KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/szeptember
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: William S. Burroughs 1914–1991

• Csejdy András: Nincs pardon Marco Ferreri
• N. N.: Marco Ferreri
• Ardai Zoltán: Latin-európai psycho Ismét a Dillingerről
• Fekete Ibolya: Egy bizonyos idegállapot Délkelet-európai filmhét
• Makai József: Turbópartizánok A szép falvak szépen égnek
• Bori Erzsébet: Birodalmi lépegetők Új orosz filmek
• Horváth Antal Balázs: A magány mozaikképei Atom Egoyan
• N. N.: Atom Egoyan
• Kömlődi Ferenc: Virtuális szeretők Exotica
• Upor László: Toll a füledbe Orton, a botrányos életű zseni
KRITIKA
• Molnár Gál Péter: Woody Allen barna pulóverben Hatalmas Aphrodite
• Fáy Miklós: A klarinétos Woody-zene
• Bóna László: Az eltűnt idő lábnyomában Elveszett világok
• Asbóth Emil: A testrabló Kockázatos játék
• Hirsch Tibor: Vakvágányon Retúr
• Turcsányi Sándor: Reservoir Girls Fülledtség
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Cigányok ideje
• Bori Erzsébet: Batman és Robin
• Turcsányi Sándor: Kolja
• Ardai Zoltán: A selyem sikolya
• Kovács Kristóf: Sötét zsaruk
• Tamás Amaryllis: Nekem 8
• Harmat György: Féktelenül 2.
• Speier Dávid: Menekülés Los Angelesből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Elveszett világok

Az eltűnt idő lábnyomában

Bóna László

Kezdetben, mielőtt az anya atya-anya lett volna, tüzes sárkány mozgott a végtelenségben egyedül. (Szárparádzsáni Könyve). Spielberg elkészítette a Jurassic Park folytatását.

 

Lelepleződött a szörnyű titok. Négy évvel a Jurassic Park katasztrófája után fény derül egy másik szigetre, amit a környékbeliek csak „Az öt halál” szigetének hívnak, mivel onnan még nem tért meg utazó. Itt állították elő borostyánba kövült DNS egységekből azokat az őslényeket, akiket látványosságként a Jurassic Parkba szállítottak. A Park összeomlása óta ezen az érintetlen helyen a 65 millió évvel ezelőtt kihalt őslények teljes, szabad életközössége alakult ki. Ezt a világot egy őrült tudós teremtette. Miként Frankenstein, halott lényeket támaszt fel, de miként Dr. Moreau, nem mesterséges lényt, élőhalottat, monstrumot, állatembert vagy robotot akar teremteni, hanem egy ökoszisztémát. Ezesetben nem egy szerencsétlen teremtmény támad Atyjára, egyszerűen csak létezni kezd az élet a maga természete szerint: a szellem kiengedése a palackból, a létezés maga a támadás.

A megtért teremtő tudós most újabb tervvel áll elő, kutatócsoportot szervez, hogy dokumentálják, és háborgatás, beavatkozás nélkül megfigyeljék az őslények eme érintetlen élővilágát, a titkos szigeten. Az öreg tudós pénzéhes unokaöccse azonban a Park csődje miatt tönkrement céget szeretné talpraállítani, ezért nagybácsikájával ellentétben katonákkal tör be a szigetre, hogy néhány őslény-példányt elfogjon, hazavigye és a városban mutogassa. E két kalandor vállalkozás találkozik a szigeten, egy szelíd és egy vad, egy természetet tisztelő és egy leigázó, egy tudós értelmiségi és egy politikus, üzletember, vadász csapat.

Végül a két ellentétes szemléletű expedíció csapata egymásrautalva kell hogy a szabadulását keresse a szigeten. Ahogy egyre inkább megsemmisül a magukkal hozott csúcstechnológia, úgy tanulnak meg egyet s mást a természet jeleiből: például, ha közeledik egy óriási, éhes, emberszagot érző sárkány, akkor a közeledtét megelőzi valamicskével az, hogy a pocsolyák víztükre rezegni kezd. Ez a finom rezgés az az információ, ami itt azonossá válik a rádiótelefon és műhold-sugárzás hiányzó hullámhosszaival. A világ több, egymással összeköttetésben álló, gyakran többnyire rejtett kommunikációs rendszerből áll. Az őslények távhallása, távszaglása méretik össze a komputertechnikával. Az marad életben, aki képes jeleket olvasni. Aki gyorsabban kommunikál. Mondják, az őslények azért haltak ki, mert idegrendszerük differenciálatlan volt, az ingereket az idegpályák túl későn közvetítették az agyukhoz, így késett a kívánt válaszreakció is. A tudományos kutatócsoport olyan önvédelmi fegyvert vitt erre a szigetre, amiről a fegyverszakértő azt magyarázza, hogy olyan mérget juttat az állatba, hogy az megdöglik, mielőtt még a lövést észrevenné. „Mi van, ha embert talál el a fegyver?” – kérdezik tőle. „Akkor az ember is meghal, mielőtt érezné, hogy meglőtték” – hangzik a válasz. A túlélés lényege a gyors információcsere képessége. Az az életképes faj, amelyik a világ kommunikációs hálózatának legbonyolultabb szövetében képes létezni, felfogóképessége és jelalkotó tevékenysége a legkifinomultabb. Amelyik lény nem ilyen, az könnyen a „tápláléklánc” alján találja magát. (Spielberg bőséges példatárat kínál.) Íme egy újabb hálózat: az élő organizmus önszabályozó rendszere, egymás elfogyasztásának hálózata. Az a győztes, a kívülálló, aki kivonhatja magát a természetből, aki egyszerre uralja a táplálékláncot és a kommunikációs rendszereket. Minden rendszer minden rendszerrel összefüggésben áll: ez a technikai civilizáció újkeletű tapasztalata egy archaikus, történelem előtti emberi tudásról. Csakhogy eme felismerés szerint, aki az összefüggések rendszerét megtapasztalja, az felül is áll rajta. Az archaikus tudás szerint pedig épphogy ezáltal vált a teremtett egész világ részévé. Ez lenne „az elveszett világ” titkos tudása?

Mondják, a ma is élő állatfajok közül csak néhány hüllő őrizte meg homloklebenye mögött a „harmadik szemet’: Mondják, a neandervölgyi és egyéb ősemberek koponyáján is látható, hogy homloklebenye, a nagyagyvelő háttérbe szorult az embernél is működő homlokszem, ahogy ma nevezik, a „tobozmirigy” működése mellett, mely az értelem, az éntudat helyett a belső látás készségét, a kozmikus tudatot, a természettel való egység mágikus képességeit erősítette. A hüllő ősi volta saját antropológiai modernségünkkel szembesít. Azzal, hogy mindezidáig szemmel látható előnyeink származtak abból, hogy kozmikus tudatunkat a felfokozott éntudatra cseréltük le. De hogyan tovább? Fennmaradhatunk-e elveszett tudásunk világa nélkül?

A mesék, mítoszok sárkányai is titkos helyek, barlangok bejáratát őrzik, magasabb tudás kapuőrei, az élet füvét, az örök élet titkát, egy elveszett világ határát védik. Még ősibb mesékben a sárkányok csillagok, csillagképek, a történelmünk előtti emberek égboltján feltűnő üstökös, „égi kígyó” közeledése földrészeket, kultúrákat eltörlő kataklizmákat hozott. Az égi sárkány világokat veszejtett el, az ember vízözön előtti ősi tudását semmisítette meg. Az elveszett világ történetében együtt él – ahogy azt újabb régészeti lelet alapján néhány tudós feltételezi – az őslényvilág az emberrel, ilyenformán összemosódnak a teremtésmitológiák az evolúció történetével. Az emberi történelem részévé lesz a földtörténet, és a földtörténet részévé válik minden égi, kozmikus történet. Vagyis ahogy a feltámadt ősmúlt folytatása lehet a jelennek, úgy lehetett folytatása az emberi történelem a természettörténésnek. Az idő így minőség nélküli puszta linearitás, máig haló létharc-történet. És ahol létharc van, ott nincs édenkert, ott „elveszett paradicsom” van.

Az elveszett világ zárt szigete az őslények – az „idegenek” – és az emberek harmadik típusú találkozásának színhelye, de ebből a találkozásból semmiféle intelligens kommunikáció, kapcsolat nem származik. Ha az idő puszta linearitás, akkor nem működik benne semmi spirituális.

Spielberg elveszett világában az elsüllyedt archaikus ember tudás sem spirituális tudás. Következetesen megfosztja a tudást szentségétől. A feltámadt őslények láttán az embereket először a csodálat és áhítat szállja meg. „Mindig így kezdődik, először óh, meg ah, azután a sikoltozás és menekülés” – mond valami ilyesmit erre a csodálatra a kiábrándult tudós. „Az élet utat tör magának” – ismételgetik itt is, mint ahogy a Jurassic Parkban is a természet eme elvét, mint valami lehetséges hitelvet, mint valamit, amiben a létezés szentségét lehetne látni, de ez az elv csak gyakorlati működést jelent, ami magába foglalja a katasztrófát. Az elveszett világban nem működik semmi morál, semmi eszmény: kezdetben az őslényekért rajongó paleontológus hölgy megsimogatja egy dinoszaurosz okos, szép és szelíd fejét, mintha barátok is lehetnének, mintha létre jöhetne akár kommunikáció is ember és őslény között a félelem nélküli érintés nyelvén, de nem jön létre, a dinoszaurusz előbb hagyja magát megérinteni, azután társaival rátámad az emberre, hogy megölje. Csak éhség és ivadékgondozási ösztön működik bennük, nem lehet velük kapcsolatba kerülni, oda minden eszmény.

Ahogy az idő és a tér és a tudás nem spirituális, úgy nem az az „Erő” sem. Spielberg hősei nem magukban keltik fel az „Erő” érzésének képességét, vagyis nem egy mágikus tudás birtoklásába avattatnak be, hanem csak elszenvedik az Erők tombolását. Hőseink egy szakadék felett lógnak egy kötélbe kapaszkodva, és csúsznak egyre lejjebb, egy társuk egy autóval hátramenetbe kapcsolva igyekszik őket kihúzni, miközben őt meg őslények lökik lefelé: minden pusztán energiák szembenállása. Nincs „Erő”, csak energiák vannak: gravitáció, súrlódás, gyorsulás, erőkar, miegymás – csak ennyi, ez a puszta lét. Az ember teremtő, de az Erő nincs vele: ez az elveszett világ. Ahogy a mai technika- és tudományelmélet a technikában egy új spiritualitás lehetőségét látja, úgy Spielberg radikálisan tagadja ezt, az élet fizikai működésre, mechanikára csupaszított puszta energiák harca. Vagy ami a film nyelvén ugyanez: szétfoszlik a varráció jelentősége, elvész a hit, hogy végigmondható egy történet, marad a puszta akció-sorozat. Az akció lenyeli a lehetséges filmeket: elvileg lehetne dokumentumfilm Az elveszett világ, hiszen dokumentálni indult a kutatócsoport, de hamar kiderül, hogy nincs megfigyelés beavatkozás nélkül, a megfigyelés tárgyának a megfigyelő egyszerűen csak táplálék. A dokumentum lehetetlensége az akció-műfaj bizonyítéka. Akció nyeli le az animációt, az oktatófilmet. Már a Jurassic Parkban komputeranimáció magyarázza az őslények teremtését, ugyanaz az eszköz, ami valójában is életre kelti őket. De az akció által elnyelt animáció falja fel a természetfilmet is, mindegy, hogy az embert kicsinyíti le, hogy megfigyelje a mikrotermészetet (lásd Mikrokozmosz című film) vagy egy animált természeti környezetet nagyít fel, hogy az embert tegye megfigyelt természeti lény-nyé. Az akciófilm műfajokat és technikákat egyesítő Gulliver, aki szabadon váltogathatja dimenzióit, hogy saját titkos világok megteremtésével legyen képes behatolni azokba.

A történet utolsó egységében egy élve elfogott Tyrannosaurus Rex hím szabadul el, és rátör a békés életét élő San Diego város utcáira. Tör, zúz, zabál, benzinkutat, szupermarketet, kertvárosi családi házakat rombol. Nem gyengéd vonzalom vagy fenségében ért sértettség, harag, vagy egy számára idegen világtól való félelem vezérli őt a városban, mint King Kongot, csupán felfokozott éhség, szomjúság, vadászösztön, az élet puszta élvezete. Egy szintén élve a városba hozott tyranoszaurusz bébi hangjával csalogatják vissza az elszabadult hímet a hajóra, hogy rácsok közé zárva, vagyis a szellemet a palackba visszadugaszolva visszaszállítsák a szigetre. Minden robbanás, sikítás, halálüvöltés hangján áttör az őshüllő-gyermek kétségbeesett sírása. És minden ösztönénél erősebb a hím számára, hogy elveszett gyermekét megtalálja az általa okozott nagyvárosi káoszban.

Az őslénykutató biológusnő éppen azért ment „Az öt halál” szigetére, hogy megcáfolja az őslények kihalásának azt az elméletét, miszerint azért pusztultak ki az őslények, mert nem törődtek utódaikkal, nem működött ivadékgondozási ösztönük. Ez a bizonyítás célja: a szülő gondoskodásának szükségessége az életbenmaradás feltétele. A kihalás nem más, mint felnőtté nem válás. A gondoskodó szülővé válás minőségi ugrás az evolúcióban. Az ivadékgondozás, miként a kommunikációs hálózatok, a fennmaradás rendszere.

A Jurassic Parkban az őslénykutató férfi utálja a gyerekeket, idegesítik őt, menekül előlük. A film végén boldogan öleli magához azt a két gyermeket, akiknek ő mentette meg az életét. A Jurassic Park a férfi visszatalálásának története az őseredeti apaszerephez, mint elvesztett belső lényegéhez. Az elveszett világban a tudós férfi egyedül, anya nélkül, mint egy mintaapa neveli kislányát, és ő megy a dzsungelbe, hogy visszahozza a magányosan küszködő tudós-barátnőjét.

Az első filmben a nő mutatja meg a férfinek az apa-szerepet, a másodikban a férfi igyekszik megmutatni a férfias nőnek az elvesztett anyai szerepet. A városba szabadult őslény-hím beleskelődik éjjel egy családi ház ablakán, és egy édesdeden alvó gyermekre pillant, miközben ő elvesztette saját hüllő-gyermekét. A boldog gyermekkor is elveszett világ. Amikor a gyermek felébreszti szüleit, hogy a kertben dinoszaurusz van, a szülők vádaskodva egymásnak esnek. A kispolgári, átlagfogyasztó család, amin Spielberg oly sokat ironizált már, csak látszat-egység, nincs benne igazi apa–anya.

A dübörgő térhatású hangeffektusokon és a tipikus hollywoodi szimfonikus filmzenén áttör a monoton, szüntelen őshüllő-csecsemő sírás: gyötrelmes, segélykérő, atavisztikus, artikulálatlan, elfojtott-elveszett feltörő hang, amiben minden élőlény egyetlen közös létezőként ismerhet magára. Az apátlan-anyátlan szörnyszülött is esendő. Az igazi szüleit elvesztő ember istenét veszti el, aki istenét vesztette, apját, anyját sem találja: közös a veszteség az őslény sírásában, az egész létezés vesztésben van, az egymással való egység elvesztésében.

A tudósok által megmentett töröttlábú őslény-bébi menti meg az embereket a tomboló őslény-atya haragjától. Mégiscsak az élet feltétel nélküli szeretete, a gondoskodás lenne a haragvó isteni természeterő kiengesztelésének módja, a szeretet nyelve, a kommunikáció szentsége?

A Jurassic Park és Az elveszett világ is ugyanarra a közös harmadik folytatásra utal, nem egymásra. A Jurassic Park végén a helikopteren menekülő túlélők alatt ősgyíkok szállnak az égen. Az elveszett világ végén a lezárt szigeten csodálatos napfelkelte előtt óriási hüllő-pelikán bontogatja hatalmas szárnyait – éppen pelikán, az önfeláldozó gyermekgondozás mitikus állata. Mindkét történetben felmerül az a tudományos kérdés, miszerint lehet, hogy az őssárkányok nem is haltak ki, hanem egyszer csak más létformába váltottak át, vagyis leginkább ősmadárrá változhattak. Éppen úgy, ahogy egyes ősember csoportok is eltűntek nyomtalanul, máig titokzatos körülmények között. Vagyis az idő mégsem csak lineáris, az evolúció ugrásokra képes? Szentsége épp ebben rejlene, a veszejtés képességében? Vagy annyit jelentene az elveszett világ, hogy sosincs Paradicsom itt a földön, a létharc mindig folytatódik, az emberiség pedig evolúciós változás előtt áll, tudatformát kell váltania, mai formájában el kell veszejtenie kultúráját, át kell minősülnie? Ellenkező esetben semmi sem menti meg az eddigi akció-horror történetek közös folytatásától, vagyis az élet inváziós katasztrófa-történetként tör majd utat magának.

Végül is mit keltett életre Spielberg? Az emberiség ősi mítoszait, archetípusait? Maketteket, animációs figurákat? Holt irodalmi alapanyagot, vagyis Sir Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című fantasztikus történetét. Vagy az ugyanebből a regényből készült 1960-as hollywoodi filmet éleszti újra, Irvin Allen Az elveszett világát, mely már eleve az azonos című, 1925-ben készült, Harry Doyt által rendezett film újraélesztése, és amelyekben ugyanúgy tudós expedíció találkozik élő őshüllőkkel, ugyanúgy speciális filmeffektusok keltik életre az óriási lábak elől menekülő embereket. Vagyis Spielberg nem pusztán történelmi korok mítoszait keltette életre, hanem a mozi egyik saját mítoszát is. Spielberg filmjeiben a gyermeteg őrült tudós, aki nincs felelősségének tudatában, a filmrendező metaforája. John Hammond, a Jurassic Park őrült tudósa fiatal korában bolhacirkuszos volt, de az nem volt számára „igazi”, mert az emberek látni véltek benne olyasmit is, ami nem történt meg. Az őslények parkja a legigazibb valóság. Az illuzionista őrült tudós evolúciójának története ez: a harmadik szem helyett az értelmező-tudatos látás, belső látás helyett csak puszta külső képek. Spielberg filmjei a tömegkultúra meta-filmjei. Az elveszett világban is látványosságként akarják az őslényeket mutogatni. E.T. is egy „szupersztárok” feliratú plakát előtt jelenik meg először a gyerekszobában, a mozitörténet eddigi teremtményeinek anzixja előtt. Az életrekeltés filozófiája a filmben az animáció lételméleteként mutatkozik meg, a szórakoztatóipar öniróniával szemlélt moráljává válik. Spielberg filmjeiben az érett felnőtté nem váló, örök gyereknek megmaradó teremtő-művész felelőssége merül fel. Vagyis a pénzzel, hatalommal, a pusztán földi, emberi erővel teremtett illúziók, a tömegkultúrában felélesztett ősi mítoszok, a nagyhatású fikció-álmok világa dinoszauruszként teszi rá a rendezőben rejlő művészre hatalmas talpait. Költészet, művészet: elveszett világ.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 51-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1578