KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Családi körképek

Varró Attila

Az idei fesztivál leggyakoribb színtere a család: a versenyfilmek felének hősei szülők és gyermekek.

 

Nem tudni, vajon a kettes számmal a matriarchátus korszakába lépő évezred, vagy egyszerűen Almodóvar tavalyi díjzápora okozta, de a kétezres karlsbadi mustra a Magna Mater jegyében zajlott: a hivatalos versenybe nevezett tizenkilenc alkotás majdnem fele és az egyéb szekciókba sorolt filmek közül is számtalan választott főhőséül anyákat, anyósokat. Az amerikai Marciano varázslata egy mániás-depresszióban szenvedő leányanya és álomvilágban élő nyolcéves kisfia összehangolt családapa-vadász kísérleteit követi nyomon, Tony Barbieri rendező mágikus realizmusról alkotott szegényes elképzeléseivel súlyosbítva; a dán Kaspar Rostrup Közeli hely című sorstragédiája pedig egy – gyilkossá vált szellemi fogyatékos kamaszfiát megszállott ragaszkodással oltalmazó – asszony történetét meséli el a nemzeti Dogmából ismerős színészekkel és precízen kiszámított drámai fordulatokkal.

Elmebeteg anyák mellett szívbeteg anyák is helyet kaptak a programban: a japán Sinohara Tecuo Első szerelmében egy minden ízében jellegzetes hazai tinikomédiát ötvözött helyenként gátlástalanul túlcsorduló melodramatikus elemekkel – a gyanús kísérlet azonban meglepően ízléses és kifejezetten szórakoztató családi mozit eredményezett, amellyel bátran gazdagíthatná kínálatát közszolgálati és kereskedelmi tévécsatorna egyaránt. A tizenhét éves Szatuko kórházban sorvadozó édesanyját különleges meglepetéssel szeretné megörvendeztetni: egy szakadt fénykép és egy elsárgult levélke nyomán felkutatja az Első Szerelmet, a haldokló oka-szan középiskolai kedvesét. A férfi azonban cseppet sem felel meg a romantikus diáklány elképzeléseinek: lecsúszott, agresszív szélhámos, akinek ráadásul semmi kedve viszontlátni álmai asszonyát. Megindul a párbaj a borostás nihilista és a térdzoknis idealista között, és miközben a mit sem sejtő mama szelíd belenyugvással várja a soron következő felesleges műtétet, lánya egy harcedzett pitbull szívósságával és minden női fortélyát latba vetve kiharcolja neki az utolsó randevút, a Kívánságok Virágzó Cseresznyefája alatt – igaz, némiképp váratlan végkifejlettel.

Míg a hagyományos anyaszerepre kárhoztatott hősnőket az alkotók az idei kínálatban a természetes halál csendes elmúlásával jutalmazták, a radikális anyáknak erőszakosabb végzettel kellett szembenézniük. A baszk származású Helena Taberna az ETA legendás női ideológusáról forgatott mértéktartó és kifejezetten objektív életrajzot Yoyes címmel, a német Oscar Roehler pedig saját édesanyjáról mintázta a Kitaszított baloldali elkötelezettségű írónőjét, aki a Berlini Fal leomlása idején kénytelen szembenézni elveszett illúzióival. Kétféle életút – kétfajta erőszakos halál. Yoyes önként mond le szélsőséges nézeteiről és tízéves száműzetése után boldog családanyaként próbál beépülni lassanként liberalizálódó környezetébe, mígnem volt elvtársai árulónak bélyegzik és végeznek vele – ezzel szemben Hannah Flanderst fél Németországot átívelő kanossza-járása csak még jobban elidegeníti az őt körülvevő szép új világtól, testileg-lelkileg leépül, végül kiveti magát egy kórházi mosdó napfényben úszó ablakán. A diktatúra radikális értelmiségit, harcos amazont farag az asszonyokból: a demokrácia csupán halott anyákat. Taberna a tényszerűség jegyében korrekt portrékat és korrajzot nyújt a 80-as évek Baszkföldjéről: alapkövetelménynek érzett, ugyanakkor felületesen kidolgozott hatalom- és médiakritikája azonban egyfajta felvizezett, színes-szélesvásznú Katherina Blum-utánérzést eredményez. Roehler direkt üzenetek helyett inkább Antonioni, Bergman stratégiájára szavaz: szikár, fekete-fehér felvételei a kezdeti híradó-realizmusból fokozatosan álomszerű, szürreális világba vezetik a hősnőt, a külvárosi lakótelepek, sörtócsás kiskocsmák társadalmi látleletei észrevétlenül alakulnak át a záró jelenet közkórházának kafkai víziójává.

Bár a versenyprogram harmadik rebellis édesanyája nem tartozik a radikális értelmiségiek vagy szélsőséges terroristák közé, lázadása a maga nemében éppolyan heroikus: a dél-amerikai pampák kőkemény macho-világában egyszerre három férjet tartani, több szempontból felér egy forradalommal. A brazil Andrucha Waddington Én, te, ők címet viselő alkotása (amely állítólag megtörtént eset, egy televíziós tudósítás alapján íródott) egy fiatalasszony hétköznapjait követi nyomon, aki rokonszenves, szinte magától értetődő természetességgel dönti meg neves honfitársnője, Flor asszony rekordját: idősödő, házsártos férje mellett otthonába és kegyeibe fogadja előbb a férfi unokaöccsét, majd az útjába akadó, jóképű idénymunkást; sőt egy-egy saját gyermeket is szül pótházastársainak. A komikus helyzetektől sem mentes felállás tragikus befejezést sejtet, a matriarchális kommuna egyre súlyosbodó belviszályainak azonban a trónfosztott pátriárka váratlan módon vet véget: egy reggel kordéra pakolja a gyermekeket, bekocog a városba és egy lendülettel saját nevére veszi mindhármat, majd a szerelmi négyszöget eképpen legalizálva hazatér az új világrendbe. A brazil rendező fegyelmezetten kerüli ki a kínálkozó lehetőségeket, hogy vígjátékot vagy tanmesét faragjon egyszerű alapanyagából, filmje az utolsó pillanatig megmarad érzékeny, kisrealista életkép-sorozatnak, eszközszegény, mégis erőteljes színészi alakításokkal hitelesítve. A zsürielnök Kiarostami az iráni mellékszekcióban vetített dokumentumfilm (Baráti rábeszélés) egyik beszélgetésében kijelentette, hogy szemben a hollywoodi tömegárukkal, amelyek túszul ejtik érdeklődését és visszaélnek vele, jobban kedveli azokat a filmeket, amelyek alatt nyugodtan elbóbiskolhat, ha kedve tartja. Ennek tudatában előre megjósolható volt az Én, te, ők győzelme – az viszont talán a legtájékozottabb esélylatolgatót is meglepte, hogy a kivételesen erős női mezőnyben a pampák méhkirálynőjét alakító Regina Casének jutott az ezüst-trófea. Mindent anyáknak.

Míg a főprogramban az anyák hete zajlott, a „Horizont” szekciókban főként gyermekeikről szóló alkotások nyújtottak nemzetközi körképet a manapság divatos több szálon futó cselekményvezetés különféle verzióiról. Kiemelt érdeklődés kísérte a Berlinben számomra érthetetlen okból Arany Medvével jutalmazott Magnólia premierjét (amelynek a versenyfilmek közt mindjárt utánérzése is akadt az olasz Michele Sordillo Mások élete média-drámájának képében), valamint az idei cannes-i fősodorból átmentett filmek vetítéseit, amelyek többsége szintén ebbe a kategóriába sorolható. Michael Haneke Ismeretlen kódja például egy színes bőrű kamaszfiú, egy francia színésznő és egy koldulásból élő illegális román bevándorló párhuzamos történetét kapcsolja közös áramkörbe a tőle megszokott mérnöki precizitással; a spanyol Gracia Querejeta Marin Újra mellettem című érzelmes road-movie-ja pedig három nővér gyermekkori időutazását követi nyomon, párhuzamosan kalandos autóútjukkal, amelynek kényszerű célja, hogy az anyai hamvakat eljutassák a végrendeletben kijelölt három címzetthez.

A pályafutását a cronenberg-i hangulatú Pivel indító Darren Aronofsky, akit néhány éve az amerikai független film egyik legnagyobb ígéretének tartottak, második művét már a mainstream peremvidékén forgathatta le perem-hollywoodi sztárok és kellően hírhedt irodalmi alapanyag boldog birtokában – a sort várhatóan az ötödik Batman-film folytatja majd. A Rekviem egy álomért Hubert Selby mizantróp regényéből készült a szerző személyes közreműködésével, cselekménye egyetlen roppant eredeti gondolat köré szerveződik: a drog öl, butít és nyomorba dönt. Három főhőse, egy diétás orvosa által serkentőtablettákra szoktatott középkorú háziasszony, kemény drogos kamaszfia és a fiú heroin-függő barátnője sorsával a kábítószer hármas romboló hatását hivatott szemléltetni: a szellemi, a fizikai és az erkölcsi leépülést. A kíméletlenül brutális polifon zárójelenet során a totális emberundortól hányingerrel küszködő néző felváltva figyelheti a megháborodott családanya elektrosokk-kezelését, a börtönbe került fiú hevenyészett végtag-amputációját és a prostituálódott lány kényszerű részvételét egy gyomorforgató nyilvános orgiában. Aronofsky filmje azonban nem elcsépelt tartalmi kliséi miatt érdemel figyelmet, a történet csupán gyenge ürügy egy kivételes ügyességű stílus-virtuóz százperces show-műsorához: a hongkongi akciófilm-gyárosokat megszégyenítő ritmusérzékkel összevágott drog-víziók és az osztott képmezőt inventív módon felhasználó, ihletett szépségű szerelmi jelenet önmagában elegendő oknak számít, hogy nehéz szívvel bár, de megbocsássuk az ostoba forgatókönyvet.

Hasonlóan ígéretes kezdetnek tűnik a kanadai Jeremy Podeswa 1994-es elsőfilmje, a Napfogyatkozás. A hazájában leginkább Egoyan-epigonként számon tartott torontói művész technikailag kétségtelenül sokat tanult a nagymestertől, történet-felépítése azonban sokkal kimódoltabb a Kárbecslő, vagy az Exotica szerteágazó cselekményszálakból észrevétlenül összeálló történeteinél. Az író-rendező Schnitzler közismert Körtáncát hasznosítja újra egy teljes napfogyatkozást megelőző néhány nap keretében: tíz ember – tíz pár – tíz szeretkezés Toronto különböző pontjain. A szereplők kapcsolatban betöltött pozíciója éppolyan matematikai szabályszerűséggel váltakozik, mint a számítógépek bináris kódjai, vagy a DNS szekvenciák: a következő láncszemben a dominánsból receszív lesz, a pozitívból negatív, mígnem az utolsó légyott rövidre zárja az áramkört és az égbolton kialszik a napkorong.

A rendhagyó narratíva sztárjai mégsem a vérprofi nyugati filmszférából, hanem a mostanában egyre nagyobb figyelmet kiérdemlő Koreából érkeztek az idei fesztiválra. Lee Chang-Dong Mentolos cukorka című alkotása, amely fordított időrendben meséli el főhőse öngyilkossággal végződő életútját, a versenyprogram legeredetibb színfoltját jelentette (kiérdemelve a zsűri különdíját), a „Függetlenek fórumán” pedig a helyi újhullám élharcosának számító Hong Sang-soo teljes életművét tekinthették meg a reggeli vetítésekre félálomban betévedő megszállottak. Hong mindhárom filmben a tézis-antitézis-szintézis elvét követi: szerelmi drámái jól elkülönített egységekből épülnek fel, amelyekben a rendező a felek gyakran egymásnak ellentmondó történetpárjaiból szerkeszti meg kiábrándító, illúziók nélküli életképeit. A lenyűgözően tehetséges dél-koreai filmes munkáit fokozatos letisztulás jellemzi: míg 1996-os debütálása, az enigmatikus című Aznap, mikor a disznó a kútba esett egy szerelmi négyszög ifjú résztvevőit bonyolítja újabb és újabb párokba dokumentarista jellegű kézikamerás felvételeken, a négy évvel később forgatott Oh, Soo-jung hosszú fekete-fehér beállításain egy jóval egyszerűbb mese bontakozik ki. A főhősnő Soo-jung szüzességének elvesztéséhez előbb a kétségbeesetten próbálkozó férfi lépéseit követve jutunk el, majd a határozatlan lány szemszögéből kísérhetjük végig a már ismerős eseményeket: a korábbi filmek kopár pesszimizmusát szelíd humánummal árnyaló love story jinje és jangja a zárójelenetre egyetlen tökéletes Tao-körré olvad össze.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3119