Láttuk mégEgy igaz amerikaiBékés Pál
Milyen kár.
A történet, melyet a filmvásznon követünk, Howard Campbell Jr. amerikai háborús bűnös hányattatásairól szól.
A történet, amelyet a filmvászon előtt ülve végigkövetünk, az epika és a mozgókép-dramaturgia ütközéséről szól.
A vitathatatlan győztes az epika, minthogy az ütközet a film alapanyagául szolgáló Vonnegut-regényt lapozó furcsán feszengő röhögésében, és a moziban ücsörgő néző minden furcsálkodástól mentes unalmában ölt testet.
A filmszüzsé kerete – amiként a regényé – a tel-avivi börtönben tárgyalására váró (Adolf Eichmannal együtt raboskodó) Howard Campbell Jr. önvallomása. A Vonnegut-bestiárium jellegzetes alakja, aki az író jónéhány más regényében is megjelenik, bilingvis német–amerikai drámaszerző, akit Berlinben ér a világháború, és hamarosan az USA felé sugárzott náci propagandaadások legfőbb „szólistájaként” híresül el; meggyőző baritonja azt búgja a készülékekből: „itt az utolsó szabad amerikai, a szabad világ fővárosából, Berlinből”. S hogy valójában amerikai kém, azt csupán az FBI beavatottjai tudják. A képtelenül összekavarodott valódi és látszat-énje között őrlődő Campbell a háború után visszasodródik New Yorkba, és zavaros orosz–amerikai kémhistóriákba keveredvén elmebeteg amerikai nácik kéretlen segítségét kell elszenvednie. A végső stádiumban nem marad számára más lehetőség, mint hogy önként menekül az izraeli börtönbe, hogy reámérjék az FBI-sugallatra végrehajtott látszattevékenység során valóban elkövetett bűnök büntetését.
A film vége felé, utolsó New York-i napjaiban Howard Campbell Jr. tévetegen és mozgásképtelenül áll egy zsúfolt utcán; megbénítja a felismerés, hogy nincs miért és nincs hová mennie. Az ő szemével látjuk a látóterébe esetlegesen beúszó, őt kerülgető járókelőket, akik álmélkodva vizsgálgatják a moccanatlan férfit. Az egyik őszesfekete, göndör járókelőben Kurt Vonnegut Jr. íróra ismerhetünk. Éppoly zavartan vizslatja a Nick Nolte hollywoodi sztárban testet öltött hősét, mint statisztatársai; mit keres ez itt?
Az író tekintetéből sugárzó értetlenség jogos. A válasz csupán saccolható. Az Egy igaz amerikai megfilmesítésének története igaz amerikai történet. 1952 és 62 között Vonnegut három kötetet jelentetett meg, gyakorlatilag visszhangtalanul, köztük a film alapanyagául szolgáló regényt. Végül a negyedik, Az ötös számú vágóhíd beütött. A hatvanas-hetvenes évek fordulójára a vonneguti fekete humor fogalommá vált, az író pedig az egyetemi campusok kultikus figurájából világszerte népszerű szerzővé. A pályája felívelését igazoló, 1973-as Playboy-interjúban így nyilatkozott: „Az ilyesmit a kiadók számítógépei döntik el. Ez Amerika lényege; ha a gépek úgy látják, hogy hasznosítható vagy, akkor sikeres üzletember válik belőled”. És a kiadók számítógépei már régóta összeköttetésben állnak Hollywood gépeivel. A Vonnegut névvel fémjelzett befektetés nagy valószínűséggel megtérül. Még akkor is, ha Az ötös számú vágóhídból jó évtizede készített film sem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, és nagyjából ugyanezen okokból: az epika maga alá gyűrte a mozgókép-dramaturgiát. Az Egy igaz amerikaiban sem sikerült megtalálni a sötét vonneguti játékok és csavarulatok képi megfelelőjét. Mindaz, ami a regényben vitriolosan villódzó és sokértelműen képtelen, itt csupán csak értelmetlenül zavaros – végső fokon unalmas.
Milyen kár.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 974 átlag: 5.46 |
 |
|
