volt, Hollywood ekkor figyelt fel Önre. Ez a film alapozta meg a töretlen népszerűséget és a filmtőke bizalmát?

– Szerencsére nem ez volt az egyetlen filmem, mely nagy kereskedelmi sikert hozott. Így, a filmezést tekintve, nem kell nagyon aggódnom az anyagiakért, ami a többi rendezőről nem mondható el. Magam sem tudom, miért volt ez ekkora üzleti siker, de új filmemet máris 1,2 millió német mozinéző látta. Ez biztosít további munkalehetőséget, vagyis egyfajta privilegizált helyzetet számomra.

– Egy ’94-es filmalmanach összeállítói a német film nehéz helyzetéről szólva külön kiemelik, hogy a női rendezőknek kisebb az esélye, hogy filmjeikhez támogatást kaphassanak, mint férfi kollégáiknak.

– Ebből egy szó sem igaz. Nincs semmilyen különbség a kilincselések száma között, teljesen mindegy, hogy nőről vagy férfiról van szó. Inkább más nehézségek vannak. 1994 januárjáig az a szabály volt érvényben, hogy a filmbüdzsé 10%-át magunknak kellett felmutatnunk, csak így folyamodhattunk különböző állami támogatásért, ez azt jelentette tulajdonképpen, hogy a stáb gázsiját előre felajánljuk. Ez úgy változott, hogy január óta ez sem elég, papíron kell igazolnunk, hogy egy forgalmazó – a még el sem készült filmre – előre vállalja a forgalmazást, a kölcsönzést. Ilyen őrült forgalmazó pedig nincsen. Ennél az is jobb lenne, ha az állam teljesen kiszállna, legalább tiszta terepen mozoghatnánk.

– Hogyan lehet így filmet készíteni?

– Sehogy. Nem is készül el, csak a filmprojektek egy kis töredéke. Át kell térni más médiákra. Az írás lehetősége – tekintettel az elenyésző produkciós költségekre: papír és toll – mindenkinek nyitva áll. Nagyon sokan a már eleve olcsóbb videóra álltak át, páran pedig kis- és dokumentumfilmekkel jelentkeznek a tőlük megszokott fikciós filmek helyett.

– Szinte minden évben készít egy filmet, nem is olcsót, a legutóbbi filmjének például csak a produkciós költsége ötmillió márkára rúgott, ehhez jön még a kétmilliós reklámköltség is. Ez az említett privilégium a Dörrie-filmek eladhatóságából ered?

– A film mögött a Buena Vista, vagyis a Walt Disney áll mint gyártó és forgalmazó, mögöttem pedig, mint már említettem, az eddigi filmjeim kereskedelmi sikere. Nincs ma élő ember, aki előre megmondhatná, hogy egy készülő film üzletileg sikeres lesz-e vagy sem. Ha Ön tudná, hogy mi a siker biztos tippje, akkor ezt drágán árusíthatná!

Az Én és Ő-t Hollywood rendelte meg Öntől?

– Igen. Mint művész katasztrófaként éltem meg. Túl sok ember szólt bele a végeredménybe, végül nem is az készült el, amit akartam, és még ott se hagyhattam az egészet, mert a szerződés kötött. Van egy New Yorkban székelő ügynököm, akit naponta megtalálnak különböző ajánlatokkal, de nem érdekel többet ez a kihívás, lehet, hogy rengeteg pénzt lehet vele keresni rendezőként, de ennek pont az az ára, hogy nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. Európában nem szabad átvenni a hollywoodi módszereket, mert az a film halálát jelentené.

– Egy régebbi interjúban azt állította, hogy untatják a „női filmek”. Mit értenek Önöknél a női filmen?

– Nem a női filmek, hanem a kategória untat engem. Egyáltalán, mindenféle kategorizálást korlátoltságnak tartok. Azt sem tudom, hogy vajon azokat vesszük-e ide, amelyek kizárólag nőkről szólnak, vagy a nők által elkészített filmeket. Köszönöm, de egyik besorolásból sem kérek. Most, a könyvkiállításon voltak egyébként kiadók, melyek külön, „női irodalom” szekcióban, vagyis elkülönített polcokon kínálták női szépirodalmi szerzők köteteit. Az ilyen gondolkodás tényleg felidegesít, mert nem értem. Ezzel az erővel női ruhácskákba kellene kötni a nők által írt könyveket, megkülönböztetésül a mondjuk bajusszal ellátott férfiművektől. A nők által készített filmekkel, ha jók, semmi bajom. Nagyon szeretem például Mészáros Márta filmjeit, de nem azért, mert a Márta névből rájöttem, hogy nőről van szó.

– Nem kritizálták még harcosabb nembéliek, hogy az Ön által elmesélt történetek nem veszik fel a szerintük kötelező női szemléletmódot, vagyis nem vállalják fel a nők társadalmi helyzetéből adódó problémákat?

– Milyen más szemléletet vennék fel, én is nő vagyok! Az én történeteimet is egy nő meséli, mégpedig én. Megkérdezne egy férfit, mondjuk Flaubert-t, hogyan merészelt könyvet írni egy nőről? Nem tartom fairnek az ilyen elvárásokat, a férfiaktól se várta el senki, hogy kizárólag férfiakról írjanak. Dosztojevszkij vagy Tolsztoj például óriási nőalakokat teremtettek. Nem gondolom, hogy történeteim a macsók mellett tennék le a voksot.

– Azt nyilatkozta egyszer, hogy férfi-figurái az Ön „Marilyn Monroe”-i.

– Ez megint valami, amit velem kapcsolatban állandóan idéznek, de hibásan értelmezték. Ezen csak azt értettem, hogy minden rendezőnek joga van hozzá, hogy a szereplőit maga teremtse meg, úgy ahogy ezt Billy Wilder Marilyn Monroe-val tette, én ugyanúgy megtehetem Uwe Ochsenknechttel (A Férfiakból az egyik férfi). Ez ugyanaz, amit Flaubert példájánál említettem, egy nő ugyanúgy képes férfiakat ábrázolni, ahogyan férfiszerzők is tudnak hiteles nőalakokat teremteni. A lényeg, hogy jól sikerül-e. Minden más érdektelen. Az új filmem középpontjában ráadásul egy huszonkilenc éves nő áll, aki egyedül él, mint nagyon sok nő Németországban. Anyagilag független, és tulajdonképpen szívesen is él függőségek nélkül, úgy, hogy közben persze a Férfiről álmodik. Egyre erősödik benne a pánik, mert attól tart, hogy már soha nem talál magának senkit, ezért elmegy egy fekete jóshoz, aki nagyon kétes figura, transzvesztita show-ban lép fel, soha nincs pénze, és nagyon beteg. A jóslat szerint nemsokára megismeri az Igazit, és ez tényleg így lesz, találkozik egy szőke, magas, pénzes Jaguar-tulajdonossal, egy „klassz fickóval”, aki mégsem bizonyul igazinak. A love story végül is közte és a jós között alakul ki, aki semmiben nem hasonlít az álomférfira.

A Boldog születésnapot, török! férfi főszereplője ugyancsak bevándorolt német állampolgár. Egyben a szimpátiáját is kifejezi azzal, hogy ezeknek a figuráknak ilyen megkülönböztetett figyelmet szentel?

A Boldog születésnapot, török! alapjául egy regény szolgált, de ahhoz, hogy egy kicsit közelebbről foglalkozzam a törökökkel, hogy tudjam, hogyan élnek, vagy hogy nekik milyen problémáik vannak a németekkel, ahhoz jobban meg kellett ismerkednem velük. De valakit előnyben részesíteni, csak mert török, vagy akármi más, az a rasszizmus egy másik formája, pozitív rasszizmus, de az ugyanolyan rossz. Engem egyszerűen mindig azok érdekelnek, akik mások, akik a társadalmon kívül állnak, az outsiderek, akik nehezebb helyzetben vannak, mint a többiek, úgymond nem felelnek meg a normának. Mindig ők a hőseim.

– Milyen normára gondol?

– Nem tudnám megnevezni, de úgy gondolom, hogy minden társadalomban van egy általános norma. Japánban, mikor ott jártam, levetítették a Boldog születésnapot, török!-öt, nem volt kérdés, hogy ki náluk a török. A koreaiak. Nem tudom, hogy a magyaroknál ki a török, talán a cigányok, ez a szemlélet mindenütt behelyettesíthető valakikre. Természetesen ezek a filmek a klisék kifordításával játszanak, de nem akarom őket megnevezni, mert abban a pillanatban klisékkel szembeni kliséket gyártanék. A klisék mindig előítéletekből alakulnak ki, ha azt mondom, hogy minden cigány lop, a törökök késelnek, az általánosítás segítségével próbálom a félelmemet legyőzni. Ez különösen a nagy változások idején működik így. Azok a nyugati oldalon élő németek, akik Németország egyesítését ellenezték, a keletieket általában lusta embereknek mondták, hogy megkülönböztessék őket saját maguktól.

– Az Ön filmjei szinte meg sem említik ezt a jelentős történelmi fordulatot.

– Mert nem volt közvetlen kapcsolatom vele, szerintem arról kellene mindenkinek beszélni, amit tényleg ismer. Kaptam pár éve egy ajánlatot, egy a volt NDK-ban játszódó regény megfilmesítésére, amihez stúdióban kellett volna létrehozni NDK-s helyszíneket. Nem voltam rá képes, le is mondtam a felkérést. Csak a nyugati szempontról tudnék mesélni. Az egyik novellám egy Münchenben dolgozó kelet-európai babysitter lányról szól, de az más.

– Sok kritikusa szerint az a bizonyos sajátos komikum és irónia, mely a filmjeiben megjelenik, több éves amerikai tartózkodásának, az ott gyűjtött élményeinek gyümölcse. Valóban importhumorról van szó?

– Egy bizonyos szemléletet valószínűleg tényleg ott tanultam. A humor általános szemlélet Amerikában, és ez minden ott élőre ráragad, a humor teremt közösséget.

– És ez a humorforrás Németországban vagy Európában nem található meg?

– Nem, mert ez a fajta humorteli életfelfogás együtt jár az öniróniával, azzal, hogy valaki elsősorban önmagán képes nevetni, és ez olyasmi, amit a németek egyáltalán nem szeretnek. Németország és Japán az a két ország, ahol egyáltalán nem gyakorolnak öniróniát. A németek úgy gondolják, hogy az önirónia a gyengeség jele.

– Ennek ellenére szeretik az Ön filmjeit…

– A filmen tudnak nevetni, de önmagukat kinevetni, az megint valami más. A moziban az iróniát nem kell magukra vonatkoztatniuk, az ott a vásznon egy másik, aki ugyan hasonlít rám, de mégis csak a vászonfigura a nevetséges. A művészet még sohasem változtatott meg igazán semmit. Kísérhet, segíthet, kezdőerőt adhat. Abban azonban, hogy a német beállítódásokon változtatni tudok, nem hiszek. Több öniróniával lezserebb és jobban kedvelt nép lennénk. Úgy hiszem, hogy ez a humortalanság is hozzájárul ahhoz, hogy mások ilyen nehezen fogadnak el minket. Szerintem nincs olyan nép Európában, amely ne tartana egy kicsit a németektől. Ennek természetesen vannak történelmi okai, de ezek a borzasztó történelmi tények is a perspektívával vannak összefüggésben. A képtelenséggel, hogy valamiben felismerjük a nevetségest, azzal a képtelenséggel, hogy Hitlerben a nevetséges figurát lássák a németek. Ez a humortalanságra vezethető vissza.

– Tehát hogy annak idején a németek Hitlert nem nevetségesnek találták, hanem ellenkezőleg, komolyan vették?

– Igen, az az érzésem – de ezt persze nem tudom bizonyítani –, hogy egy amerikai ugyanebben a helyzetben kinevette volna Hitlert, márpedig a nevetségesség ezeket az embereket megöli. Ha kinevetik őket, akkor soha nem válnak ilyen hatalmassá és erőssé. Én azt hiszem, hogy ez Amerikában inkább működik, de tévedhetek.

– Léteznek egyáltalán olyan dolgok, amin nem lehet nevetni?

– Nem tudom, én úgy gondolom, hogy mindig nevetni kellene, mert a humor, a nevetés olyan, mint a szabad levegő, még amikor valaki meghal, akkor sem baj, ha az ember nem feledkezik meg a humorról, és ezáltal egy szomorú helyzetben is levegőhöz, lélegzethez jut. A humor olyan, mint a levegő. Nélküle megfulladsz. Persze semmi sem egyoldalúan komikus, komikum és tragikum az új filmemben is együtt járnak. Fontos számomra, hogy mindkét oldal megjelenjen, mert elválaszthatatlanok egymástól; ha elválasztanánk őket, akkor hiteltelenné válnánk. A tehetség az iróniában jelenik meg. A legironikusabb ember, akit valaha ismertem, Bódy Gábor volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 19-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=899