KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/december
DARWIN RÉMÁLMAI
• Beregi Tamás: Majomkönny és spóratánc Darwin rémálmai
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: A svájci óra érdekel Beszélgetés Makk Károllyal
DARWIN RÉMÁLMAI
• Varró Attila: A műfajok eredete Kulturális evolúció
VIKING VÉR
• Kolozsi László: Hideg vér Skandináv bűnfilmek
• Sepsi László: Viking brigantyk Max Manus
• Gorácz Anikó: Izland noir Beszélgetés Baltasar Kormákurral
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: A közelképek koszorús költője Balázs Béla
• N. N.: Balázs Béla (1884 - 1949)
• Gelencsér Gábor: A kíséréstől a kísérletezésig A Balázs Béla Stúdió ötven éve
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Alkonyi őrjárat Velence
DARWIN RÉMÁLMAI
• Győrffy Iván: Lebecsült rokonok Darwin a moziban
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 4. rész
• Szíjártó Imre: Oda is vissza Cseh/szlovák emigránsok
KRITIKA
• Schreiber András: Szerelemrulett Orosz Dénes: Poligamy
• Tüske Zsuzsanna: Csendes terror Szobafogság
• Baski Sándor: Szabad a gazda Az irányítás határai
• Gyenge Zsolt: Madarat tolláról Jacques Audiard: A próféta
KÖNYV
• Novotny Katalin: Alapiskola Mozgóképelemzés
MOZI
• Vajda Judit: A tejesember
• Pápai Zsolt: Az informátor!
• Baski Sándor: Törvénytisztelő polgár
• Schreiber András: O’Horten
• Roboz Gábor: Tiszta napfény
• Varró Attila: Fame
• Teszár Dávid: Astro Boy
• Géczi Zoltán: Paranormal Activity
• Sepsi László: Zombieland
• Csillag Márton: Szuperbojz
DVD
• Pápai Zsolt: A legbátrabb város
• Gelencsér Gábor: Janisch Attila filmjei
• Sepsi László: Pirx kalandjai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Darwin rémálmai

Darwin a moziban

Lebecsült rokonok

Győrffy Iván

Az evolúció elmélete 150 évvel publikálása után is viták és filmek sokaságát provokálja. Miközben a darwini teória tudományos bizonyítékai gyarapodnak egyre erősebb az ellenérzés.

Nem sokkal azután, hogy Charles Darwin 1859-ben kiadta A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása című munkáját, komoly támadások kereszttüzébe került. Szinte naponta közöltek becsületsértő gúnyrajzokat róla, a legtöbb szőrös majomtesttel és emberi ábrázattal látta el a korábban (geológusként, botanikusként) köztiszteletben álló tudóst. Más kérdés, hogy ennek az ikonográfiának már a kiindulópontja is hibás – s nem csupán azért, mert Darwin nem a majmoktól, hanem a közös őstől való származást tanította. Az emberelődöket, akikkel ellenfelei szerintDarwin közeli rokoni kapcsolatokat ápol, éppenséggel fordítva kellett volna elképzelni. Az Australopithecusok és társaik például viszonylag kis (alig 400-500 cm3) agytérfogattal rendelkeztek, felegyenesedve jártak, lábujjaik előrenéztek, koponyájuk a gerincoszlophoz nem középen, hanem hátrébb csatlakozott – egyszóval inkább majomfejük volt emberi testtartással, mint fordítva. A karikaturisták mentségére legyen mondva: a 20. század elejéig nem sok ezt bizonyító lelet került elő, és a tudomány sem volt elég fejlett, hogy az ügyes evolucionista csalókat (például azokat, akik az 1912-es piltdowni leletet „összetákolták” egy középkori emberi koponyából, orángután-állkapocsból és csimpánz-fogakból) idejekorán leleplezzék – Piltdown esetében erre több mint négy évtizedig kellett várni.

S minthogy az emberelődökről még a műveltebb kortársak sem tudhattak semmit, aligha lehet hibáztatni William Wilberforce-ot, Oxford érsekét, amiért a következő dehonesztáló kérdést tette fel Darwinnak: „Ön a nagyapja vagy a nagyanyja révén származik a majomtól?” Amire aztán Thomas Henry Huxley, Darwin jóbarátja és önkéntes védelmezője adta meg a feleletet: „Inkább lenne majom a nagyapám, mint olyan ember, aki leplezi az igazságot”. Huxley – aki a Darwinról szóló legújabb életrajzi filmben, a Teremtésben (Creation) is az egyik fő spiritus rectora a darwini elmélet kiteljesedésének – a betegeskedő és konfliktusokat nehezen tűrő tudóst oltalmazó állhatatosságáért hamar meg is kapta a „Darwin bulldogja” becenevet.

Úgy tűnik tehát, akik az evolúció elméletét magukévá tették, könnyen kiiratkoztak az emberi nemből. A darwinizmussal (amely elnevezést az evolúció-elmélet bírálói használják előszeretettel, lekicsinylő értelemben) foglalkozó filmek egyik fősodra is ez: a főemlősöktől és általában az animális lényektől való származás büszke vállalása vagy tagadása. Érvényes ez a híres-hírhedt oxfordi biológiaprofesszorra, a nyolc evolúcióról szóló könyvet, számos vitairatot, dokumentumfilmet, webes vallomást jegyző Richard Dawkinsra is: őt nemes egyszerűséggel „Darwin rottweilerének” titulálják kritikusai. Nem túl hízelgő ragadványnevét annak köszönheti, hogy ateizmusát nyíltan hirdetve minden lehetséges fórumon védelmezi az evolúció tanát legújabb támadóitól, a teremtéshívő kreacionistáktól és a ravasz taktikával magát vallástalannak feltüntető neokreacionizmustól. Ő azonban örömest vállalja az „alacsonyabb” származást. A 2008 augusztusában, Angliában bemutatott háromrészes dokumentumfilmje, a Charles Darwin géniusza (The Genius of Charles Darwin) egyik epizódjában egy kenyai püspököt támad le meghökkentő kijelentésével. „Én majom vagyok. És Ön?” Mire a püspök, akivel talán együtt rúgták a labdát az utcán, tekintve, hogy mindketten az interjú helyszínéül szolgáló templom környékén nevelkedtek, döbbenten válaszol: „Nem, nem, én ember vagyok!”.

A bőrszínekhez kötődő évszázados negatív jelentéstartomány miatt politikailag inkorrektnek ható „támadás” értelme akkor teljesedik ki, ha a Darwin kora óta velünk élő előítéletek és tudományellenesség látképét is a kamera fókuszába helyezzük. A maga módján épp így tesz két rivális világértelmező dokumentumfilmes alkotás: egyfelől Dawkins szériája, másfelől a Nathan Frankowski rendezte, a televíziós showman, színész és gazdasági kolumnista Ben Stein jelenlétével aláhúzott Eltávolítva: nincs hely az értelemnek (Expelled: No Intelligence Allowed) című újkreacionista mozi. Mindkét darab apró, intim élményekből, személyes kötődésből kiinduló komplex tudományetikai, történelmi és társadalomlélektani elemzést bont ki – ám míg az első csak heves vérmérsékletéért és az evolucionizmust kizárásos alapon az ateizmussal összeboronáló attitűdjéért kárhoztatható, az utóbbi mindezeken túl paranoid összeesküvés-elmélettel és olcsó manipulációkkal is előáll.

Az evolúciós elméletet népszerűsítő mozi azonban – ha létezik egyáltalán ilyen – sokak számára képviselt „istentelensége” és „szellemi gőgje” ellenére is hitelesebb marad. Igaz ez David Attenborough-nak a BBC műhelyében készült, 2009-es keltezésű dokumentumfilmjére is. A Charles Darwin és az Élet Fája (értve utóbbi alatt a fajok közös őstől történő leszármazási törzsfáját) a Bibliából kiindulva és oda visszatérve szögezi le a Darwin életére, gondolataira és a modern biológia felfedezéseire is bőséggel támaszkodó vizuális elemzése végén: nincs uralmunk a természet felett, törvényei ugyanúgy érvényesek ránk, mint valamennyi élőlényre. Ami nagyjából annyit jelent: Isten, ha létezik egyáltalán, levette rólunk a kezét, s még az ujjlenyomatai is láthatatlanok.

És ha már itt tartunk: az angol főváros zajától és a – Greenaway Darwin című, 1993-as tabló-egyvelegében is megörökített – politikai rebelliók elől menekülve a közeli Downban letelepedő, valószínűleg egy trópusi betegség (és némi pszichoszomatikus rásegítés) miatt évtizedekig ágyhoz, íróasztalhoz kötött Darwin is hamar megérezte, meggyűlik még a baja a teizmus élharcosaival. Egyfelől saját családján belül – felesége és egyben unokahúga, Emma Wedgewood igen vallásos volt, és ezt csak erősítette első lányuk, a 10 éves korában, 1851-ben elhunyt Annie halála, amely Darwinnál éppen az ellenkező hatást érte el: ha „istentelenné” nem vált is, az agnoszticizmust tárt karokkal fogadta. Ez a személyes tragédia – amely Darwin kutató- és rendszerező-munkáját is katalizálta – a fordulópontja Jon Amiel A teremtésének is, amely a tudós magánéletét, benső vívódásait teszi közszemlére családi visszaemlékezések felhasználásával. Randal Keynes, az adaptáció alapjául szolgáló életrajz szerzője ugyanis nem más, mint Darwin ükunokája. Nemcsak saját démonaival, Darwin Istennel is megküzd és leszámol e filmben – az sem véletlen, hogy a haldokló Annie és Jenny, az orángután sorsa annyira egybefonódik.

Más szavakkal: a majom-rokonság felismerésével az ember eltaszítja magát Istentől, akinek spirituális fénymásológépéből elvileg kikerült. Az isteni eredethez való ragaszkodás vagy a tengeri szivacsnak járó privilégiumok követelése – ez az egyik csomópontja a darwinizmusról szóló filmek közül talán a leghíresebbnek, a Stanley Kramer rendezte 1960-as Aki szelet vet (Inherit the Wind) című tárgyalótermi drámának, valamint a nevezetes daytoni majomper további filmes-televíziós feldolgozásainak is, nem beszélve az evolúció téziseit változó színvonalon boncolgató összes valamirevaló mozgóképről.

A fiatalkorában az élő célpontokra történő lövöldözésben kedvét lelő, az orvosi pályától a vér látványa és az érzéstelenítés nélküli operációk miatt eltávolodó (ezekről hosszú beállítások szólnak Greenaway barokkos Darwin-enciklopédiájában) angol tudós felismeri ugyanis azt, hogy a folyamatos, lépésről lépésre történő változás, a rátermettebbek túlélése és a környezethez való adaptációjuk során elnyert módosulásaik átöröklése, azaz a természetes szelekció révén a Földön élethálót szövögető evolúciónak nincs szüksége metafizikai alapokra, Isten nélkül is működőképes. Ez bőszítette föl a Darwin munkásságát azonnal elítélő anglikán egyházat, amely csaknem 150 évvel később kért csak bocsánatot, és ez a legfőbb oka minden későbbi ádáz evolúció-ellenességnek is. Ez a darwini idea az a momentum, amely az evolúciót már pedzegető neves elődöktől, így Anaximandrosztól, Empedoklésztől, Arisztotelésztől, Démokritosztól, Lucretiustól, Csuang-cé-től, Maupertuis-tól, Buffontól, Lyelltől, nagyapjától, Erasmus Darwintól és az első konzisztens elméletet felállító (de a szerzett tulajdonságok átöröklésében megátalkodott) Lamarcktól élesen elhatárolja a szerzőt. Az általa felvázolt evolúció építőegységei (a lassú átalakulást bemutató fosszíliák, archeológiai leletek, később a DNS-analízisek) megkérdőjelezhetetlenek, az ezeket sorba rendező hipotézis (a természetes szelekció mechanizmusa, majd a 20. század első felére összeálló evolúciós szintézisben az evolúciót mozgásba lendítő számos – Darwin számára még nem látható – segédmechanizmus, a véletlenszerű genetikai sodródás és a populációk közötti génáramlás), azaz az evolúció kötőanyaga pedig tudományos módszerrel jelenleg nem cáfolható. Bár az evolúciós hipotézisnek vannak hiányosságai és következetlenségei – ezt lovagolják meg a teremtéshívők és az „intelligens tervezőre” mutogató egyes dogmatikus keresztények, muzulmánok, krisnások és ufó-hívők (!) –, ettől még alapzata szilárd, és minden bizonnyal nincs szüksége az Expelledben pellengérre állított világméretű összeesküvésre Hitlerrel, Sztálinnal és a kreacionistákat „megbélyegző” vezető egyetemek rektoraival…

Amikor Darwint „a majmok bolygójára” helyezték a fennálló világrendbe görcsösen kapaszkodó, magukat Isten képmásainak tartó kortársai, a tudományos módszertan kérlelhetetlen logikájára mondtak nemet. Darwin óta állíthatjuk bizonyosan, amit már Newton után sejtettünk: az „első mozgató” nélkül is ki lehet fordítani sarkaiból a világot. A távollétével tüntető természetfölöttitől függetlenül minden elemében, még a rejtett pszichés mechanizmusok szintjén is kutatható, értelmezhető a világ (lásd az evolúciós pszichológiát) – bár Isten és a tudomány, a hit és a matéria korántsem olyan ádáz ellenségei egymásnak, mint Dawkins professzor állítja.

Ez a maga módján rendkívül lázító, vérpezsdítő és tabudöntögető idea a kezdeti felháborodás, majd a passzív rezisztencia évtizedei után most ismét céltáblaként szolgál: a tudomány, az oktatás és a teológia után a filmiparban is ellenségeket gyűjt. A torontói filmfesztiválon bemutatkozó Creationnek – ami egyébként egy meglehetősen ártalmatlan, kissé szentimentális, flashbackekkel dúsított életrajz – hajszálon függ az amerikai bemutatása, mert nem akadt forgalmazó, amely kihívná maga ellen a népharagot az Újvilágban különösen népszerű kreacionizmus sértegetésével. Ráadásul egyre-másra készülnek az intelligens tervezés mozgalmat pénzelő Discovery Institute-ban és más neokreacionista műhelyekben olyan „evolúció-szkeptikus” dokumentumfilmek, mint az amerikai Expelled, vagy az angolAz út, amely megrengette a világot (The Voyage That Shook The World).

Isten visszavág – adta sorozata befejező részének a címet Richard Dawkins, s úgy tűnik, szavai (közvetett módon) beigazolódtak. Legalábbis az inkvizítori magabiztossággal és fantáziával rendelkező, a Watergate-botrányba belebukó Nixon elnök egykori beszédírójaként is ismert Ben Stein révén, aki magát Dawkinst is megszorongatta interjúalanyként, és csaknem rábizonyította: sci-fi színvonalon, de az intelligens tervezés híve (a pánspermia elmélet szerint ugyanis kozmikus életcsírákból keletkezhetett a földi élet). Mindez persze indifferens Darwin szempontjából: ő ugyanis nem az élet eredetét kutatta, csupán a már kialakult életformák leszármazási mechanizmusát. Azaz nem tagadta – egyszerűen ignorálta Istent. A daytoni majomperben – amely az Amerikai Egyesült Államokban az I. világháború után eluralkodó xenofóbia, rasszizmus, izolacionizmus, s az evolúció oktatását megtiltó törvények egyik első komolyabb válságtünete volt – 1925-ben egy Tennessee állambeli középiskolai biológiatanárt ítéltek jelképes, 100 dolláros büntetésre az evolúció igéjének terjesztését tiltó törvény megszegéséért. Az ezt feldolgozó, Spencer Tracy és Gene Kelly szereplésével nyomatékosított, a bigott helyi tiszteletes közösségét és a vádló Bryant (a filmben: Bradyt) erősen helyben hagyó Kramer-film már a bűnbánat idején született: pár évvel az első szovjet szputnyik fellövése után, amikor Amerika rohamsebességgel igyekezett adaptálni a modern természettudományos oktatást maradi iskolái számára.

A per (amelyre egyébként a magát rasszista kijelentésekre ragadtató, evolucionista H. G. Wells írót akarták megnyerni ügyvédnek, de ő nem vállalta) és az evolúció elméletét övező borús közhangulat azután évtizedekig termelte az esküdtszéki drámákat. 1968-ban és 1987-ben is születtek a kreacionizmusnak az evolúcióval egyenlő súlyú oktatását megtiltó, precedens értékű ítéletek, azon az alapon, hogy sérti az alkotmánynak az egyház és az állam szétválasztásáról szóló első kiegészítését vallási tanokat oktatni államilag fenntartott iskolákban. Az utóbbi ítélet azonban már kiskaput nyitott a neokreacionizmusnak is: az intelligens tervezés elmélete körül újjászerveződő mozgalom már elrejtette a kíváncsi tekintetek elől Istent, s csak egy „személytelen” intelligens tervezőt hirdetett, aki nélkül érthetetlen az élet eredete és az élőlények szervezetének nagyfokú komplexitása. S bár 2005-ben a „Kitzmiller kontra doveri iskolaszék” perben a bíróság átlátott a szitán, és ugyanúgy vallási doktrínának bélyegezte, ezért az állami iskolákból száműzte az intelligens tervezést, a vita – Istennek tartozunk-e örök hűséggel, avagy Charles Darwinnak – folytatódik a végtelenségig.

Annak idején még Móra Ferenc is megégette magát, aki egy, az emberi koponya fejlődését vázoló ábrát helyezett ki a múzeumban, s ezért feljelentették, később pedig ellopták a képet: „az mégse járja” – írta gunyorosan az esetről, „hogy mikor Darwin már az egész világon megbukott, a szegedi múzeum még mindig tudós gyanánt kezeli ezt a szédelgőt”. De nem kell ilyen messzire mennünk: a késhegyre menő vita állandó aktualitásáról tanúskodnak az eredeti broadwayi színdarab későbbi televíziós feldolgozásai (Aki szelet vet 1965, 1988, 1999), a misszionárius küldetéstudattal bíró dokumentumfilmek, és nem utolsósorban a közvélemény-kutatások. Ezek pedig azt mutatják: Törökország után az Egyesült Államokban a legmagasabb az evolúció-elmélet elutasítottsága, az amerikaiak fele egyáltalán nem hisz benne, az angolok egyharmada pedig még a kreacionizmus legdogmatikusabb hajtását, a „fiatal Föld” elméletet is elfogadja – eszerint Isten kevesebb mint 10 ezer évvel ezelőtt teremtette (a tudósok szerint legalább 4 milliárd éves) földi világot.

Ha Darwin és követői Isten „természetes” ellenségei, logikusan következik, hogy minimum a gonosszal kötnek szövetséget. Az evilági gonosz pedig nem más, mint a természetes szelekció elveit a társadalomra vetítő Herbert Spencer-féle szociáldarwinizmus, a fajnemesítést zászlajára tűző eugenika (amelynek alapítója éppen Darwin unokatestvére, Francis Galton volt), a sterilizálást, népirtást és gázkamrákat eredményező nemzetiszocialista paranoia, végül pedig az egyenesen az ördögtől való szovjethatalom. A vakhit védelmezőit igen kevéssé zavarja, hogy a szociáldarwinisták között nem csupán a „felsőbbrendű ember” csúf támogatói, hanem szociális, munkajogi intézkedéseket szorgalmazó humanisták is voltak; hogy Darwin érdeklődött ugyan unokatestvére eszméi iránt, de éppenséggel evolúciós előnynek tekintette az együttérzéshez és a szeretethez hasonló, a társadalmat erősítő érzelmek kialakulását; hogy Galton riogatott ugyan az emberi faj elkorcsosulásának veszélyével, de sosem támogatta kötelező állami intézkedések bevezetését (például a szellemi fogyatékosok sterilizálását), mint az eugenika amerikai élharcosai; hogy a propagandafilmjeiben is tetten érhető evolúció-imádat csak egy, s nem is épp a legfontosabb eleme a középkori antiszemitizmustól a vallási miszticizmuson át a világháborús veszteségekig ívelő motívumokat egybekulcsoló náci eszmerendszernek; s hogy a sztálini és hruscsovi Szovjetunióban a Darwint és a genetikát elutasító, a lamarcki elveket istenítő (a környezet megváltoztatásával a fajok átalakítását hirdető) Liszenko követői képviselték a hivatalos irányvonalat.

Az Expelled egész „tényfeltáró” fejezetet szentel a nácizmus és a darwinizmus erkölcstelen kapcsolatának, s egy sor filmidézettel, híradó-részlettel, haláltábor-szemlével súlyosbítja lesújtó – és történelmi, tudománytörténeti szempontból teljesen hiteltelen – ítéletét. Más irányból – a globalizációból hasznot húzó fejlett nyugat jobb túlélési esélyeire rámutatva – fogalmaz meg „szociáldarwinista” látleletet Hubert Sauper osztrák filmrendező korrekt és igényes ökológiai katasztrófa-dokumentumfilmjében, a Darwin rémálmában (2004) egy tanzániai férfi: ő az „európai”, azaz a fehér embereket látja erősebbnek a többinél, mert „övék a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a világkereskedelem”. Ugyanez a végkövetkeztetése a Florian Opitz rendezte A nagy kiárusításnak (2007) is, amely a harmadik világ közüzemi cégeinek szégyenteljes privatizációjáról mond tanmesét. Eltérő kérdések izgatják Philip Haas viktoriánus drámája, azAngyalok és rovarok (1995) hőseit: az arisztokrata család vérfertőző beltenyészetében nem terem babér a „vulgáris vérű” főhősnek – Darwin alteregója kilép a kisstílű „fajnemesítő” programból, és világ körüli felfedezőútra kel. Bár a felsorolt filmek más és más eszközökkel, elérő nívón szemlézik a „főgonoszt”, attitűdjükben egy dolog közös: az evolúció alapsémáját az emberi közösségre vetítve csak vért, verítéket és könnyeket tudnak felfedezni.

Nemsokára eljön az az idő, amikor furcsának fogják találni, hogy természetbúvárok, akik összehasonlították az ember és más emlősök szerkezetét és fejlődését, azt hihetnék, hogy minden egyes faj külön teremtésnek az eredménye” – írta Charles Darwin 1871-ben közzétett Az ember származása és a nemi kiválasztás című könyvében. Darwin tévedett: ez az idő még nem érkezett el. Másfél évszázaddal A fajok eredete megjelenése után az evolúció eszméje a széles néptömegeket sem nyűgözte le és a véleményformáló „elit” egy része is hevesen ellenáll. Olyan érzés, mintha egy gyilkosságot vallana be az ember, tartotta főművéről a tudós, s ezt a feltételezett gyilkosságot naponta szemére is vetik: elméletének elutasítói Isten halálában minimum bűnrészesnek tartják.

Darwin „mozijának” három alapkérdése – az ember viszonya állati, isteni vagy ördögi származásához – a legfontosabb tényezők az evolúció morális mérlegén, amely attól függően süllyed az egyik vagy a másik irányba, elfogadása vagy elvetése, dicsőítése vagy megvetése felé, hogy ki milyen mozgóképes magyarázattal éri be az emberi nem eredetéről. Tehet úgy, mint Henry Drummond ügyvéd (Spencer Tracy), aki a Darwin-kötethez még a Bibliát is hozzácsapja, mielőtt elhagyná az üres tárgyalótermet. Vagy Dawkins gyanánt féltett kincsként szoríthatja magához A fajok eredete kisebb vagyont érő első, Attenboroughként pedig egyetemista korában vásárolt hatodik (a szerző által javított és kiegészített) kiadását. De viselkedhet Ben Steinhez illően is, aki hamis cáfolatokból fabrikál virtuális függeléket az evolúciós alapműhöz. Mindez se nem kisebbíti, se nem nagyítja Darwin érdemeit. Gondolatai és azok szerény mozgóképes mutációi megkerülhetetlenek, s amíg ember az ember, kimeríthetetlen vitaalapot fognak jelenteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/12 4-9. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9988