Szerelmi átkokFantomszálBeépített anyaghibaBaski Sándor
Anderson csak országot
váltott, témát nem. A filmművészettől búcsúzó Daniel Day-Lewis pályája méltó
lezárást kapott.
Paul Thomas Anderson
amerikai rendező, a szó minden értelmében. Túl azon, hogy eddigi összes filmje
– a pályanyitó A szerencse zsoldosai
kivételével – Kaliforniában, egy pár száz négyzetkilométeres területen belül
játszódik, történeteiben legtöbbször az amerikainak mondott alapértékeket és
mítoszokat vizsgálja a 20. század különböző periódusaiban. Mesél a korai
olajkapitalizmus gátlástalan törtetőiről (Vérző
olaj), a háború utáni Amerika önjelölt messiásairól (The Master), a pornóipar kialakulásáról a 70-es években (Boogie Nights), és a modern nagyvárosi
életformával együtt járó magányról és elidegenedésről (Magnólia, Kótyagos szerelem). Első nem Amerikában forgatott és nem
Amerikáról szóló filmjéből válik egyértelművé, ami eddig is sejthető volt: legfontosabb
rögeszméi egyetemesek, kifejtésükhöz nincs feltétlenül szükség a kaliforniai
kulisszára.
„Ha rájöttél, hogyan lehet élni anélkül, hogy szolgálnál
valamilyen mestert, bármilyen mestert, tudasd velünk is”, szól a kulcsmondat a The Master fináléjában a Philip Seymour
Hoffman által alakított szektavezér szájába adva, és a dilemma, a jelek
szerint, még mindig foglalkoztatja a rendezőt. Valójában ez a motívum – a különböző
világokat képviselő, alá-fölé rendeltségi viszonyban lévő emberek kölcsönös
kapcsolati függése – az, amely végigvonul szinte a teljes életművén. A
kiindulópont mindig ugyanaz: az idősebb, saját jól kitaposott szabályai szerint
élő mentorfigura felkarolja a semmiből érkező, helyét kereső nincstelen outsidert,
és ezzel beinvitál egy kontrolálhatatlan, felforgató erőt a világába.
Attól, hogy a két pólust
a Fantomszálban egy férfi és egy nő képviseli,
a kapcsolati játszma is összetettebbnek és árnyaltabbnak tűnik, de az alapképlet
maga nem változik. A 20. század úttörő divattervezőiről mintázott, beszédes
nevű Reynolds Woodcock is hasonlóan megszállott, autoriter figura, mint Daniel
Plainview (Véres olaj) vagy Lancaster
Dodd (The Master), csak a pénz vagy a
hatalom helyett ő az esztétikai tökéletességet hajszolja. Öntörvényű művész,
aki minden kapcsolatát az alkotásnak rendeli alá, modelljei és szeretői
fogyóeszközök, csak addig van rájuk szüksége, amíg inspirálni tudják őt. Új
felfedezettjét, a pincérnőként dolgozó Almát is élő manökenként kezeli első
randevújukon – nem a férfi, hanem a dizájner szemével mustrálja a testét,
feljegyzi a méreteit, és próbababaként használja. Alma, talán éppen idegensége,
bevándorló háttere miatt, egy ponton túl nem hajlandó elfogadni a rá szabott
szerepet. Megzabolázhatatlan ösztönlény, mint a The Master Freddie-je, de az elszakadás és a menekülés helyett ő
inkább az ellentámadást és a játékszabályok megváltoztatását választja.
Ahogy a kapcsolat pontos
természetét sem hajlandó az író-rendező definiálni, úgy azt sem egyértelműsíti,
pontosan kinek a történetét látjuk – a Fantomszál
ennyiben mindenképp megtöri az életmű sormintáját. Anderson folyamatosan
váltogatja Alma és Reynolds nézőpontját, filmje így egyszerre értelmezhető (női)
emancipációs tanmeseként és egy alkotóművész profanizálódásaként. A Férfi, aki megfeleltethető
a rendező alteregójának is – mindketten rajzokból, storyboardokból kiindulva
konstruálnak színes fantáziákat egy szorgos, jól összeszokott stábot irányítva
–, valójában a hivatásába és saját egójába szerelmes, a nőre addig van
szüksége, amíg az segíteni tudja az alkotásban, utána már csak visszahúzó és
zavaró tényező. A hasonló allegorikus olvasatot kínáló anyám!-ban a Nő nem tud kilépni az egyszer használatos múzsa
szerepköréből, Almának ellenben sikerül megtörnie, meggyengítenie annyira a
Férfi egóját, hogy feloldódhassanak mindketten – legalább ideig-óráig – egy
tradicionális kapcsolatban.
A genderolvasatok
mellett Anderson egy harmadik réteggel is bevonja a filmet. Ahogy korábban
Scorsese (Boogie Nights) vagy Altman
(Magnólia) világát emulálta, úgy
adaptálódott most is a hely és a kor szelleméhez. Kedvenc kubrickos
kameramozgásairól és a hangsúlyos zenei jelenlétről nem mondott le, a képi
világ mégis klasszicizáltabb, ahogy Jonny Greenwood soundtrackjéből is
hiányoznak az absztrakt elemek. Letisztultsága, mívessége okán joggal definiálhatja
Anderson gótikus románcnak a filmjét, de nézhető akár inverz Pygmalion- vagy sajátos A szépség
és a szörnyeteg-átiratként is. Hogy ez a mese végül happy enddel zárul-e,
az már megint csak nézőpont kérdése.
FANTOMSZÁL (Phantom Thread) –
amerikai, 2017. Rendezte, írta, kép: Paul Thomas Anderson. Zene: Jonny
Greenwood. Szereplők: Daniel Day-Lewis (Woodcock), Vicky Krieps (Alma), Lesley
Manville (Cyril). Gyártó: Annapurna / Focus Features. Forgalmazó: UIP-Duna
Film. Feliratos. 130 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
