KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Király Jenő: Mágikus mozi

Teória a bolhapiacon

Almási Miklós

Mi a tömegfilm? Miért lesz hős a kovboj, a gengszter vagy az óriásgorilla? Mozimitológia mélyanalízisben.

 

Ma már majd' mindenki az elitfilm haláláról és a tömegfilm győzelméről beszél. Király nem foglalkozik ilyen jóslatokkal, ő csak szép csöndben megalkotja a tömegfilm szemiotikai, hermeneutikai – egyáltalán: királyjenői elméletét. Eszközei – első rátekintésre – kicsit avultak: a strukturális esztétika és a szemiotika tette rá a döntő hatást, és mikor ezeknek a fogalmi rendszereknek elemeivel magyaráz – főképp az első pár tucat oldalon – a bonyodalmas nyelvezettől a frász töri ki az olvasót. Aztán jön ő maga, a teória kitisztul és minden világos lesz: úgy tűnik, a szerzőnek kellett egy kis bemelegítés. (Egyébként igazságtalan vagyok: dolgozata hatalmas hivatkozás-anyaggal dolgozik, igaz, nála minden a pop-filmről szól...)

A könyv a filmműfajok vizsgálata: mi a western, mitől Heimat-film egy mozi, milyen alkategóriái vannak a thrillernek és miért? Forma és struktúra, a filmbéli elbeszélés kellékeinek vizsgálata. Mert például igaz ugyan, hogy hulla nélkül nincs krimi, de ez még nem elég egy jó sztorihoz: homály, rejtvény, feltételezett bűnös, rendőri tévedés, magándekás, csavar az utolsó pillanatban – és még egy pár kötelező gyakorlat is szükségeltetik e narratív szerkezethez. Az ilyen jellegű kérdések persze csak margináliák, bevezetők, bár velük kapcsolatban – látszólag mellékesen – többször is végigfut a filmtörténeten, Murnautól, Dovzsenkótól Antonionin, John Fordon át Lucasig és Lynchig. Királyt igazából az érdekli, hogy miképp keletkeznek műfajalkotó elemek: a mozdony (a robogó vonat) kitűnő szereplője a katasztrófafilmnek és a kriminek, de mozdonyvezetőből nem lett mitologikus filmfigura. Ugyanakkor a teherautó-sofőrből (kamionos álnéven) igen. Miért nem az egyikből, miért igen a másikból? Egyáltalán, hogyan lesz valamiből mitologikus elem? Más is kutatta már ezt a rejtvényt, mondjuk Umberto Eco, s Király az ő nyomában jár, Eco iróniája nélkül: ami nem leszólás, végül is a masscult film komoly kultúraalkotó tényező, megérdemli a komolyságot.

Király vizsgálódásának legérdekesebb tézise, hogy a populáris filmeknek „erős műfaji meghatározottsága” van, szemben az artisztikus alkotások individuális stílusával. (Erős műfaj Király szóhasználatában azt jelenti, hogy az alkotó kezeit kíméletlen szabályok kötik, szemben a művészfilmmel, ahol az egyedi formavezérlés, sztoriépítés a lényeg.) Ezzel a strukturális oppozícióval – itt erős műfaj, ott erős stílus – fontos formakülönbségeket tud leírni, anélkül, hogy értékhierarchiákat állítana fel vele. A populáris mozi műfajai – a western, a thriller – pontosan előírják, mi lehet bennük és mi nem; találomra nem lehet bővíteni sem a tematikát, sem a cselekmény fordulatait. (A kovboj-filmben, mint tudjuk, a film végén a főszereplő elhagyja a várost, magányos, nem lehet belőle sok gyerekes, letelepedett, boldog családapa...) Ugyanakkor – mondja Király – az igazán jelentős alkotások ezeken a kemény műfaji előírásokon belül tudtak individualizálni: minden szabály be van tartva, a történet mégis egyedi. (Ilyen a Kallódó emberek vagy az olasz western, melynek megújult szabályrendszere aztán visszakerült Amerikába, és Hollywood innen tanulta újra a műfajt.) Hát efféle gondolatok teszik élvezetessé ezt a teoretikus munkát: olyan szerszámládát kap az olvasó, amivel eddig nem rendelkezett. (Ugyanakkor a szerző szerény: szerinte a befogadó ösztönszerűen mindig követ bizonyos műfaji szabályokat, az eltéréseket bünteti – az ő tanulmánya ezeknek az ösztönösen érzett befogadói elvárásoknak, formaelemeknek, a kibontása. )

A nagy polémia a populáris filmek üzenete („felettes szövege”) körül alakul ki: Király – helyesen – úgy gondolja, hogy ezek a művek is közvetítenek valamilyen filozófiát, csak éppen nem egyedi művekbe zártan, hanem műfaji alcsoportot alkotva: „az üzenetet a nagy corpus hordozza – mondja –, a műhalmazok, műfolyamok, sorozatok sugallják. Hipnotizálják a befogadót. Készenlétben tartanak egy párhuzamos világot. Minden mű új kaput nyit, amely kivezet a valóságból a párhuzamos világba.” Ez a fajta nézőtéri hatás folyamatos moziba járást tételez fel – vagy a filmek követését a televíziós újrakérődzésben: így alakul ki ez a fajta mozaiktudat, például öt-hat Colombóból a kisember bosszújának és a világrend helyreállításának utópiája. (Ha jól értem.) Amivel mellékessé válik a remekmű-esztétikák filozófia-centrikus mércéje: itt is van ilyen közlemény, csak több műdarabra tördelve.

Király másik nagy dobása annak elemzése, miként zsákmányolja ki a mai elitkultúra a populáris mítoszokat: „A művészfilm a tömegfilm műfajain élősködik, belőlük táplálkozik, gyengítve ismét a tömegfilm kultúrájában megszilárdult műfaji képleteket. Antonioni filmjei a melodráma (Kiáltás), a krimi (Nagyítás) emlékeire építenek, Bergman filmjei a horror (A hetedik pecsét), a melodráma (A csend) jegyeiből táplálkoznak.” Amivel ugyebár vége az esztétizáló nagyképűségnek, és jó ha a remekművek kleptománia gyanúja nélkül távozhatnak. Egyébként Királyban nincs semmi ressentiment az elitfilmmel szemben: elfogultság nélkül vizsgálja mindkét alakulatot, talán még egy kicsit drukkol is az egyre inkább talaját veszített elitfilmeknek. (Mert hogy a teljesítménytársadalom nem igen engedi meg, hogy a néző elrévüljön a mélységek felett, ami lássuk be, mégis csak nagy hendikep az ágazat számára.) Szóval olyan hozzájuk, mint apa a hülye fiához...

Egyébként a klasszikus esztétika is kap egy pár fülest: jogosan. Király nagyszerűen ismeri a befogadás-esztétikát és a hermeneutikát, járatos a posztmodern norma-ellenes lázadói között is, így aztán nem csoda, hogy kiosztja a hegeli-lukácsi „egyetlen nagy mű az igazi” című esztétikai blöfföt. Persze ezt sem ellenséges indulattal teszi: inkább kiegészíti a klasszikus hagyományt – hiszen fogalmai apparátusa (szerencsére) eklektikus: a szemiotika mellett megfér Derrida és Gadamer, vagy Hegel és Ricoeur is. Csak mindent a maga helyén. Mert végül is az a fő célunk, hogy eligazodjunk mindennapi kenyerünk, a tömegfilm műfajstruktúrái és a nézővel közösen alkotott formakonvenciói között. És Király sejti, hogy mára a kanti-hegeli esztétika állva maradt tételei csupán a populáris művészetekre igazak... Hiszen e filmek műfajstruktúrái a befogadók válaszaira építenek: az marad műfajalkotó elem, amit sokan néznek, amire sokáig emlékeznek. Igaz, hogy most, ebben az alkotásban találták ki, de ettől kezdve már csak így szabad forgatni – mondják Hollywoodban. Ami nem más, mint a sensus communis pragmatikus alkalmazása – hogy egy kanti kifejezést említsek Király igazolására. Ami egyébként is fontos tézis: e filmtípus közösségteremtő dinamikával rendelkezik – a kollektív tudatra (is) épít, míg a művészfilm individualizál, s ezzel elveszíti a művészet ősi küldetését.

Azt már nem taglalom, ami a legjobban megy a szerzőnek: az egyes populáris mesék eredetének kutatása igencsak mulatságos história. Király visszakíséri őket az ősi mítoszokig, rokonságba hozza a különböző variánsokat. Itt az olvasó jobban jár, ha elolvassa a King Kong-elemzést, amiben szinte minden szerepel, was gut und teuer – a fehér ember kultúrtörténete szőrös majomban elbeszélve. De hát a pop-film épp ezzel nyert: minden korábbi mítoszt, mesét, legendát, bibliai történetet és archetípust egyetlen közös forrásanyagként kezel, minden mindennel keverhető, összegyúrható – legfeljebb a kéznek kell ügyesnek lenni, mert vannak össze nem illeszthető mítoszelemek. Ha sikerül, akkor viszont megkapjuk a kultfilmeket vagy a midkult filmet (például a Szárnyas fejvadászt, amiben legalább öt mitologéma szerepel) – tehát azt a mozifajtát, amit még felnőtt korunkban is többször nézünk meg. (Mondjuk szelídebben: ha úgy adódik, elviseljük...)

Mit ad a populáris mozi? Király messzire lő válaszával: „A művészet végső értelmezője a tudás, a tömegkultúra végső értelmezője a cselekvés. Mivel a tömegkultúrában a befogadói élményeket nem rögzítik [...], az, amit a befogadó a műtől átvesz, nem elméleti tanulság, hanem komplex magatartásmintákat magába sűrítő érzületi és cselekvési készség. A tömegek bizalmatlanok a szó világával szemben, melyet az elit kontrollál. A tömegek hagyják beszélni őket, de mennek a maguk útján. Ez a megállapítás egyik irányban sem jelent értékítéletet. Vannak megvadult [...] steril elitek, kiket jótékonyan korrigál a tömegek józansága, s vannak a tömegéletnek megvadult pillanatai, kollektív lelki katasztrófák, melyeket a felvilágosult elitek óvó szava igyekszik kontrollálni.”

Bocsánat a hosszú idézetért, de a könyv ilyen messzi követi a pop-film műfajelméletét és nézőtéri beágyazottságát, nagyképűen: hermeneutikai szerkezetét. S ez a szociológiainál tágasabb, történetfilozófiával kacérkodó látásmód teszi Király könyvét izgalmassá. És korábbi pop-esztétikai írásaihoz képest érettebbé. Az már csak hab a tortán, hogy dolgozata második részében néhány jeles példán be is mutatja, mit tud ez az elmélet interpretációként a kritikus kezén. (Az angol beteg, valamint a Sose halunk meg mélyelemzését kínálja a tán még kétkedő olvasó-nézőnek.)

 

Király Jenő: Mágikus mozi (Műfajok, mítoszok, archetípusok a filmkultúrában). Korona Kiadó, 1998.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3862