KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Bódy/Jeles konferencia
• (X) : Katapult Film Szinopszis-pályázat
ANTONIONI
• Kovács András Bálint: Az eltűnés mestere Antonioni és a modernitás
BULVÁRKÓRHÁZ
• Mihancsik Zsófia: Betegségügyek Beszélgetés a Sickóról
• Schubert Gusztáv: Fesd feketére! Sicko
• Barotányi Zoltán: Kórház utca Egészségügy a kereskedelmi tévékben
• Darab Zsuzsa: Vér, cukor, szex, mágia Kórházi tv-sorozatok
VÁMPIROLÓGIA
• Kovács Ilona: Árnyékvilág Kis vámpirológia
• Varga Zoltán: Búcsú a vérszopkóktól Vámpírok a modern horrorfilmben
SODERBERGH
• Pápai Zsolt: A kaméleon színe Steven Soderbergh
LYNCH
• Janisch Attila: Belvilág Birodalom Inland Empire
• Strausz László: Lynch Peaks A tévénézők lázadása
MOZIPEST
• Teszler Tamás: Kísérleti láncolat Toldi mozi
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Spanyolok a spájzban Miskolc: Cinefest
HATÁRSÁV
• Simonyi Balázs: Tíz csőre töltött 35 mm-es A Magnum és a mozi
KRITIKA
• Muhi Klára: Épphogy csak érintsd! Iszka utazása
• Báron György: Szerelem, szabadság... A Nap utcai fiúk
• Kolozsi László: Csak oda Megy a gőzős
• Baski Sándor: Ha ölni kell Flandria
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Csendkút
• Vaskó Péter: A Bourne-ultimátum
• Ádám Péter: Színes fátyol
• Géczi Zoltán: Halloween
• Csillag Márton: A másik én
• Klág Dávid: Frank & Wendy
• Tüske Zsuzsanna: 1408
• Pápai Zsolt: Agyő, nagy Ő
• Varró Attila: Invázió
DVD
• Pápai Zsolt: A forrás
• Kovács Marcell: Az idő urai
• Alföldi Nóra: A hírhedt
• Tosoki Gyula: A kolostor

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bulvárkórház

Egészségügy a kereskedelmi tévékben

Kórház utca

Barotányi Zoltán

Képernyőnkre kórház csak akkor kerülhet, ha megfelel a bulvár kívánalmainak: botrány vagy melodráma kavarog körülötte.

 

Amikor jó tíz éve megjelentek nálunk a nagy kereskedelmi tévék (ama bizonyos kettő – tán a nevüket se kéne leírnunk, de mit szégyelljük: a tv2 meg az RTL Klub) a sokféle, számos forrásból és világnézeti elkötelezettségből táplálkozó remény és félelem közepette egy dologban mindenki biztos volt: a kertévék hírműsorai megtörik majd a közszolgálati csatornák hírmonopóliumát. Voltaképpen ez így is történt: válogathatunk a híradók között – más kérdés, hogy a két nagy szépen magához asszimilálta a „királyi” tévét is, sok más mellett éppen a hírműsorok tekintetében.

Márpedig ez egyértelműen szemléletváltozást jelent: a kereskedelmi csatornák, mint profitorientált nagyüzemek, mindent a nézők – általuk leghatékonyabbnak vélt – szórakoztatásának rendelnek alá; éppen ezért a hírműsorok sem lehetnek mások, mint audiovizuális bulvármagazinok. S ennyivel még nem is mondtunk értékítéletet – ez is egy műfaj, amit lehet jobban és rosszabbul csinálni, s amelynek normáihoz mind több, korábban komolynak ismert médium is csatlakozik. Színvonalasan művelni keveseknek sikerül, speciel a magyar kereskedelmi tévéknek sem igazán, de ebbe lakosságunk már rég beletörődött.

A kereskedelmi tévék hírműsorai látásmódjukat, témaválasztásukat és kezelésüket tekintve, tán mondanunk sem kell, maguk is tökéletesen integrálódnak az anyacég üzleti „filozófiájába”: a híradókban éppoly arányokban keveredik a hamis lényeglátás és az ál-esszencializmus a lehető legnagyobb mértékű felületességgel, mint bármely más műsorsávban. Mindezt nagyon is érthető szempontok vezérlik: egyrészt nem illik a nézőt bonyolult összefüggésekkel (meg a leírásukhoz használt összetett mondatokkal) lefárasztani, mert még átkapcsol a konkurenciára, másrészt viszont folyamatosan le kell kötni az érdeklődését, és ébren tartani azt a balhitét, hogy voltaképpen mindenről értesül, ami lényeges a világban. Ahhoz, hogy eleget tegyenek eme elvárásoknak, a kereskedelmi tévék (bárhol a világon – ne higgyük, hogy Magyarország ebből a szempontból kivétel lenne, akár pozitív, akár negatív értelemben) a valóság egyfajta dramatizált képét adják: napról-napra ugyanazt a szappanoperát követhetjük ismerős fő- és mellékszereplőkkel (momentán Gyuri és Viki csapatai viaskodnak, áskálódnak, intrikálnak nap mint nap) ismétlődő vagy éppen ellenkezőleg, hirtelen felmerülő konfliktusokkal, amelyek vagy megoldódnak (és akkor rögvest meg is szűnik a hírértékük), vagy eszkalálódnak, és akkor tucatnyi bőrt is lehúzhatnak róluk. Az egészségügy témája csupán mint eme végtelenbe nyúló sitcom avagy nem virtuális valóság-show egyik helyszíne jut szerephez – leginkább abban az esetben, ha valami eget rengető, esetleg extrém, felháborító, bosszantó történik körülöttük – hozzátéve, hogy szigorúan és mindig szeretett tévénk definiálja számunkra, mi is számít érdekesnek, fontosnak és felháborítónak. Az egészségügy kapcsán is elmondhatjuk ugyanazt, amit bármely más téma kapcsán is le kell szögeznünk: a kereskedelmi tévék (mivel – akaratuk ellenére – még és már nincsenek monopolhelyzetben, már ami a tudat- és véleményformálást illeti) egyszerre követik a publikum már amúgy is meglévő elfogultságait, indulatait és vélekedéseit, s a maguk korántsem szerény eszközeivel formálják is azokat – mindezt egy rendkívül rafinált, mondhatni dialektikus viszonyrendszer keretében.

Az egészségügy már annak kapcsán is könnyedén kerülhet a dramatizált témák közé, mivel a kórház réges-régen az egyik legfontosabb helyszíne a tévés szappanoperáknak, mely ugye a kereskedelmi tévék kedvenc műfaja, de ne feledkezzünk meg arról, hogy az egyik legendás sorozatot (Kórház a város szélén) még a bulvártévé-mentalitástól látszólag intakt husáki Csehszlovákia állította elő (pedig dehogyis – a posztsztálini kultúrirányítás valamennyi kelet-európai országban pontosan ugyanarra a bornírt kispolgáriságra bazírozta a maga „műsorpolitikáját”, mint manapság a profitorientált utódok). A magyar egészségügyet tárgyaló narratíva előállítása során viszont hiába is fordulnának az olyan zseniális sorozatokhoz, mint a Doktor House. Hazai pályán vagyunk, saját problémákkal, lefordíthatatlan konfliktusokkal, máshol ismeretlen kifejezésekkel és intézményekkel (képzeljük el egy pillanatra, amint Doktor House zsebrerakja a hálapénzt – vagy inkább mégse...) – a magyar Kórház szappanoperává fordítására eddig csak balvégzetű kísérletek születtek (habár némelyik még vígan haldoklik, s estéről-estére látható), annál jobban sikerült a „valódi” egészségügy tele-sagává alakítása. Ehhez az igazi terepet a sokszereplős, nagy kollektívák nyújtják – magányos háziorvos vagy patikus ritkán kerülhet ilyen elegáns társaságba, marad tehát az egészséggyár, ahol futószalagon készül a gyógyulás (meg a halál – kire mit mért a sors avagy a forgatókönyvíró önkénye).

A kórház a kertévék sötét mitológiájában a romlás helye, amely nem csak önmagában épül le, de a betegeket is pusztítja. Nincs erről pontos statisztikánk, de a kórház az esetek igen jelentős részében akkor kerülhet a képernyőre, ha valaki, persze hirtelen-váratlan, elhalálozik benne. Ennyi már elég is a hírgyár számára: a sorozaton belül a tragédia ürügyén egy újabb minikrimi kezdődik, s ha halott van, úgy tettesnek is kell lennie (s bármilyen kegyetlenül hangzik, de eme kannibál logika szerint a gyerekhalál kettőt ér). A konkrét körülményeken túl – melyek pontos és alapos kivizsgálását nem is várhatjuk el a túlterhelt, folytonos anyagleadási frászban lévő híradósoktól – a mindenkori közhisztéria állásától, s persze a szerkesztői akarattól függ, hogy éppen a felelőtlen, önpusztító beteg, a gondatlan hozzátartozók, a hanyag, szakszerűtlen orvos/mentős/ápoló, vagy éppen az elfuserált Rendszer, a kontraproduktív Reform, meg a pazarlással kombinált Córesz kapja-e aznap este a nagy bunkós fekete pontot.

A Kórház persze nem csupán a gyorsan romlandó köznép, de a kertévék kitermelte magyarcelebek vissza-visszatérő ideiglenes lakhelye is – ilyen esetben a gyógyító üzem még hangsúlyosabban lényegül át a tévé szerinti valódi szerepébe, azaz a médium celebrálta reality show kulisszájává. Hétről hétre figyelemmel követhetjük, amint a rommá tört kocsiból kivágott, ripityára tört celeb körül sürög-forog a kórházi stáb – most már teljesült az álmuk: a maguk szakmájában ők is bekerültek mindenki vágyálmába, a valódinál is igazibb bulvárvilágba.

Ehhez képest kifejezett tanácstalansággal találkozunk, amikor úgymond komoly, tétre menő konfliktusokról kellene szólni, főképpen azért, mert a kereskedelmi tévé hírműsora saját elveinek mondana ellent, ha egy ilyen kérdést csak úgy, a maga kontextusában vizsgálna meg. Márpedig dramatizálás nélkül ez sem megy: a kórház-átalakítás, -leépítés akkor lesz fontos téma, ha sikerül olyan konfliktust, emberi tragédiát találni, amely kapcsolatba hozható vele – mint ahogy az ismert hódmezővásárhelyi esetben történt (mellesleg ez az eset mindennél pontosabban prezentálta, hogy a bulvároptika s az ezzel járó témakeresés elsajátítása terén a politikai osztály mutatja a legnagyobb előrelépést: jobbak nem csupán tartják az ütemet a bulvártévék hírkészítőivel, de mintegy diktálják is nekik a napirendet). A kommerciális tévék számára az se jelenthet gondot, ha céhen kívülire találnak – itt ugyanis rögvest sikerül előhúzni a csaló, sarlatán álorvos irodalmi-népszínművi figuráját. Ez még úgy-ahogy működik, amennyiben a szolnoki botcsinálta, bőrdíszművesből lett fogász a téma, aki érzéstelenítés nélkül húzza-tömi a kispénzű vagy éppen csak smucig páciensek fogait, de rögvest sántítani kezd, ha egy olyan – a jórészt gyerekgyárban született nagyközönség előtt szinte ismeretlen – problémáról van szó, mint az otthonszülés. A kereskedelmi tévék természetesen s régi jó szokásukhoz híven e témát is egy tragédia, egy otthonszülés közbeni csecsemőhalál ürügyén kapták fel, s kezdték beleilleszteni a maguk narratív keretébe. Első lépésnél az otthonszülők közösségét szinte már afféle különös szektaként mutatták be a nagyközönségnek, akik egy bába (e szó mögöttes jelentéseit most hadd ne ragozzuk magyar népmeséken felnőtt olvasóink előtt) celebrálásával, valamiféle pogány-eretnek rítus keretében szülik meg gyermekeiket, kiszakadva az egyedül üdvözítő gyógyító/szülőüzem kebeléből. A sztorivá fejlődő történet idővel tovább bonyolódik: a kedvtelve nyilatkozó (meglehet, a nyilvánosságtól védelmet-megértést remélő) bába (Geréb Ágnes) maga sem idegenkedik szerepének médiabéli prezentálásától, s ezáltal aktív szereplő lesz a legújabb valóságsóban, melynek tárgya: valóban bűnös-e az intézményen kívüli szülést propagáló szülésznő. S mellesleg, tényleg csupán érintőlegesen, afféle kérdések is felmerülnek bennünk, hogy mennyire rendelkezünk pontos, jól tagolt statisztikákkal a magyar csecsemőhalálozásról, vagy hogy valóban oly biztonságos-e a rideg gyerekgyár, mint ahogy azt elhitetnénk velük, melyek az otthonszülés előnyei-hátrányai, miért hiányzik ennek törvényi háttere, s hogy miként kerülhet egy orvos szinte a törvényhozó és a bíró szerepébe – a mi akaratunkon kívül. Kissé bátortalanul, de azért a kertévék tudósításaiban is felbukkannak ezek a problémák, de azután elhalkulnak, hiszen a sztori újabb fejleményei mindig fontosabbak, mint a híranalízis vagy az orrnehéz háttérelemzés: a bába után már rendőrök nyomoznak, a család vigasztalan és nem bocsájt meg, s már ugrik is a kép, hiszen a neves magyarcelebet hozzák szó szerint inaszakadtában. Ki hinné: ez már nem is a gazdag multik, de magyar adófizetők saját bulvártévéje, melyen tökéletesen tanulmányozhatók a teljes hasonulás törvényei.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9161