Film / RegényThomas Cobb: Crazy HeartRossz vérVarró Attila
A regény kiöregedett, lepattant country-sztárja szerzetesi állhatatossággal őrzi zenéjében az egyszerű, tiszta dalok eszményét.
Amikor a ’80-as évek elején Thomas Cobb, a Newsreel magazin zenei újságírója megírta szakdolgozat-novelláját Donald Barthelme témavezetésével a Houston-i Egyetemen, a country-zene évek óta súlyos vesztésre állt a pop/disco befolyásával szemben (lásd a Travolta-film nyomán sarjadt Urban Cowboy-stílus felvirágzását), az amerikai filmművészetben azonban épp nagy népszerűséget élvezett és sosemvolt méltóságot kapott. A Globe- és Oscar-díjas Szénbányász lánya felemelő filmdrámája, a torokszorító Tender Mercies Robert Duvall-lal, az epekeserű Honky Tonk Man Eastwoodtól, a Willie Nelson-Kris Kristofferson párosra épített, szívet melengető Songwriter – röpke öt év alatt féltucat kiváló hollywoodi opusz próbálta helyreállítani a zenei műfaj „Nashville”-től (mint várostól és mint filmtől) tépázott rangját. Cobb elbeszélése a ’70-es években átélt szakmai élményei és Barthelme írói befolyása hatására messze nem a napfényes oldalát mutatta be szűkebb hazája népzenéjének, a regénnyé bővített 1987-es Crazy Heart (Bolond szív) pedig még kiábrándítóbbá tette az alaptörténetet. Otis „Bad” Blake kiöregedett hajdani country-sztár magányosan járja Amerika kétsávos országútjait, alkalmi bandák élén játszva régi slágereit kocsmák, tekecsarnokok közönsége előtt – egyik oldalról idült alkoholizmusa egyre súlyosbodó fizikai következményei, másikról a teljes elmagányosodás szorításában. Bad klasszikus művészfigura, az élet minden területén megbízhatatlan, nemtörődöm jellem, zenéjében azonban egy szerzetes állhatatosságával őrzi eszményét, az egyszerű, tiszta embereknek saját szívből írt és énekelt egyszerű, tiszta dalok küldetését. Miközben egykori tanítványai sorra feladják vagy behódolnak a countripolitan hivalkodó, olcsó könnyűzenéjének, Bad a legkisebb sárfészekben is szakmai tudása legjavát nyújtva hirdeti az igét, hogy aztán a koncert után a pult mellé hányjon vagy hanyatt döntse valamelyik éltes rajongónőjét.
Cobb regénye nem csupán kegyetlen őszinte helyzetjelentést nyújt a szimbolikus hősfigura testi-lelki leépüléséről, de szemben a ’70-es évek távolságtartó, deheroizáló trendjével, az első oldalaktól szoros kötelékkel béklyózza figuráját az olvasóhoz, erős érzelmi azonosulást teremtve egy olyan alakkal, akihez egyébként az olvasók többsége akkor kerül legközelebb, amikor ívben kikerüli a buszpályaudvaron. Ennek érdekében nemcsak hosszas passzusokat szentel a koncertek Bad szemszögéből ábrázolt (ám végig harmadik személyben tartott) leírásainak vagy remek egysorosokat ad szereplői szájába hőséről („Szerencse, hogy az Úristen csak egyet teremtett belőled – és még nagyobb, hogy én találtam rá”), de az érzelmi csúcs- és mélypontokat rendre álomjelenetekkel ellenpontozza, néhánymondatos víziókba tömörítve a hős érzelmi reakcióit. Hozzátéve mindehhez Bad gyakori édesbús múltidézéseit, a Crazy Heart olyan pontos, objektív, mégis személyes művészportrét kínál, amivel ritkán találkozni a műfaj drótkerítésének bármelyik oldalán. Cobb jóvoltából a country zenéről utoljára gondolnánk tanyasi búcsúk sörsátraiban harákoló disznógazdákra (noha nagyobbrészt ebben a környezetben mozgatja hősét), inkább olyasféle romantikus dicsfény derengi be, mint a vagabond-költészetet, vándorcirkuszokat vagy a Forma-1-et: az önpusztítás kivételes tehetséget igénylő művészi formáit. Ezért is döbbenetes erejű végkifejlete, ami mindezek ellenére kíméletlenül józan éleslátással tagadja meg főhősétől a késői szerelem képében érkező megváltás lehetőségét: az álomgyári verzió saját hagyományaihoz híven az utolsó pillanatban elrugaszkodott az alapműtől, mielőtt az magával rántotta volna a mélybe – ahol az utolsó harcból legfeljebb új dal születhet, de új élet már nem.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1638 átlag: 5.47 |
|
|