KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Fargo

Pápai Zsolt

Fargo – amerikai, 1996. Rendezte: Joel és Ethan Coen. Szereplők: Francis McDormand, William H. Macy, Steve Buscemi. Forgalmazó: Independent. 98 perc.

 

A Fargo nagyon közel van a tökéleteshez, talán az is, perfekt film, alig(ha) van gyenge pontja. A különlegessége nem a csavaros cselekmény (pedig csavaros a cselekmény), nem a mesteri színészi alakítások (melyek egyébiránt valóban mesteriek, legyen szó a főalakok vagy bármelyik toldalékfigura megformálásáról), nem a hangsáv és képek csodás harmóniája (a kortárs film múlhatatlan hatású kísérőzenéjével), és nem is a pazar miliőrajz (jóllehet ritkán annyira emlékezetes a kolorlokál egy filmben, mint éppen itt). A Fargo igazi különlegességét mégsem ezek, hanem a tónusjáték bravúrjai jelentik, a különböző hangulati regiszterekkel folytatott mutatványok sora miatt unikum ez a film. Pedig a posztmodernben – többek között éppen a Coen testvérek (Véresen egyszerű, A halál keresztútján), meg persze Kubrick (Mechanikus narancs), Altman (A hosszú búcsú), De Palma (A sebhelyesarcú), Tarantino (Kutyaszorítóban) miatt – a hangulati hullámvasutazásnak nagy divatja, hovatovább hagyománya volt már, amikor a Fargo elkészült, tehát maga a technika korántsem számított újnak vagy „egyedinek”. Mégis, a mából visszatekintve olybá tűnik, hogy a Fargo volt az a film, amelyik ezt a technikát a legprofesszionálisabban valósította meg; nem egyszerűen azzal, hogy a film egészére, minden képkockájára kiterjesztette, hanem azzal, hogy szokatlan mélységet adott a hangnemekkel folytatott játéknak.

A nyitóinzert valóban megtörtént tragédiák feldolgozását ígéri, amit azonban a végefőcímben olvasható obligát mondat – miszerint valamennyi szereplő és esemény fiktív a filmben – cáfol. A nyitóinzerttel tehát már az első másodpercekben, voltaképp azelőtt, hogy elkezdődne a film, összeér mélydráma és poéndramaturgia, és a későbbiekben végig érvényesül a hangulatok szimbiózisa. Nemcsak a figurarajzban (lásd mindenekelőtt a héthónapos várandósan gátlástalan pszichopatákkal megharcoló detektív, a fazonírozásával, mozgásával, verbális megnyilatkozásaival a teljes hollywoodi bűnmitológiának fityiszt mutató Marge alakját), de a szituációépítésben is (mint a delejezően komikus emberrablás-szcéna, vagy a gyilkosságokat elbeszélő – gegekkel bolondított – jelenetek mutatják). Még a dramaturgiai és verbális lózungok is a tónusjátékokba szervülnek: sokat elmond a Fargóról, hogy a legmeglepőbb jeleneteinek egyike, amikor Marge (Francis McDormand) – háta mögött a lefegyverzett, pár perccel korábban még a barátját daráló Gaear Grimsruddal (Peter Stormare) – átnyújt egy közhelycsokrot a nézőnek a bűn, a bűnözés hiábavalóságáról. Egy efféle monológ bármely filmben, akár egy másik Coen-moziban is kínosan csengene, itt azonban – nyilván a megelőző kilencvennéhány perc eseményeinek tükrében – még csak nem is necces, sőt: megmosolyogtató ugyan, de egyúttal szívszorító.

A Fargo olyan világba vezet, amelyet kegyetlen véletlenek döntenek sötétségbe, egyszersmind apró csodák világítanak be. Amelyet először cselekvő, és utána sem (talán sohasem) gondolkodó véglények uralnak, de mellettük azért – várandós detektív álcáját öltve – a mesebeli legkisebb fiúnak is akad benne hely. A Fargo különlegessége, hogy minden iróniája és időjelezései dacára – illetve szemben a posztmodern film jeleseinek zömével – sokkal több, mint bravúros bohóckodás a műfajokkal, ideológiai konvenciókkal. Nagyon nehéz nem komolyan venni, mélységei vannak ugyanis, és hihetetlen érzelmi kaleidoszkópot nyújt. Röhögünk és izgulunk végig, de közben a szívünk is megszakad néhányszor.

Extrák: Nincsenek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/09 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14244