KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/január
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Tony Richardson

• Jeles András: Küzdelem Napló
SPIKE LEE
• Turcsányi Sándor: New York fényei
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Tévé-Borisz és Videó-Misa Folytatásos történelem (2.)
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A DeMille-örökség Pordenone
ROSSELLINI
• Bikácsy Gergely: Vulkán, jégcsap, könnyek Rossellini és a Stromboli
KRITIKA
• Spiró György: Egy műfaj, ami nincs Száműzöttek
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Rosalie vásárolni megy
• Turcsányi Sándor: Hamis a baba
• Schubert Gusztáv: Kősikoly
• Kovács András Bálint: A Halászkirály legendája
• Hegyi Gyula: Harley Davidson és a Marlboro Man
• Fáber András: Csak egy lövés
• Sneé Péter: Doc Hollywood
• Bíró Péter: Leszámolás Kis-Tokióban
• Békés Pál: Delicatessen
• Tamás Amaryllis: Visszatérés a kék lagúnába
KÖNYV
• Takács Ferenc: Össz-kelet-európai szemle MOVEAST – 1.
ELLENFÉNY
• György Péter: A háború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Tony Richardson

Takács Ferenc

Újabb darabkája halt meg ifjúságomnak: Tony Richardson, aki filmrendező volt. Filmrendező volt, hiszen már régen nem csinált filmet, s számottevőt, értékeset vagy csupán érdekeset már jóideje akkor sem, amikor még csinált filmet. De amikor filmrendező volt, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek első felében, sokak szemében ő volt a filmrendező: gimnazistaként, majd angol szakos egyetemistaként számomra (s talán mások szerint is) ő képviselte az újat, a „dühös fiatalok” kultúrforradalmát (jó, nem volt az forradalom, tudom, csupán afféle puccsocska, dehát mégis...).

E fiatalok társa volt az évtizedek során; Osborne, Sillitoe és a többiek új irodalmának a filmes feldolgozója: ügyetlen, ámbár hatásosan fényképezett színháztól, a Dühöngő ifjúságtól jutott el nagyon gyorsan ahhoz a kemény és megvesztegethetetlen filmrealizmushoz, amelyre a Sillitoe-elbeszélés, a Hosszútávfutó magányossága inspirálta, hogy azután – utólag visszatekintve már-már nem is értjük, hogyan – a Fielding-regény adaptációjában, a Tom Jonesban hirtelen és váratlanul az elsők között adjon mintát és példát a hatvanas évek filmesztétikájának néhány jellegzetes újításából: a kinemato-piktorializmusból, a kamerával festésből és vizuális képzőművészeti utalásokból, valamint a játékos önreflexióból, a közlésközeggel űzött paradox mutatványokból.

A többi? Később is megmaradt irodalmi feldolgozónak, sajnos, egyre fáradtabb, egyre gépiesebb eredménnyel: azaz nem lett belőle auteur, a „szerzői film” gondolatától nem dobbant meg a szíve, így az európai film hatvanas évekbeli nagy fordulatából már ki is maradt. Csinálta filmjeit tovább: ezek egyre rosszabb filmek voltak. Végül abbahagyta az egészet.

A többi tehát rossz volt; sírba száll vele.

De az a kevés jó megmarad. Ott van emlékeinkben; megőrizzük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/01 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=120