KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/január
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Tony Richardson

• Jeles András: Küzdelem Napló
SPIKE LEE
• Turcsányi Sándor: New York fényei
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Tévé-Borisz és Videó-Misa Folytatásos történelem (2.)
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A DeMille-örökség Pordenone
ROSSELLINI
• Bikácsy Gergely: Vulkán, jégcsap, könnyek Rossellini és a Stromboli
KRITIKA
• Spiró György: Egy műfaj, ami nincs Száműzöttek
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Rosalie vásárolni megy
• Turcsányi Sándor: Hamis a baba
• Schubert Gusztáv: Kősikoly
• Kovács András Bálint: A Halászkirály legendája
• Hegyi Gyula: Harley Davidson és a Marlboro Man
• Fáber András: Csak egy lövés
• Sneé Péter: Doc Hollywood
• Bíró Péter: Leszámolás Kis-Tokióban
• Békés Pál: Delicatessen
• Tamás Amaryllis: Visszatérés a kék lagúnába
KÖNYV
• Takács Ferenc: Össz-kelet-európai szemle MOVEAST – 1.
ELLENFÉNY
• György Péter: A háború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Folytatásos történelem

Folytatásos történelem (2.)

Tévé-Borisz és Videó-Misa

Szilágyi Ákos

A modern politikában a pártok, mozgalmak, vezérek csatározása nem az utcán, nem a parlamentben, hanem a képernyőn dől el. Akinek csak szavai vagy tankjai vannak és nem győzi mozgóképpel, az alulmarad. Aki azonban győz, annak egyszersmind a képernyőn, képileg is győznie kell: létre kell hoznia győzelmének videó- és tévéképét. Ahhoz, hogy politikai győzelmét győzelemként fogadja el a társadalom, képbe kell kerülnie és képben kell maradnia. Cuius televisio, eius visio. Minél kevésbé modern egy társadalom, annál inkább ki van téve a szavak politikai mákonyának és minél modernebb, annál könnyebb mozgóképek által manipulálni. A moszkvai szó puccs összeomlása múlt év augusztusában egyben az antimodern, keleti totalitarizmus szóvilágának végét is jelentette, teljes szócsődöt, amely a szovjet társadalom modernizáltságának fokát is pontosan jelezte. A szópuccsot nem egyszerűen leverték, hanem tévé- és videóképbe fojtották. A szópuccsistáknak a kegyelemdöfést nem letartóztatásuk adta meg, hanem Gorbacsov és Jelcin megjelenése a képernyőn. Mert amennyire mozgásképtelenek és mozgóképtelenek voltak a szópuccsisták, olyan mozgékonyaknak és mozgóképeseknek bizonyultak a tévé- és videóforradalmárok. A szópuccsisták antimodern észjárására vall, hogy Gorbacsovtól a szót vonták meg, a szólás lehetőségétől fosztották meg, s fel sem merült bennük, hogy a némaság ellenfelüket erősíti, hogy a házi őrizetből nem telefonon, rádión, levélben, hanem videószalagon fog üzenni országnak és világnak, hogy magának Gorbacsovnak az érdeke: ne szóban, ha nem mozgóképként lépjen a világ elé. (Ma már szinte bizonyosra vehető, hogy tudatosan nem lépett verbális kontaktusba a külvilággal, jóllehet megtehette volna.) Akár média-szakemberek tanácsolták neki, akár mint ízig-vérig modern politikus, ösztönösen érezte, mit kell tennie: Gorbacsovnak teljesen igaza volt, mikor a hallgatás mellett döntött, vagyis nem engedte, hogy szavai megelőzzék személyes megjelenésének tévé- és videóképét. Ugyanis egyedül ez tudta – annyira-amennyire – hitelesíteni a kialakult helyzetben az áldozattá vált elnök szerepét. S amikor a személyes jelenlét, a visszatérés és vallomás tévéképei (1. a repülőgépről leszálló megtört, kissé borostás elnök képe; 2. az orosz parlament előtt saját szerepéről számot adó elnök képe; 3. a sajtóértekezleten „mindent a világ elé táró” vallomástevő képe) sem bizonyult elégségesnek az áldozati szerep hitelesítéséhez, akkor vetette be a „csodafegyvert”, a háziőrizete alatt készült amatőr – és onnan állítólag kicsempészett – videófelvételt. Ma Gorbacsov és Jelcin a letartóztatott palotaforradalmárokat a képtől, a képernyőn való megjelenéstől igyekszik megfosztani. S minden jel szerint – ha elkésve is – a szópuccsisták is ráébredtek az új politikai fegyver jelentőségére. Erre mutat legalábbis annak a mintegy 14 órányi videóanyagnak a kicsempészése a szovjet főügyészségről, amely a vádlottak első napi kihallgatásait rögzíti, s amelyből egy órányit a német televízió Spiegel-magazinja le is vetített. (Az anyagot ugyanis a Spiegel moszkvai szerkesztőségéhez juttatták el.) Önmagáért beszél, hogy a szópuccsisták csak vereségük után, mint vádlottak és kihallgatottak jelentek meg videó- és tévéképen (ők bezzeg – Gorbacsovval ellentétben – nem gondoskodtak jóelőre olyan videószalagokról, amelyeken az „igazságot” tárják utólag a világ elé). S jóllehet nem egészen világos, ki manipulált kit, mikor ezt az anyagot a nyugati sajtó rendelkezésére bocsátotta, egy biztos: tisztában volt vele, hogy manipulálni csak így – videó- és tévéképpel – érdemes.

 

 

Üzenet a videó-palackban

 

Gorbacsov, az első modern szovjet politikus, az első „televíziós főtitkár” nagyon sokféleképpen jelent meg idáig a képernyőn, de minden helyzetben – politikai pályafutása mélypontján is – képes volt tévéképként testet ölteni (pontosabban szólva: testet, testi mivoltot veszíteni). Bőbeszédűsége, szószátyársága ugyan a múlthoz kapcsolja őt, de a „szavak embereit” csak szavakkal lehetett legyőzni, s a pártállami rabulisztika, ama keleti fülnek oly édes bül-bül-szavak ismerete nélkül aligha kerülhetett volna a nómenklatúra első helyére. Gorbacsov is a pártállami Szó homályos világából jön, szavakat mormolva, hajtogatva, szavakkal bűvölve el a világot és szavaktól várva a szovjet újjászületést, de minél magasabbra emelkedik, annál élesebbé válik a róla készült kép: a szürke, pártállami csinovnyikból „apparátcsikból” a modern médiának köszönhetően lesz politikai világsztár. A „glasznoszty” kezdetben még csak új, eleven, igaz szavakkal árasztja el az ideológikus Szó sivatagát; nagy erővel sodorva félre az útból a Szó engesztelhetetlen lovagjait és homokváraikat, hogy aztán meginduljon a tévé- és videóképek áradata is, és az új szó a mozgóképben találjon ideológiai otthonára. Láthattuk Gorbacsovot interjú-helyzetben, rögtönzött beszélgetésben, családja körében, életrajzi portréfilmben, láthattuk „népi főtitkárként”, amint az orosz iparvidék hepehupáin bukdácsol vagy a köréje gyűlt „egyszerű embereknek” magyaráz, láthattuk kifogástalanul öltözködő, örökké mosolygó, nyugati stílusú világpolitikusként, előadás, interjú, barátkozás közben, láthattuk szenvedélyes parlamenti debattőrként, aki védekezik, kioktat, rendet teremt, „keresztülver” törvényjavaslatot, rendeletet, avagy támad, láthattuk őt nyugati trikókon, feliratokon, jelvényeken Gorbiként és láthattuk őt keleti, „népies” stílusú, familiáris, otrombán gúnyos vagy jóindulatúan bratyizó szlogenek, plakátok, bábfigurák Misájaként. A tévé- és videósztár képe és névalakja nem marad meg a képernyő keretei között, előbb-utóbb elönti a látványvilágot: trikókra, matricákra, zászlókra, sapkákra, jelvényekre kéredzkedik. Hogy egyebet ne mondjunk: Gorbacsov fejének képe, a koponyáján húzódó jellegzetes folttal korunk médiavilágának ezerféleképpen variált emblémája. A Nyugat Gorbija és az oroszok Misája nem holmi gúnyrajz, karikatúrafigura, hanem a médiasztár hiposztázisai az áruvilágban: nem az abszolút tekintélyként, istenként a világ fölött honoló főtitkár hagyományosan ismert lefokozására, kinevetésére, hanem a mellettünk élő, „mindennapi”„közvetlen”, „megszólítható”, „esendő” ember sztárolására irányulnak.

Gorbacsov eddigi – minden bizonnyal vége felé közeledő – pályafutásának alighanem legnagyobb média-bravúrja, hogy házifogsága napjaiban, a hallható és látható világ képéből kizárva is a képben tudott maradni, pontosabban talált magának olyan kamerát, amely a „száműzött király” képét a világ elé állította, ha a felgyorsult események következtében, kissé megkésve is. Arról az amatőr videófelvételről van szó, amelyet veje készített s amelyet két példányban, kalandos körülmények között csempésztek ki a világba (az egyiket Nyugatra juttatták, a másikat Moszkvába szánták), s amelyet utóbb, Gorbacsov visszatérése után a szovjet televízió egyes programja sugárzott. A felvétel házilagos kivitelezése, a technikai tökéletlenség, a filmanyag sérülései, a rossz megvilágítás nem véletlen, külső körülmények, hanem Gorbacsov így megjelenő videóképének legmélyebb jelentéséhez tartoznak. Az otthoni környezet, a házias kötött pulóver az elnökön, az elnök borostás arca, az érzékelhetően éjszakai felvétel súlyos történelmi vagy politikai mondanivalót sugároz: az elnök nem otthon van, szerettei meghitt körében, hanem háziőrizetben van, megfosztották politikai hatalmától. Éppen az hat a képben drámaian, hogy az elnök magánemberként – családapaként, nagyapaként, balekként – szólhat csak a világhoz. A politikai szimbólumok, a közterek reprezentációs szimbolikájának hiánya itt a hatalom hiányával lesz azonos, az otthoni környezet, a közvetlen gesztusok, a házipulóver nem az elnököt hozzák „emberközelbe”, hanem az „emberközelt” használják fel a politikai dráma, az államcsíny, a törvénytelen hatalomátvétel képi érzékeltetésére. (Nehéz megmondani, mennyire kiszámítottak itt a hatáselemek, de abban például aligha kételkedhetünk, hogy Gorbacsov vejének videókamerája elé ülhetett volna öltönyben és nyakkendőben is, ám ez egy hatalmától fosztott elnök esetében komikusan hatott volna – „én akkor is elnök vagyok!” – és nem kifejezte, hanem eltakarta volna a valóságos helyzetet, vagy azt, amit valóságnak akart föltüntetni, hogy ugyanis az elnököt megfosztották a hatalmától és ziőrizetben tartják.)

Az elnöknek a megbuktatását követő drámai órákban az áldozat, sőt, kicsit a balek szerepében kellett a képernyőn megjelennie. Igaz, már maga a megjelenés, az, hogy vállalta a megszólalás – pontosabban: a képpé válás, a megképződés – kockázatát, a civilkurázsi jelentésével (titokban készített és kicsempészett felvétel) egészítette ki az alapjelentést („mindenki becsapott, áldozat vagyok, ne higgyetek nekik!”). Erre különösen a visszatérését követő napokban volt szüksége az egyre terjedő gyanúsítgatásokkal és vádakkal szemben, miszerint ő is „benne volt” a puccsban. „Ha benne lett volna – így a jóhiszeműek és a naivabbak –, akkor miért állt volna dácsáján kamera elé és miért próbálta volna kicsempészni a kópiákat?” „Nos – így a gyanakvóbbak – éppen azért, hogy elterelje magáról a gyanút! Végtére is a filmet csak a puccs bukása után kezdték vetíteni.” Akár ezért, akár azért, a „titokban készült videófelvétel” világosan mutatja Gorbacsov politikai habitusának, észjárásának modernségét: tudatában van annak, hogy hallgatósága meggyőzéséhez nem elegendő a szó, a tanúvallomás, a politikai hatáshoz a mozgókép „tanúságtételére”, valóság-bizonyítékra van szükség. S a modernitás embere elsősorban a filmet, a videó- és magnófelvételt fogadja el ilyen valóság-bizonyítéknak, mert szemének hisz és nem fülének. A videófelvétel valóságértékét fokozta, hogy a Vzgljad című politikai magazinműsor ifjú „fenegyerekei” szerezték meg egyik kópiáját és a nagyobb hitelesség kedvéért a technikusok munkáját is hosszan mutatták vetítés előtt: a kazettájából kiemelt, összegyűrve kicsempészett szalagot a szemünk előtt tekercselték kazettára („nem csalás, nem ámítás!”). A Vzgljad, amelyet év elején Gorbacsov kezdeményezésére vagy jóváhagyásával tiltottak le a képernyőről, a szópuccs bukása után éppen Gorbacsov videóképével együtt térhetett vissza az első csatornán a szovjet televízió képernyőjére. Mondanunk sem kell, hogy az akkor már mozgékony és szemfüles magánstúdióvá növekedett vállalkozás nem lovagiasságból tette közzé a videófelvételt, hanem az üzleti reklám, az információs világmédiapiacra való betörés lebegett szemük előtt. (A felvétel levetítése előtt kénytelenek voltak elhárítani azokat a híreszteléseket, hogy a kezükbe került kópiát mesés összegekért máris eladták Nyugaton.)

 

 

Az orosz jóság

 

A titkos videófelvétel, amely magáért beszélt, s amelyen Gorbacsov az áldozat képében jelent meg, végső soron politikai imázsának kezdettől fogva adott alapjelentését aktualizálta, mégpedig azt, hogy „Gorbacsov – jó ember”. Lehet, hogy passzív, lehet, hogy tétova, lehet, hogy elárulják legközelebbi emberei és ő csak bénultan nézi ezt, lehet, hogy tévelyeg, hogy indulatba jön, hogy fűt-fát ígér és semmit sem tesz, de mindez nemcsak nem zárja ki „jóságát”, hanem bizonyos mértékig – és különösen az orosz tudatban – még alá is támasztja. A jóság Oroszországban egyáltalán nem üres politikai kategória, s így a politikai imázsnak mindenkor fontos alkotóeleme lehet. Jellemző, hogy a jóságot mint orosz nemzeti karaktervonást emelte ki az egész keresztényi ihletettségű orosz irodalom és az orosz vallásfilozófia is. Gorbacsov „jósága” ennek megfelelően az orosz ember jósága, orosz jóság, amely politikai imázsának egyszersmind nemzeti jelleget kölcsönöz. A passzív, engedékeny, tétlen, habozó cár, főtitkár, vezér vagy elnök az orosz népi tudatban egyszerre negatív és pozitív alak. Egyfelől tétlenségével romlásba és káoszba taszítja az országot, másfelől azonban azért tétlen, mert túl jó ahhoz, hogy cselekedjen, hogy magára vegye a döntés, a határozott lépések bűnös korlátoltságát, a hatalom terhét. Vagyis túlságosan is olyan, mint „mi magunk”, túlságosan is orosz. Arra a helyre, az „első mozgató” helyére valaki (sőt, valami!) idegen kellene, mondjuk, egy punktuális, precíziós műszerként működő német vagy egy ázsiai despota, aki nem fél cselekedni, rendet teremteni, kényszeríteni, s akitől félni kell. Természetesen nem valóságos származás kérdése ez: I. Péter vagy Lenin nagyoroszok voltak, mégis éppannyira idegenek, mint Sztálin; és II. Miklós aligorosz, most – sok évtizeddel azután, hogy a népi gyűlölet hullámai elsöpörték –, mégis úgy jelenik meg a népi tudatban, mint igazi orosz uralkodó, aki jóságától nem tudott cselekedni, akinek habozása, tétlensége jóságából eredt. II. Miklós mai kultusza Oroszországban nemcsak a vértanú vallásos kultuszát foglalja magában, hanem a hatalom gyakorlásától rettegő, kétségbeesett magánember, a szerető férj, a családapa, az amatőr fotós kultuszát is, aki csak otthon, családja körében érezte igazán jól magát. Kísérteties, ahogy az utolsó Romanov történelmi passzivitását, vagyis „orosz jóságát” reprezentáló kultikus motívumok ma az utolsó Bolsevik, Mihail Gorbacsov politikai imázsán uralkodnak el: szerető férj, nagyapa, akit gyereke, unokák vesznek körül, aki belefáradt a politikai küzdelembe, aki békességet, megegyezést vagy kiegyezést akar és visszariad minden konkrét lépéstől. A népszerűtlen, megvetett, pipogya utolsó főtitkár tehetetlenségét (akárcsak az annak idején ugyanígy megvetett utolsó cár passzivitását) orosz jóságként átértelmező politikai imázs létrehozásában fontos szerepet játszottak az elnök megbuktatásának és visszatérésének körülményei. A bűnbánó, és az orosz parlament és az orosz társadalom színe előtt új hűséget fogadó visszatérő „uralkodót” éppen Jelcin és a jelcinisták védelmezték meg a gyanúsítgatásokkal szemben: „Hagyják már szegény Mihail Szergejevicset, mit tehetett volna ő, ő egyszerűen csak jó ember” – mondta Szergej Haszbulatov, Jelcin jobb- vagy balkeze. Az, hogy közvetlen környezete, saját politikai kísérete szőtt összeesküvést ellene, éppen jósága mellett tanúskodik: a jó hiszékeny, mert végtelen jóságában másokról is csak a jót feltételezi.

A jó, a békés, a szelíd, az emberséges, a passzív Gorbacsov politikai imázsának nagyon is megfelelt az áldozat, az elárult vezér helyzete, amelybe a szópuccs után került, s amelyet a házilagos kivitelezésű videófilm „cinema verité”-szerűen rögzített. A hangsúly nem az óvatosan fogalmazott, a helyzethez mérten méltóságteljes szavakon volt, melyeket az elnök – „végső elhatározásra jutva”, „tovább már tarthatatlan helyzetében”, „illegális eszközökhöz” nyúlva kényszerű illegalitásában – a világhoz és honfitársaihoz intézett, hanem a helyzeten, amely igazolta a szavakat és mozgóképpel cáfolta meg az összeesküvők szóbeli történetét a beteg, lábadozó, nemsokára visszatérő Gorbacsovról. Mert a szópuccs természetének megfelelően a „puccsistáknak” eszükbe sem jutott, hogy szavak helyett képekkel igazolják saját történetüket, hogy ők maguk kényszerítsék kamera elé az elnököt vagy tákoljanak össze olyan filmet, amelyen az elnök mellettük tanúskodik.

 

 

A harc Jelcine

 

A békés és jó, jóságába belebukott, jósága áldozatává vált Gorbacsov tévéképének éppen ellentéte volt Jelciné, amely a kétnapos szópuccsot követő egynapos utcai forradalomnak valóságos emblémája lett, teljes összhangban Jelcin kialakult politikai imázsának több-kevesebb tudatossággal építgetett ellenképe, anti-imázs volt, amely Jelcin vitalitását, aktivitását, dinamizmusát, harciasságát, keménységét hangsúlyozta. A leggyakrabban elhangzó jelző Jelcin politikai stílusával és egyéniségével kapcsolatban az, hogy „kemény” („zsosztszkij”„zsosztszkij cselovek”). Jelcin politikai erejét a konfrontációból meríti, a nyílt összecsapásból, a támadásból, a leleplezésből és ez egyben meghatározza a helyszínt és az időpontot is, ahol és amikor fellép. Az ő politikai figurájának, dörgő basszusának kolosszális terek kellenek, ahol nem kötik formális szabályok, ahol bármi lehetséges, ahol csak ő beszélhet, ő áll a politikai tér középpontjában: a népgyűlések; az utcai tüntetések, üzemcsarnokok és stadionok tere ez. Jelcin ideje a válságok, a politikai viharok ideje, a vezér ideje, aki „utat mutat”, „ledönt”, „kivezet”. Abban a pillanatban, hogy nincs fal, amely döngethető, nincs ellenfél, amely gyűlölhető és átkozható, Jelcin politikai imázna hatástalanná válik. Neki a hatalom konszolidálását és az építést is úgy kell megjelenítenie, mint könyörületet nem ismerő támadást, rohamot, összecsapást. Például: kémény kézzel, könyörületet nem ismerve felszabadítja az árakat. Szétveri a szabadpiac ellenségeit és kemény kézzel bevezeti a piacot. Ezt az imázst építették tovább a szópuccs napjaiban keményen pattogó ukázai vagy a gyakorlatilag már nemlétező állampárt azonnali és teljes betiltását elrendelő, könyörületet nem ismerő határozatai is. Sok tekintetben tudatos játék ez a konfrontáció, amely épít ugyan Jelcin természetes adottságaira, de amelyet kétségkívül szakemberek terveznek és irányítanak: Jelcin a „forradalom” győzelmének első órájában „bedobja” a határok kérdését, de egy nappal később visszavonja; Jelcin mindig a „legforróbb” helyekre megy, a „forradalom” után például Karabahba, oda, ahová Gorbacsov bezzeg nem merné betenni a lábát, de azért oda nem megy, ahol neki „fűthetnek be” (karabahi utazása idején ez a hely például az orosz parlament); Jelcin kiadja a csecsen-ingus köztársaságban azonnal és könyörtelenül bevezetendő rendkívüli állapotról szóló ukázát, másnap azonban a parlament „visszavonatja” vele, kiderül, hogy Jelcint „rossz tanácsadói” félrevezették (ez újabb konfrontációs játékra ad alkalmat) és így tovább.

Jelcin imázsát azonban nem a modern elektronikus médium hozta létre, hanem a köztéri szereplés, a közvetlen politikai akció. Nemcsak azért nem jöhetést létre sokáig Jelcin tévéképe, mert kiszorították a gorbacsoviánus televízió képernyőjéről, hanem mert ő maga sem kereste a kamerát. Jelcin számára nem hátrányt, inkább előnyt jelentett az, hogy nem kezdettől fogva televíziós személyiségként kellett színre lépnie. Erre ugyanis egyszerűen nem lett volna képes. Ő is a kommunista ideokrácia szülötte, akinek nem erőssége a mozgókép. Tévé-kamerák előtt, tévéstúdióban még ma is úgy viselkedik, mint aki kelepcébe került: izzad, gyanakszik, feszeng. Mindig az foglalkoztatja a kamerák előtt, nem akarják-e lejáratni őt, nem veszít-e a tévékép által tekintélyéből. A televíziós interjúhelyzet intim terébe beszorítva, egyedül – vagyis tömeg és politikai kíséret nélkül – kiszolgáltatva érzi magát. Állandóan az a kényszerképzet gyötri, hogy alattomos, „rossz”, vagyis kellemetlen kérdésekkel akarják nevetségessé tenni és zavarodottságát otrombasággal és agresszivitással próbálja leplezni. Nem szellemesen elhárítja, leszereli, kérdezőjét-támadóját, hanem megsemmisíteni akarja. Nehézkessége, merevsége, faragatlansága, otromba humora, tapintatlansága azonban megannyi „népi erény”, ami minden mozgóképi csetlés-botlás, ügyetlenség ellenére még fokozhatja is széles rétegekben az iránta táplált rokonszenvet. Olyan erős és olyan hatalmas, hogy nem fér el a tévéstúdió kimódolt, mesterkélt díszletvilágában. Jelcin politikai imázsának „antimodernsége” így népiségként értékelődhet át. Mint ahogy Gorbacsov „modernsége”, magabiztossága a képernyőn „nyugatos” öltözködése, „intellektualizmusa”, fesztelen és közvetlen viselkedése széles népi rétegekben ébresztett bizalmatlanságot vele szemben.

Jellemző, hogy amikor egymás mellett, ugyanabban a televíziós interjúhelyzetben jelent meg a két politikai imázs (nem sokkal a szópuccs összeomlása után Gorbacsov és Jelcin az ABC egyenes adásában válaszolt az amerikai polgárok kérdéseire), milyen kevéssé volt meggyőző és rokonszenves az a Jelcin, aki pár nappal korábban az utcán nyújtott alakításával világraszóló elismerést vívott ki, s milyen hatásos és hiteles volt az ekkor éppen „bukott”, „gyönge” Gorbacsov. Kívülállónak úgy tűnt; hogy Jelcin kifejezetten Gorbacsov „vizuális rutinjára” támaszkodik, s Gorbacsov tapintatosan a háttérbe húzódik, hogy ne nyomja el „váltótársát” az interjú során, segítsen neki jelen lenni a tévéképben. A plakátszerűen elnagyolt, erős színekkel, nyers gesztusokkal megjelenített politikai imázs hatásos lehet az utcai tömeg előtt, abban a távolságban; amely a szónoki emelvényt választja el a hallgatóságtól, de retorikusan; színpadiasan, őszintétlenül hat a képernyőn, a tévékamera előtt, egy stúdió karosszékében. Ha pedig egy plakátkép, a helyzet szorításában megpróbál családi fotográfiának látszani, a plakátpolitikus visszafogottabb gesztusokat és hanghordozást használni, akkor többnyire gyermetegnek és idétlennek hat. A nagy köztéri rendezvényeken viszont, ahol Gorbacsov és Jelcin együtt jelentek meg a szópuccs után, éppen fordított volt a helyzet: Gorbacsov fesztelen és finom eszközökkel dolgozó képernyős alakítása a tömeg színe előtt, a népgyűlések, tüntetések politikai terében rendkívül haloványan, kevéssé meggyőzően és őszintétlenül hatott. Gorbacsov az utcai tömeg előtt érzi magát kiszolgáltatottnak és ezekben a helyzetekben igencsak rászorul Jelcin populista rutinjára, tekintélyének támogatására (elég talán itt Gorbacsovnak az orosz parlament előtti sikertelen szereplésére vagy a „forradalom mártírjainak” grandiózus temetésén mondott beszédére utalni, mindkét alakítását csaknem kifütyülte a politikai tömeg). Újabban Jelcin politikai figurája Gorbacsov számára „a népet” jelenti, szövetségük pedig a néppel való egyesülést jelképezi. (Emlékeztet ez II. Miklós és Raszputyin kapcsolatára, amelyben a cár a néppel alkotott uniót szerette volna újrateremteni, minthogy „a népet” vélte felfedezi ebben a minden hájjal megkent „szentemberben”.)

Jelcin mindezidáig ügy jelent meg a politikai hatalom felhőrégiójában, mint „idegen”, mint aki nem „odavaló”, akinek el kellett szakadnia ama „népi talajtól”, hogy „rendet teremtsen” odafönt, de aki szenved ettől a távolságtól. Újra meg újra alászállt a „földre”, hogy – Sztálin kedvenc mitológiai hasonlatát idézve – Anteusként erőt merítsen a népből és még erősebben térjen vissza oda, ahol a Gonosz lakozik, és végül is legyőzze őt. Augusztusi alászállása az elnöki hatalom magaslatairól ezért nem bukás volt számára, hanem a saját elemébe való visszatérés. Az orosz Fehér Ház védelme, a személyes jelenlét a veszélyes helyen (valójában persze a számára akkor legkevésbé veszélyes helyen, hiszen bárhol másutt nagyobb veszélyben lett volna), az utcai tömeggel, a néppel és a nemzettel való már-már fizikai összeolvadás az élet-halál harc históriai helyzetéljen, a nép és a nép vezére sorsazonosságának e megindító feltárulkozása – mindez úgy hatott a frissen megválasztott elnökként e „népi talajtól” kényszerűen elszakadó Jelcinre, mint egy politikai vitamininjekció. A parlamenti ülésteremben, az alkotmányos díszletek között, a parlamenti viták útvesztőjében Jelcin elgyöngül. Nem a választási és a parlamenti harc (és még kevésbé a kulisszák mögötti titkos egyezkedés) az ő igazi politikai eleme, hanem az utcai ütközet. Augusztusi alászállása az utcára ezt jelentette: nem egyezkedem fent „azokkal”, a néppel szövetkezem lent – ellenük. Jelcin nem alkuszik. Nem remeg a keze, nem reszket a hangja. Újra elemében van. Elnöki ellenukázát a Fehér Ház előtt egy – a védőkhöz átállt – tankra kapaszkodva olvassa föl (mit fölolvassa? belevágja a reszkető puccsista nagyurak képibe!). Jelcin a tankon: harcoló ember a harckocsin. A „nagy augusztusi forradalom” gyors ütemben összeálló ikonográfiájának talán leggyakrabban ismételt tévéképe ez, egyben Jelcin politikai imázsának eddigi legadekvátabb megjelenése a képernyőn. Gorbacsovot még bukottan is nehéz elképzelni tank tetején, amint gyújtóhangú szónoklattal önt lelket az elnöki palota védőibe: „ne féljetek, én is itt vagyok!” Jelcin számára azonban elképzelni sem lehet jobb szónoki széket egy harckocsinál. Miként egykor a mauzóleum mellvédjén toporgó pártvezérek lába alatt Lenin holtteste egyszerre utalt arra, hogy ők a győztesek, a túlélők és arra, hogy Lenin az övék, őket igazolja, úgy most a tank Jelcin alatt, akár vadász lába alatt az elejtett vad, egyszerre utalt arra, hogy a puccsisták politikai hullák és arra, hogy a hadsereg neki engedelmeskedik: nem félünk a tankoktól. A forradalmi tévékép messzemenően megőrizve Jelcin politikai imázsának plakátszerűségét, az elnököt Sárkányölő Szent György (egyébként Moszkva város régi-új címerképe) Oroszország védőszentje ikonképében, mint Tanktipró Szent Boriszt mintázta meg. S ha arra gondolunk, hogy II. Miklóst nemrég avatta szentté az ortodox egyház, Jelcint elnöki beiktatásakor a Kremlben, a moszkvai cárok koronázóhelyén pedig maga Alekszij pátriárka áldotta meg („a nép választása révén súlyos keresztet vett most magára. A felelősséget, amit ez Önre ró, nemcsak a nép, hanem Isten színe előtt is viselnie kell”), nos, akkor a harcoló orosz szenttel való összehasonlítás talán több, mint ironikus túlzás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/01 18-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=123