KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/szeptember
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: William S. Burroughs 1914–1991

• Csejdy András: Nincs pardon Marco Ferreri
• N. N.: Marco Ferreri
• Ardai Zoltán: Latin-európai psycho Ismét a Dillingerről
• Fekete Ibolya: Egy bizonyos idegállapot Délkelet-európai filmhét
• Makai József: Turbópartizánok A szép falvak szépen égnek
• Bori Erzsébet: Birodalmi lépegetők Új orosz filmek
• Horváth Antal Balázs: A magány mozaikképei Atom Egoyan
• N. N.: Atom Egoyan
• Kömlődi Ferenc: Virtuális szeretők Exotica
• Upor László: Toll a füledbe Orton, a botrányos életű zseni
KRITIKA
• Molnár Gál Péter: Woody Allen barna pulóverben Hatalmas Aphrodite
• Fáy Miklós: A klarinétos Woody-zene
• Bóna László: Az eltűnt idő lábnyomában Elveszett világok
• Asbóth Emil: A testrabló Kockázatos játék
• Hirsch Tibor: Vakvágányon Retúr
• Turcsányi Sándor: Reservoir Girls Fülledtség
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Cigányok ideje
• Bori Erzsébet: Batman és Robin
• Turcsányi Sándor: Kolja
• Ardai Zoltán: A selyem sikolya
• Kovács Kristóf: Sötét zsaruk
• Tamás Amaryllis: Nekem 8
• Harmat György: Féktelenül 2.
• Speier Dávid: Menekülés Los Angelesből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hatalmas Aphrodite

Woody Allen barna pulóverben

Molnár Gál Péter

Bújócskát játszik saját darabjaiban: kora és kortársai elől menekül kultúrakiszarta szerepekbe.

 

Barna pulóverben locsog egy konyhában. Érzésünk szerint mindig barna pulóverben pörlekedik ugyanabban a konyhában. Sőt: barna pulóverben látjuk állandóan méltatlankodni egy Upper East Side-i konyhában. Miközben fortyogva lamentál, két kézzel gesztikulál, kifelé fordított tenyerekkel – tudják: beszéd közben befelé kell fordítani a gyűrű kövét, hogy lássák! –, nem is fél kézzel gesztikulál, teli kézzel ugyanazt mondja: könyökből tehetetlenül széttárt tenyerek, csodálkozóan fölvont szemöldökökkel, ráméltatlankodva a világra, elerőtlenedve, megsértetten. Woody Allen nem tud hátraszaltót ugrani. Nem tud szteppelni, mint a Danny Kaye-ként elhíresült David Daniel Kaminsi, az orosz Brooklyn-i. Woody Allen olyan saltimbanque, aki a csepűrágás sokágú mesterségéből kizárólag a szószátyárkodást, a szavakkal lefetyelést tudja. Woody Allen mindig olyan, mintha Allen Stewart Konigsberg volna (az eredeti neve), az az aggályos New York-i értelmiségi, aki a Simon-fivérek társaságában hetente vidám jeleneteket talált ki és szövegezett meg a televízióban Sid Caesarnak. A kötéltáncolásból csak a logikai egyensúlyozást tudja. Az almáslepény-dobálás ballisztikai örömeiből a csattanós riposztokat. Hasrazuhanások-fenékreülések váratlanságai helyett csak a virtuális seggreesések mestere. Annyira tőrülmetszetten manhattani komikus bárd, hogy amerikainak hat New Yorkban, minek következtében népszerűbb Európában, mint a hazai közönsége előtt.

A barna pulóver fontos ruhadarabja. New York-i ruházkodás. Értelmiségi vért. Sem nem lenyúzott, sem nem villogóan vadonatúj. Viselni való. Köznapi. Mindennapi. Woody Allen állandó komikus figurája az, hogy átlagos figurája van. Szakít az olasz komédiáktól kézről-kézre adogatott tipo fisso-val, az állandó komikus típussal, amit még a statisztikai-polgári átlagos képviselő Jacques Tati is – igaz, hogy a music-hall-ból kiforralva – megszerkesztett Hulot úrhoz. Az elődökről nem is szólva: Max Linder puccos arszlánja frakkot viselt, kürtőkalapot, jólöltözöttsége, jóházból-valósága szabatosan közölte, miféle rétegekhez kíván szólni, kiknek a beléptijegyére épít. Hamarosan demokratizálódott a komikusok viselete. A lecsúszottak, a fölkapaszkodni képtelenek, a slemilek, a pechvogelek, a margón rekedtek kerültek a komikus fókuszba. Chaplin bő redőzetű nadrágja és csónakcipője, a lóbált bambuszbottal – ami a commedia dell’arte egymás fejbevevő husángjának kispolgári elcsökevényesedése volt, – Stan és Pan dinnyekalapja és lehordott szalonöltönye ugyanúgy állandó komikus figurát alkotott már a jelmez elemeltségével, mint Marcel Marceau Bip-je, nadrágtartós-trikós külvárosi fickója, kalapján piros szegfűszállal. Az amerikaiak közül majd Harry Langdon, de különösen Harold Lloyd a középosztály pártfogásáért esedezik slapstickjeiben: megpróbálnak tisztességesen, polgármódra öltözködni. Lloyd még ütemelőzően szemüveget is biggyeszt orrára, hangsúlyozva szolid átlagszerűségét.

Woody Allen elveti a komikus hagyományokból a mestersége címereként lerívó jelmezt. Ha nem pulóvert visel: tweed-zakót hord. Ez sem komikus, hanem értelmiségi jelmez.

A Hatalmas Aphrodite esetében egy sportújságírót alakít, vagyis olyan férfiút, aki írással keresi kenyerét. Miközben önéletrajzivá stilizálta magát és aggályosan kitér évezredek komikus kliséitől, cselekményeinek mélyén tisztelettudóan hozzátapad a komikus meseformálás hagyományaihoz. A komikusok az utca hangszerelésében elismétlik a nagy tragikus motívumokat. Úgy rémlik, végigtekintve a komikus világirodalmon, hogy az emberiség nem a múltjától búcsúzik el nevetve, hanem nevetve ragadja meg mitikus motívumait. Arisztophanész sorokat vett át a klasszikus tragikus triásztól. A középkor templomok előtti vallásos propaganda-darabjai kegyesek voltak, akár a szentmisék, de menten fölébredt a publikum a komikus gonoszok erkölcsi ellenpéldájának színrebukfenceztekor. A csurgói Csokonai a bécsi Metastasiot parodizálta. John Gay és zeneszerzője, dr. Pepush Händel operáinak kitekert persziflázsával csinált box office-boom-ot a Koldusoperával (1728). Az amerikai szórakoztatóipar kezdeteitől az extravaganzák és burleszkék a komoly színház méltóságteljes mondanivalóit fordították csámpásra, mint minálunk a Városligetben Feld Matyi csikarta nyári színpadára a főváros téli drámairodalmának előkelőségeit. Csakígy járt el a mozi is. Nem sorolnám föl az amerikai filmvígjátékok parodisztikus vonalát, de megemlítendő a Marx fivérek elszánt – Broadwayról Hollywoodba, színpadról filmre áttelepített – megátalkodott rohama a nagy művészet majesztétikusságai ellen. Talán csak az 1946-os A Night in Casablanca visszhangozza röhögve Michael Curtiz örökzöldjét. A Casablanca (1943) nagy szerepet játszott a korai Allen-munkásságában. Játszd újra, Sam! címmel Broadway-komédiát írt, ebből filmet forgatott (1971). A gátlásos, lélekbúvárhoz járó East Upper Side-i intellektuel rendszeresen belekeveredik egy magasabb mitológiába. Humphrey Bogartnak képzelgi magát a fenti filmben. A konyhatudományosság paródiája az Amit tudni akarsz a szexről... (1972). Chaplin Modern időkjét újrameséli science fiction körülményei közt A hétalvóban (1973). Borisz Grusenko néven szerepel Szerelem és halál (1974) című Tolsztoj-paródiájában, átköltözik New Yorkból a 19. századi Oroszországba. Ingmar Bergman-paródia a Szobabelsők (1978), Shakespeare-be téved (Bergman modorában) a Szentivánéji szexkomédiánál (1982). Zelig (1983) belekeveredik a történelmi híradóműsorokba, megihletve Orson Welles Aranypolgárától. A Kairó bíbor rózsája (1985) hősnője, Cecilia, ki-bejár a mozivászonra, hol lejön hozzá a moziamorozó, hol ő vonul föl a cselekménybe. Csak rendező ennél a filmnél: maga helyett Mia Farrowt járatja Aliceként a mozitükörvilágban, ahogy A rádió aranykora (1987) tisztelgésénél Diane Keatont küldi képviselőjeként a harmincas évekbe.

Az Allen-enumeráció azt hangsúlyozza, hogy a totálkáros jelenkorból – ha csak egy forgatás erejéig – átplántálja magát egy másik történeti kor, egy más gravitációjú fikció föltételei közé. A Hatalmast Aphrodite esetében Lenny Weintrib sportújságíró és felesége, Amanda Weintrib, galériatulajdonos örökbefogadnak egy gyermeket. Lenny – Oidipuszként – nyomozni kezd: ki az anya? Megtalálja Lindát, pornófilmek színésznőcskéjét, aki idegesítően éles hangon kukra beszél. A történet sovány. Alkalom csupán Allennek elkalandozni korából és megvívni egy idegen kultúrával. Az olasz-szír-amerikai F. Murray Abraham – aki 45 éves koráig szinte ismeretlen színész volt, olyan bérmunkákból tengette magát, mint a Fruitof-the-Loom reklámfilmjei, egy csapásra Oscart kapott az Amadeus Salieri-alakításáért – itt antik karvezetőt játszik, modernül szecessziós burnuszokban követi a cselekményt. Iocaste szerepét a tükörcselekményben Olympia Dukakis játssza, az amerikai színházművészet elszánt színházalapítója. Párhuzamosan próbálnak egy színházban. Szabadtéri sziklák között egy Gordon Craig ihlette görög drámaelőadásra készülnek. Majd elszabadultan önállósulnak a mai New Yorkban, miközben Dick Hyman és együttese a harmincas-negyvenes évek szívbemászóan édes betétdalait játsszák, végül az antikok táncrakerekednek, akár egy musical comedy apoteózisában. Nem ízetlen összekeverése ez két kultúrának. Nem gügye szembesítése két történelmi kornak. Talányos együttélése az antiknak és a kereskedelmi kultúrának, s nem lehetünk szavatoltan biztosak benne, hogy az ókori Hellász tragédiái nem a kommerszkultúrát képviselik.

Woody Allen filmről-filmre bújócskát játszik saját darabjaiban. Nem énje elől, kora és kortársai elől menekül kultúra kiszabta szerepekbe, más korok föltételei közé. Látszólag azt a bújócskát folytatja, amit Washington Irving (Rip Van Winkle) és Mark Twain (Egy jenki Arthur király udvarában) oly jellegzetessé tett az amerikai irodalomban. Allen azonban jóval több intelligenciával rendelkezik annál, semhogy beérné két kor szembesítésével, azzal a karácsonyi mellékletekbe illő morállal, hogy hová lett a tavalyi ethosz és mivé satnyult egykor dicső demokráciánk. Miközben komikus helyzetekben végigvezeti kínlódó értelmiségijeit, talányos ingerekkel látja el cselekményeit, nem mondja ki, csak kérdezgeti: kik vagyunk, hol vagyunk, miben élünk, miért élünk, hol a helyünk, mi az előéletünk?

Talán ezért is nincs olyan nagy sikere.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1576