KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
   2015/március
OLASZ POLIP
• Nevelős Zoltán: Szemben az erőszakkal Olaszország ólomévei
• Bikácsy Gergely: Maffia-átvilágítás Francesco Rosi (1922-2015)
• Csiger Ádám: Minden maffiózó rohadék Gomorra-sorozat
• Soós Tamás Dénes: „A pisztoly marad, hozd a cannolit!” A maffia Amerikában
U.S. ARMY VS. DJIHAD
• Géczi Zoltán: Aszimmetrikus hadviselés Amerika terrorellenes háborúja
FRANCIA MULTICOLOR
• Barkóczi Janka: Meseváros végzete Timbuktu
• Szatmári Zsófia: Kirepülni szabad Party Girl, Csajkor, Küzdők
• Ádám Péter: A humor mártírjai Charlie Hebdo-per
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 –3. rész
OROSZ HISTÓRIA
• Geréb Anna: Az utolsó orosz zsidó nemes Eisenstein tabui
• Veress József: „A múltat be kell vallani” Egy orosz szöveggyűjteményről
SVÉDKESERŰ
• Vincze Teréz: „Nézd legott komédiának…” Roy Andersson: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről
• Varró Attila: Álomjáték Julia kisasszony-adaptációk
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Szigorúan ellenőrzött gyönyör E. L. James: A szürke ötven árnyalata
• Vajda Judit: Gyógyíthatatlanul romantikus Sam Taylor-Johnson: A szürke ötven árnyalata
KRITIKA
• Kovács Bálint: Dinnyeleves újhagymával Ujj Mészáros Károly: Liza, a rókatündér
• Fáber András: Filmet rendezni Alain Resnais: Szeretni, inni és énekelni
• Kránicz Bence: A simlis és a szende Tim Burton: Nagy szemek
MOZI
• Árva Márton: Rio, szeretlek!
• Forgács Nóra Kinga: Csodák
• Roboz Gábor: Fácángyilkosok
• Varró Attila: Kéjlak
• Tüske Zsuzsanna: Elemi szerelem
• Baski Sándor: Az új barátnő
• Kovács Kata: Ahol a szivárvány véget ér
• Kolozsi László: Őrült szerelem
• Sepsi László: Jupiter felemelkedése
• Kránicz Bence: Kingsman: A titkos szolgálat
• Huber Zoltán: Csocsó-Sztori
• Simor Eszter: Shaun, a bárány – a film
DVD
• Fekete Martin: Foto Háber
• Gelencsér Gábor: Vörös föld
• Pápai Zsolt: Az Élet Könyve
• Lakatos Gabriella: Ez történt Budapesten
KÖNYV+DVD
• Murai András: Örömtankönyv Varga Balázs: Final Cut – A tankönyv
• Gelencsér Gábor: Puszták képe Szekfü András: „Magánkalóz a filmdzsungelben”
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Rövid leltár az új szezon előtt

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Alain Resnais: Szeretni, inni és énekelni

Filmet rendezni

Fáber András

Szalonvígjáték hat szereplőre, elektronikus vakonddal.

Alain Resnais filmrendező, akit a huszadik század hatvanas évei óta a szakma, a kritika és a közönség egyaránt a francia filmes „új hullám”, egyszersmind az egyetemes filmművészet egyik meghatározó, emblematikus alkotójaként, a film formanyelvének egyik jelentős megújítójaként tart számon, halála után néhány héttel bemutatott utolsó filmjében könnyeden ironikus kalaplengetéssel búcsúzik az élettől és a filmezéstől, mielőtt végleg elfoglalná helyét a művészet nagyjainak virtuális panteonjában. Furfangos kamaravígjátéknak is mondhatnánk, ha nem egy szereplő közeli, majd csakugyan be is következő halála körül forogna a cselekmény. A film hat szereplő (három házaspár) egymás iránt színlelt és egy hetedik (a filmben meg sem jelenő) szereplőhöz, bizonyos George Riley-hoz fűződő titkolt – gyengéd – érzelmeit leplezi le. Szerepel még a filmben egy kissé rejtélyes – jelképes – elektronikus vakond („vö.: „oda születni kell”), valamint a záró jelenetben egy villanásra feltűnik az egyik pár kamaszlánya (szintén szerelmes volt az elhunytba), és egy – minden bizonnyal üres – koporsó. A film egyébként felhasználja az elektronikus filmkészítés minden modern vívmányát, noha mindvégig hangsúlyozottan festett, színházi díszletek között játszódik, mert a szereplők közben egy színdarabot próbálnak (amiből semmit nem látunk, csak hátul, a kulisszák mögött esik róla szó). További humorforrás, hogy a szereplőket alakító színészek gyakran kiesnek, „kibeszélnek” szerepükből, majd újra „beleesnek”.

Noha a mester elsősorban a rendezők rendezőjének, a filmesek egyik kedvenc filmesének számított (munkatársai is imádtak vele dolgozni), a közönségsiker, mint húsz nagyjátékfilmje túlnyomó többsége esetében, ezúttal sem maradt el. Resnais egész pályafutása során mindvégig a meglepetések embere volt és maradt. Ebben, és elapadhatatlan alkotókedvében is hasonlít pályafutása Jancsó Miklóséra. Mindenesetre a húsz nagyjátékfilmből és ennél is több rövidfilmből és dokumentumfilmből álló Resnais-életmű az egyes alkotások meghökkentő és váratlan műfaji sokfélesége ellenére szemléletében és formai jegyeiben kivételesen egységes. Ezt a sajátos paradoxont fejezte ki egyik kedvelt színésze, Pierre Arditi (aki kilenc filmjében játszott jelentős szerepeket): „Egy Resnais-filmtől semmi sem különbözik annyira, mint egy másik Resnais-film.” Nem véletlenül tekintik Alain Resnais-t a filmtudósok és filmesztéták – ők is szinte egységesen – a film formanyelve egyik nagy megújítójának. „Számára a film elsősorban nyelvet jelent” – mondta róla egykor (1961-ben) François Truffaut, amikor a filmkészítők két fajtáját elemezte („A film a Lumière-félék számára látvány, a Delluc-félék számára nyelv.”) Művészetének egyik legfőbb jellemző vonása az ellenpontozó, szinte zenei hatású szerkesztés. (Igen, a zene egyfajta nyelv, ha nem is verbális.) Egyes bírálói nem véletlenül emlegetik filmjei barokkos jellegét. Fő eszköze a rébusz, a rejtély, a talány. Mindig meglepi, és ezzel a látszatok mögé hatoló, lényegkereső gondolkodásra készteti filmjei nézőit. Nála semmi sem az, aminek látszik. Mert rendezett ő szerelmi történetnek látszó társadalombírálatot (Szerelmem, Hirosima, 1959), ragadta meg a modern ember egzisztenciális szorongását és elidegenedését a társadalomtól (Tavaly Marienbadban, 1961, Muriel, 1963), vitt vászonra háborúellenesnek látszó erkölcsi példázatot (A háborúnak vége, 1966, Távol Vietnamtól, 1967), mutatott be életfilozófiai modellt tudományos köntösben (Amerikai nagybácsim, 1980). De forgatott angolnak látszó francia filmeket is, angolul angol színészekkel (Gondviselés, 1977), valamint melodrámát, amelyben úgyszólván nem is énekelnek (Melodráma, 1986). Többnyire kiváló írókkal (Marguerite Duras, Alain Robbe-Grillet, Jean Cayrol, Jorge Semprun) dolgozott, majd pályája utolsó szakaszában egy divatos angol színműiparos (a nálunk is ismert Alan Ayckbourn) darabjai nyomán színháznak látszó filmeket és filmi effektusokban bővelkedő színházi történeteket, kacagtató tragikomédiákat készített a magánélet undok kis hazugságairól, hamis látszatokról, életről és halálról. „Én jobban szeretem a mozit” – mondja a szóban forgó utolsó filmben az egyik szereplőt alakító André Dussollier.

Egyetértünk vele. Különösen akkor, ha Alain Resnais rendezi.

 

SZERETNI, INNI ÉS ÉNEKELNI (Aimer, boire et chanter) – francia, 2014. Rendezte: Alain Resnais. Írta: Alan Ayckbourn Life of Riley című komédiájából Alain Resnais és Jean-Marie Besset. Kép: Dominique Bouilleret. Zene: Mark Snow. Szereplők: Sabine Azéma (Kathryn), Hippolyte Girardot (Colin), Caroline Silhol (Tamara), Michel Vuillermoz (Jack), Sandrine Kiberlain (Monica), André Dussollier (Simeon). Gyártó: F Comme Film. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 108 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12107