Filmnek pedig készülnie kell, ha van háború, ha nincs, ahogy végetért, lehet forgatni. Még áll a díszlet, itt vannak a valóságos háború valóságos romjai, mint azt szarajevói filmesek mesélik, az elmúlt évben valami nyolc külföldi stáb szaladt oda játékfilmet forgatni, közülük a legmeghatóbb történet egy bosnyák lány és egy IFOR-katona szerelméről szólt. De vajon mit kezdenek az érintett országok filmesei a forró kásával? Mikor és hogyan lehet hozzányúlni, lehet-e hamarjában érvényes filmet csinálni arról, ami velük megtörtént, vagy éppen hogy az első lehetséges pillanatban neki kell vágni, amíg még tart az érzés? Bár az Open Society és a Közép-Európai Egyetem összeállításában egy-egy igazán szép román és görög film is szerepelt, Lucian Pintilie Felejthetetlen nyár és Sotiris Goritsas A hóból című filmje, az igazán izgalmas mégiscsak az volt, hogy milyen és mit mond a háborúról az egykori jugoszláv film, immár országokra bomolva. Érdekes az összkép.

Ami magát a háborút illeti, Ademir Kenović Cannes-ban bemutatott, Teljes körén kívül csak egy szlovén film veselkedett neki, sajnálatos módon az összeállítás leggyengébb filmje. A Felix (rendező: Božo Šprajc) azt a napot és éjszakát meséli el, amelyen kitört a gyalázat. Egy gondosan társadalmi keresztmetszetté összeállított kocsisor bent reked a hegyek között a jugoszláv hadsereg és a helyi egyenruhások barikádjai között. S miközben a két fél feszülten néz farkasszemet egymással, s miközben maguk sem értik, hogy miért nem tudják elhárítani az összeütközést, melyet elkerülni is, megvívni is akarnának, a gyanútlan civilek lassan kénytelenek felfogni, hogy ez a képtelenség megtörténik velük. Nagyon becsületes film, a történet bizonyosan a helyén van, a gondolat is: azt az elképedt tehetetlenséget fogalmazza meg, amit annak idején, a szlovéniai háború kezdetén mindenki átélt, résztvevők és kívülállók egyaránt, hogy hiszen ez nem történhet meg, és lám, mégis megtörténik. Sajnos a mesélés módja unalmas, a líra alacsonyan száll, a félre nem érthető jelképek, nem is hogy laposak, inkább naivak, valahogyan ómódi az egész. Akad azonban egy emlékezetes pillanat. Miközben az egész film csendesen döcög előre egyik várható jelenetről a másikra, egyszercsak váratlanul feldörögnek a fegyverek. Abban az 1-2 perces, jószerivel véletlenül kitört lövöldözésben erő van és rettenet, pedig csak golyószórókat meg torkolattüzeket látni. De azt nem felejti el az ember. Úgy látszik, ha valamit, hát ezt megtanulták a délszláv filmkészítők.

A másik szlovén film az Outsider (rendező: Andrej Košak) a Tito-korszak végefelé, a 80-as év nyarán játszódik. Hőse, a kamaszkorból a felnőttség felé iparkodó, nyakigláb, önmaga számára sem egészen világos okokból,punkosodó” fiatalember nem sokban különbözne az effajta történetek hőseitől, ha nem egy titoista katontiszt apával kellene megküzdenie a felnőtté válásért. Így fonódnak össze egy apával és egy rendszerrel szemben folytatott kilátástalan emancipációs küzdelmek erőfeszítései egészen a végső kétségbeesésig. Tulajdonképpen ismerős film, valahogyan ezek a fajta filmek erről a világról ilyenek szoktak lenni Kelet-Európában, de jó volt nézni, mert sokmindes megjelenik benne a jugoszláv kommunizmus mindennapjaiból, ami eddig bizonyosan nem jelenhetett meg, és mert ez még mindig érdekes, tudj’isten, talán az ismerőssége miatt is, meg nem árt észben tartani azt, ami volt. És nagyon jó színészek játsszák, a fiút Davor Janjić, az apát Zijah Sokolović. (Az azóta bécsi emigrációban élő, kitűnő szarajevói színész személyes történetéről Pintér Gábor készített a Magyar Televízióban is bemutatott dokumentumfilmet).

A két horvát filmet fiatalok, méghozzá igen tehetséges fiatalok készítették, érezhetően azzal a szándékkal, hogy némely európai áramlatokhoz csatlakozzanak. Nagyon érdekes a magatartásuk, mintha szándékosan demonstrálnák, hogy nem kívánnak a háborúval foglalkozni, legfeljebb azzal, ami utána lett. Olyan világot érzékeltetnek, amely ugyan békeidőnek tűnik, de a rendkívüli állapot sajátos jegyeivel. Mást jelent benne a fegyver a kézben vagy a zakó alatt, mást a hősök hajviseletének bizonyos rövidsége, az arc bizonyos barázdái, az idegek bizonyos feszültsége, és feltétlenül más az érvényessége a „mit lehet és mit nem” e térségben amúgyis erősen kérdésessé vált határvonalának. Pedig, ha úgy tetszik, egyszerű bűnügyi történetekről van szó.

Ámbár Hrvoje Hribar filmjének, az Altató puskának a történetét nem nevezném egyszerűnek. Könnyeden, szellemesen indul, egy fiatal rendőr meg egy hírhedett gengszter ugyancsak fiatal özvegyének szerelméről, a francia serie noire modorában, remek figurákkal és színészekkel, a humor kellőképpen helyi ízeivel. Pénz, maffia, szerelem, bárok és városszéli házak, a film egyre franciásabb, és a rokonszenves, bár – ismétlem – máshonnan ismerős pimaszság, amivel Hribar összeereszti a választott stílus könnyedségét és a közeg brutalitását, belevész az egymásra halmozott, váratlan és egyre unalmasabb fordulatokba.

A másik horvát filmet, a Mondo Bobot (Goran Rušinović) a főiskolát épp csak elvégzett, egészen fiatal emberek készítették, egészen kevés pénzből, minimális eszközökkel, a vetítés idején még nem is volt teljesen készen. Hősét gyilkosságért letartóztatják, megszökik, menekül, nem akar ölni, de öl, vesztésre van ítélve, és el is vész. Egy újságírónő és egy rendőrnyomozó próbálja megállítani az amúgy logikusan megállítható tragédiát. A hős, a fentiek szerint sejthető hátterű hős az, aki a maga furcsa, lelassult módján megállíthatatlan. A történet olyan egyszerű, mint a Kifulladásigé, a stílus olyan csupasz, mint az igazán jó kisköltségvetésű filmeké, szikár modorban, jó kemény, expresszív képekben elmesélve – tudjuk, hogy a fekete-fehér micsoda jelentéseket tud adni egy amúgy is jelentékeny arcnak. Ez a film is emlékeztet másokra, amiket már láttunk, de saját ereje van.

Szerb film egy volt (az is bolgár-francia koprodukció), de az nagyon jó. Goran Markovićnak, a Tito és én kitűnő rendezőjének új filmje, a Burleszk tragédia arról tanúskodik, hogy bizonyos izgalmas filmek pedig ott születnek, ahol a politika még hajlandó nyomást gyakorolni a művészetre – a Burleszk tragédiában alaposan benne van az a nyomaték, amivel bajban lévő, feszültségekkel teli társadalmak szoktak volt megtölteni filmeket. Pedig Marković nem is politizál, csak elindít a bolondokházából egy csapat bolondot a Városba, élükön az idegorvossal, aki úgy döntött, hazaviszi betegeit a családjukhoz, mert nincs már gyógyszer sem, amivel kezelje, meg ennivaló sem, amivel etesse őket. Vonulnak a bolondok, végig a városon – nem kell mondani, mi a felmerülő kérdés: hogy tán a város bolond-e vagy a vonulók? Mint minden igazán jó film, elkeserítő és mulatságos, a humora olyan kiváló, amilyen csak igazán rosszkedvű embertől telik ki.

A zárófilm Ademir Kenović Teljes köre volt. Persze, hogy nagyon várta az ember, és persze, hogy csalódott. Ha valaki, hát Kenović volt hivatott arra, hogy elmesélje Szarajevó ostromának történetét – végigcsinálta, végigforgatta, ismeretes, hogy ő volt a SaGA vezetője, azé a városban maradt filmes csapaté, amelyik folyamatosan dolgozott az ostrom alatt és kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett kijuttatni a városból a híradást. A Tejes kör története azokból a részletekből, epizódokból áll össze, amelyeket dokumentumfilmesként rögzített. Az ismeretanyag teljességéhez és hitelességéhez tehát nem fér kétség, s az élmény mélységéhez sem. És ott volt hozzá a világ egyik legmegrendítőbb helyszíne, ahol egy stáb a saját élete pusztulásának eleven nyomai, a saját halottainak sírjai között készítheti el/kénytelen elkészíteni (kíméletlen szakma ez) a saját drámáját. Hogy hogyan lett ebből két árván maradt kisfiú, a városból elmenekült családjától árván hagyott férfi és egy kutya megindító és erőtlen története – nehéz megmagyarázni. Mondhatjuk úgy is: Kenović szelíd filmet csinált. Azért, hogy megmutassa: hogyan őrizték meg a város lakói méltóságukat és szelídségüket ostrom idején. Meghát alkata is ez neki, előző játékfilmjeire is szelíd, groteszkbe hajló irónia a jellemző. Volt a rengeteg dokumentumanyag között egy sorozatuk, az Egy ostromlott város krónikája, amelyik, emlékszem, már akkor se tetszett nekem. Kétperces anyagok voltak, remek pillanatok a város hétköznapjainak életéből, amelyeket naponta satellite-en jutattak el több európai televíziós csatornához. Nem tetszett, mert célirányosan moderált volt, de méltányoltam a megfontolást, amely létrehozta: bemutatni a derék polgárok vértelen hétköznapjait, amint egy abszurd és kegyetlen helyzetben makacsul őrzik a civilizációjukat. Világos volt – fel kellett ébreszteni a szégyenletesen tunya világ rokonszenvét, amelyik irtózva fordul el a vérfürdő látványától, de felfigyel, ha magához hasonlót lát. Nos, a Teljes kör legfőképpen ennek a sorozatnak az anyagából és magatartásából építkezik. Pont ilyen volt, mondta a film után egy szarajevói lány, aki végigélte azt a négy évet. Nem kétséges, hogy így van. De egy játékfilmnek mégis más – máshol kell legyen – az igazsága. Valahogyan épp az ostromot nem sikerült odaidézni a történet mögé. Nem „úgy”, a világért se a vér bőségesebb folyását hiányolja az ember – hanem azt a felfokozott idegállapotot, a kétségbeesést, az abszurditást és iszonyatot, ami olyan tágassá tette Szarajevó jelentőségét és ami még jóval a békekötés után is tapintható volt a városban. Az indulat maradt ki ebből a filmből. Mint amikor valaki elszántan igyekszik szalonképessé fegyelmezni a mondandóját, mert megtanulta, hogy a világ csak így hajlandó meghallgatni azt. Talán nem is szabad ezt számonkérni. Talán nem is lehet úgy élni, hogy az iszonyatot ébren tartja magában az ember. Nem lehet évekig izzásban tartani, vagy akárcsak újra felizzítani azt a végletes, felajzott állapotot. De ha el akarja mesélni az ember, akkor talán mégis kötelező.